Népsport: Berija közbenjárása nem segített

Hatvan éve, 1964-ben nyert először bajnokságot a Dinamo Tbiliszi, a grúz csapat sikerének jelentősége messze túlmutatott a futballszakmai kereteken. A szovjet bajnokságban szinte forradalmi eseménynek számított, ha nem moszkvai együttes lett az aranyérmes: az 1936-ban meghonosodott hagyományos ligarendszer történetében a tbilisziek bravúrjáig mindössze egyszer, 1961-ben fordult elő ilyesmi, amikor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosának kirakatcsapata, a Dinamo Kijev végzett az élen.

Merőben szokatlan körülmények között született a tbilisziek sporttörténelmi sikere. Az akkor éppen tizenhét (!) csapattal futó szovjet élvonal versenykiírása szerint pontegyenlőség esetén az utolsó forduló után, semleges helyszínen rendezett döntő mérkőzéssel kellett határozni az első hely sorsáról. Mivel a Dinamo Tbiliszi és a Torpedo Moszkva azonos pontszámmal zárt, a két csapat Taskentben feszült egymásnak a végső győzelemért. A tbilisziek 4:1-es győzelmét hozó mérkőzésről fennmaradt, internetes videómegosztókon ma is elérhető egy szűk tízperces felvétel, amelyet érdemes megnéznie annak, aki a Szovjetunió korabeli futballjának hangulatát szeretné megismerni. Magas színvonalú, mai szemmel nézve is kifejezetten gyors játékot látunk, esetenként káprázatos technikai megoldásokkal, a grúz fél részéről pedig kifejezetten élvezetes, kombinatív támadásokat. A stadionba tóduló nép képe, a szurkolói arcok, az egymást ölelgető kommentátorok öröme pedig segít megidézni a taskenti stadionban uralkodó légkört.

Kotrakidze, Sihinava, Petriasvili, Zeinklisvili, Chovrebov, Rekviasvili, Iamanidze, Metreveli, Barkaia, Meski, Datunasvili – így festett az „Aranyifjak” néven becézett 1964-es együttes legerősebb tizenegye, amelyről az Aranylabda-szavazás hagyományos szervezőjeként is ismert France Football-magazin a következő jellemzést adta: „A Dinamónak nagyszerű játékosai vannak. Technikai tudásuk, futballkészségük, játékintelligenciájuk alapján mondhatjuk, hogy ők a dél-amerikai futballhagyományok legméltóbb keleti képviselői. Ha a Bajnokcsapatok Európa-kupájában indulna az együttes, biztosak vagyunk abban, hogy helytállna a legjobb olasz vagy spanyol csapatok ellen is.” A Szovjetunió klubjai azonban akkoriban távol maradtak az európai csúcskupától, a Dinamo Tbiliszi történetében a legfényesebb nemzetközi diadalra 1981-ig várni kellett, akkor a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK) szerezte meg az aranyérmet.

A francia szaklapban említett dél-amerikai párhuzam nem alkalmi újságírói fordulat, a grúz labdarúgás stílusát rendszeresen rokonították a brazil-argentin-uruguayi hagyományokkal – egyebek mellett erre is rávilágít Erik R. Scott, a kansasi egyetem professzora Soccer Artistry and the Secret Police: Georgian Football in the Multiethnic Soviet Empire (Futballművészet és titkosrendőrség: a grúz labdarúgás a soknemzetiségű szovjet birodalomban) című tanulmánya, amely a The Whole World Was Watching: Sport in the Cold War (Az egész világ figyelt: sport a hidegháború idején) című kötetben jelent meg. A szerző felütésként idéz egy 1960-as szurkolói kiadványt, amelyben a Dinamo Tbiliszi játékosairól készült karikatúrák a kartuli nevű grúz lakodalmas tánc mozdulatait mutatják be. Értelmezésében a táncmotívum tökéletesen szimbolizálta a grúz futballhoz társított képet: ahogyan Brazíliában a szamba, Argentínában a tangó, úgy a grúziai pályákon a kartuli világa köszönt vissza a futballisták játékfelfogásában. Itt kell megemlíteni, hogy az 1920-as, 1930-as években – az 1924-ben és 1928-ban uruguayi olimpiai aranyéremmel, 1930-ban uruguayi világbajnoki győzelemmel fémjelzett futballkorszakban – a grúz labdarúgókat „didi urugvaelebi”, „nagy uruguayiak” néven becézték.

A Kaukázusban meggyökeresedett „mini-Dél-Amerika” merőben különbözött attól a sportszellemtől, amelyet az orosz csapatok képviseltek, Moszkvában ugyanis a látványos mozdulatok, szórakoztató pillanatok helyett sokkal inkább a küzdelmet, az erőteljes fellépést, a fizikai erőre építő hozzáállást értékelte a közönség. Noha mindig is büszke volt saját iskolájára, a Dinamo Kijev futballja szintén inkább a moszkvai gondolkodáshoz állt közel, ahogyan a Dinamo Minszké is. A szovjet birodalmi labdarúgásban a tagköztársaságok csapatai közül nyomot hagyott az örmény Ararat Jereván és az azeri Neftci Baku, sikereiket azonban inkább szorgalmas edzésmunkájuknak és egy-egy erős játékosnemzedéknek köszönhették, kevésbé az évtizedeken át őrzött, állandó futballkarakternek.

Ahogyan a keleti blokk Dinamo-családjának többi tagja (így a Budapesti, majd Újpesti Dózsa), a Dinamo Tbiliszi is belügyi csapatnak számított, az intézményesített állami háttér azonban nem jelentette gátját annak, hogy latinos játékával egyfajta külön utas szereplő maradjon. Sőt, a grúz futball. mint önálló márka, azonosítható hagyomány és jól csengő hívószó még Moszkvában is támogatandó értéknek számított, hiszen egyedi stílusával a Dinamo Tbiliszi éppen a soknyelvű szovjet birodalom sokszínűségét, változatosságát erősítette. Kialakultak a grúz labdarúgással kapcsolatos, sportsajtóban is használt állandó jelzők (ösztönös, kreatív, szórakoztató, könnyed, játékos), egyúttal a sztereotípiává merevedett gyengeségek is, amelyek közül leggyakrabban a hangulatfüggő bélyeget ragasztották a csapatra. Talán ez a fajta kapcsolódás is indokolhatta, hogy amikor 1965-ben találkozott egymással – egyébként kétszer is – a Szovjetunió és Brazília csapata, a szovjet válogatott grúz tagjai, a klikkesedés egyértelmű jeleként külön fotózkodtak Pelével.

Megkerülhetetlen kérdés a tbiliszi futball történetéről szólva, hogy milyen hatással volt a Dinamo sorsára a szovjet politika meghatározó grúz szereplőinek befolyása. Az anyai ágon grúz, apai ágon oszét származású Joszif Visszarionovics Sztálin pártfőtitkár és a grúziai területről, megrél családból származó Lavrentyij Pavlovics Berija belügyi népbiztos, illetve belügyminiszter alakja egyaránt megjelenik klubtörténeti dokumentumokon. Egy 1940-es évekből fennmaradt fénykép bizonyítja, hogy abban az időben a Dinamo Tbiliszi csapata a stadionépítmény nagy falán elhelyezett Sztálin-óriásportré előtt vívta mérkőzéseit, Berija viszont tevőlegesen is részt vett a klub patronálásában, sőt a tbiliszi stadion évekig az ő nevét viselte. A sporttörténetírás meg nem erősített, ám nagyon is hihető anekdotája, hogy személyes közbenjárására játszották újra az 1939-es Szovjet Kupa-elődöntőt, amelyet eredetileg 1:0-ra elveszített a Dinamo Tbiliszi a Szpartak Moszkva ellen. A grúz csapat hivatalosan a gyenge játékvezetés ellen emelt panaszt, az óvásnak helyt adtak a döntéshozók, a végeredményt megsemmisítették, és újrajátszást rendeltek el. A korabeli szovjet sportrendszer abszurd módszereire jellemző, hogy az elődöntő megismétlését annak ellenére határozták el, hogy időközben a Szpartak Moszkva és a Sztalinec Leningrád már lejátszotta a döntőt (a moszkvaiak 3:1-re legyőzték a Zenit Szentpétervár elődjét). Így aztán bármily hihetetlen, az 1939. szeptember 12-i finálé után három héttel, szeptember 30-án ismét elődöntőt rendeztek, további kavarásra azonban már nem jutott mód, a Szpartak Moszkva ugyanis a pályán ismételten megverte a Dinamo Tbiliszit, ekkor 3:2-re.

Aztán tizennégy évvel később fordult a politika kereke: 1953 márciusában meghalt Sztálin, még ugyanazon év nyarán letartóztatták a kegyvesztetté vált Beriját (utóbb ki is végezték), a Dinamo Tbiliszi azonban a grúz pártvezetők süllyedésével párhuzamosan emelkedett a szovjet bajnokság legfelsőbb magasságaiba. A szeptemberi végjáték után pontegyenlőséggel végzett volna a végen a Szpartak Moszkvával, a közéleti fordulatok tükrében azonban politikai szempontból kifejezetten nemkívánatossá vált a grúz csapat megdicsőülése. Így aztán közbeszólt megint a futballvezetés: megsemmisítették a tbiliszi együttes Torpedo Moszkva elleni, utolsó fordulóban aratott győzelmét, mondván, néhány játékosa igen durva stílusban futballozott. Az újrajátszott mérkőzést a Torpedo Moszkva nyerte meg, a Dinamo Tbiliszi elesett a bajnoki cím lehetőségétől.

Tizenegy évvel később, 1964-ben azonban – éppen a Torpedo Moszkva elleni döntőben – már sikerült átlépnie a grúz csapatnak a sporttörténelmi, mi több, ez esetben történelmi küszöböt.