Hálában nem volt erős a bajnok

Jó messze van St. Louis Magyarországtól, az Egyesült Államokban, Missouri államban, így érthetőn nem képviselte népes küldöttség hazánkat 1904-ben az olimpián. Mindössze négyen voltak, úszásban Halmay Zoltán és Kiss Géza, atlétikában pedig Gönczy Lajos (magasugrás) és Mező Béla (síkfutás, távolugrás). Igazán nagyszerűen szerepeltek, hiszen két arany- (Halmay: 100 és 50 yard gyor)) egy-egy ezüst és bronz (Kiss Géza: 1 mérföld, 880 yard), valamint egy 4. és 5. hellyel (Gönczy Lajos: magasugrás, helyből magasugrás) tértek haza.

A távolság persze megkérdőjelezte, hogy lesz-e elegendő pénz az utazásra. Végül lett, mert a MOB-elnöke, Berzeviczy Albert közoktatásügyi miniszterként sikerrel járt a kormánynál, s bőkezű volt Brüll Alfréd, az MTK akkori alelnöke, későbbi legendás első embere (1905–1940) is. Szabó Gábor alapos, a részleteket is feltáró, Halmay Zoltánról írott cikkében (Népsport, 2021. június 14.) eloszlatja a tévhitet, hogy Halmay a támogatása miatt igazolt át a Magyar Úszó Egyletből (MUE) az MTK-ba, ugyanis Brüll pénze alapvetően Kiss Gézán segített (aki egyébként szintén az MTK úszója lett).

A magyar küldöttséget „managerként” Muzsa Gyula, a MOB későbbi elnöke (1927–1940) vezette, s utazott még Kemény Ferenc, aki a NOB tagja volt, az alapító atyák egyike (1894). Kemény elmondta, kötelességének tartja, hogy honfitársai érdekeit képviselje, ez azonban nem igazán volt így.

De erről majd később. Az úszók az indulás előtt Bécsben, a Kommunalbadban versenyeztek – volna. Halmay ugyanis visszalépett, Kiss pedig 1 mérföldön (1609.3 m) a táv háromnegyedénél vezetett, de amikor az osztrák Leopold Mayer utolérte, feladta a versenyt. A Nemzeti Sport kesergett: „Szomszédainknak újabb tápanyagot nyújt arra, hogy úszóink képességét és az általuk elért idők értékét lebecsüljék.”

Saint Louisból viszont már jó, sőt a legjobb hírek érkeztek. Leginkább úszásban, és ott is Halmay Zoltán jóvoltából.

Az olimpiai úszóversenyeket a Life Saving-tavon rendezték meg, mely a vízimentés oktatási otthona volt. A tó hossza 130, szélessége 35–40, mélysége 2–3 méter volt. Múzsa Gyula így írt: „A start helyét a pályán hordókon úszó tutaj jelezte, ami, ha eléggé elmés volt is, mégis ingó talajnak mutatkozott még akkor is, midőn teljes megterhelés mellett a víz színéig lesüllyedt. A pálya oldala határolva nem volt, míg a száz yardos célpontot két levert cölöp mutatta, melyen vörös lobogó lengett: e cölöpök között a víz színére erősített léc volt a határvonal."

Halmay szeptember 5-én 100 yardon versenyzett először az aranyéremért. A startnál Charles Daniels kiugrott és 10 yardig vezetett, nyomában Halmay, majd két amerikai, Francis Gailey és Scott Leary. Halmay előretört, kénytelenek voltak neki átengedni a vezetést. Fölénye kétségtelen lett, másfél yarddal győzött. Eredménye (1:02.8) amerikai csúcs – „egy hosszban, forduló nélkül, ellökéssel”.

Másnap jött az 50 yard – konfliktusokkal. „Kitűnő start Halmay és Leary együtt halad. Halmay karcsapással győz, Leary hirtelen elhatározással megfogja a célszalagot. Szóvita támad az elsőség dolgában. Végre újabb döntőt tűznek ki” – ez a lényeg. A versenybírók között volt Stankovits Szilárd, aki így mesélte az esetet: „Kitűnő start után jó darabig együtt haladt a társaság, s még nem lehetett tudni, ki lesz a győztes. (…) Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek. (…) Már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt és egy lábnyival előbb ért a célba. (…) Azonnal jelentettem, hogy Halmay volt az első, (…) ebből hosszas és kínos vitatkozás, majd kellemetlen verekedés támadt, amibe beleavatkoztak a trénerek és a körülöttünk lábatlankodók is.”

Végül holtversenyt hirdetettek ki és újraúszást. Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. Roppant elővigyázatosak voltak a rendezők, igyekeztek mindenre figyelni, de feleslegesen, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett. Egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva, végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzött.

Az 50 yard két versenye között rendezték a 220 yard gyorsot, ahová szintén nevezték Halmayt. érthetően, mert nagy esélyese volt a számnak. Természetesen kihagyta, ám klasszisára jellemző, hogy ő a 220 yard első nyilvántartott világcsúcstartója (1908: 2:26.8).

A Nemzeti Sport beszámolt az olimpia körülményeiről is: „A subtropikus klíma az expedíciónak valamennyi tagját alaposan megviselte, legjobban Mező Bélát, aki teljesen formán kívül volt és az utolsó napon már nem is indulhatott. A nagy hőséghez még hozzájárult az ihatatlan ivóvíz és az általános jéghasználat. Minden elővigyázat dacára valamennyien kólikát kaptak. Amellett az ott uralkodó nagy drágaság is befolyásolta a mi fiatal sportembereink étrendjét. Még legjobban tűrte az ottani viszonyokat Halmay Zoltán. (…) Egy másik panaszra az amerikai vezetőség nemtörődömsége nyújtott alapot. Nemcsak, hogy semmiféle ünnep nem volt az idegen versenyzők tiszteletére, de egyáltalában nem törődtek velük, csupán a versenyanyagot látták bennük és nem az embert, a messziről, nagy áldozatok árán hozzájuk jött embert, akivel némileg törődni tán mégis csak illő volna.”

A következő hír, vagy inkább szóbeszéd, hogy Halmay kint marad az Egyesült Államokban. Kétségtelen, gyakran említette itthon, hogy szerencsét próbál odakint. Hogy szándéka komolyra fordult volna, arról hiteles hír nem érkezett. „Különösen az lenne nagy kár, ha Halmay az úszótudományát akarná odakint értékesíteni, mert ezáltal elvesztené az amatőrségét, óriási veszteségére a hazai sportnak” – kommentált a Nemzeti Sport.

Halmay végül hazajött, de mindenfajta ünnepléstől távolmaradt. A valós ok nem derül ki a korabeli sajtóból (betegség az indok), de hiányzott, amikor Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter előtt tisztelegtek az olimpikonok, megköszönve a támogatást, amely lehetővé tette, hogy egyáltalán elutazhassanak. A Nemzeti Sport nem hagyta szó nélkül: „Nem hallgathatjuk el e fölötti rosszallásunkat. Fel akarjuk tételezni azt, hogy Halmay megragadja a legközelebbi alkalmat, hogy személyesen tisztelegjen azon államférfiunk előtt, kinél jobb barátja még nem akadt a testedző sportunknak a közoktatásügyi miniszteri székben.”

Másnap a Klivényi-féle vendéglőben, az ünnepi lakomán se volt ott Halmay, de – és ez már a magyar valóság: „Jelen volt KeményFerenc úr is, aki úton-útfélen leszólja a magyar testedző sportot, de azért híven ragaszkodik a magyar sport külföldi képviseletéhez.” 

Meglehet, az első ilyen eset volt, de nem az utolsó.