Bicskei Bertalan megjárta a hadak útját

Édesanyja, Fogarassy Mária és nevelőapja, Bicskei Károly a Veszprémi Petőfi Színház művészei voltak, a futballnál jobban támogatták, hogy fiuk művész legyen. El is kezdett festegetni az ifjú Bicskei Bertalan, de közben ott állt a helyi Haladás Petőfi kapujában az NB II-es meccseken. És helytállt, 1964 novemberében például a Pécsi Bányász elleni meccsen (0:1) úgy volt a mezőny legjobbja, hogy társai szinte át sem lépték a felezővonalat.

Mesélte, hogy festményei végül a kályhában végezték, zavarta, hogy nem elég tehetséges, de mire megbánhatta volna a tettét, vitte a Bp. Honvéd 1965-ben.

Kispesten hétről-hétre a tartalékok között remekelt, így jött el 1966. május 29., amikor bemutatkozhatott az NB I-ben. Előzmény, hogy egy héttel korábban a nála négy évvel idősebb Takács Béla 30 méterről kapott gólt Diósgyőrben Werner Gyulától, a melléről pattant be a kapuba a nem túl erős labda. „A tartalékcsapatban bizonyította tehetségét” – érvelt Bozsik József a kispestiek edzője, és betette az MTK ellen. Ömlött az eső a Népstadionban, csapata 3:0-ra nyert, a Népsport pedig: „A fiatal, 21 éves Bicskei bemutatkozása igen jól sikerült, néhány veszélyes lövést biztos kézzel hárított.” Az FTC-től kikapott a Bp. Honvéd (1:3), de Bicskei „bizonyította, hogy nagy kapustehetség. Kitűnő érzékkel, számos nehéz lövést védett”.

Hamarosan ő lett az első számú kapus a Bp. Honvédban, megbízhatóan teljesített, 1970-ben volt a hónap játékosa, majd az év végén társai őt választották meg posztján a bajnokság legjobbjának. Így nem véletlen, hogy Hoffer József szövetségi kapitány rá szavazott a Svájc elleni novemberi meccsen (1:0). Aztán Bázelben nem léphetett pályára. Az egyik edzésen megsérült. „A bal vese felső kehelyszára kissé berepedt. Nem súlyos sérülés ez, de vigyázni kell vele! Egy hét szigorú pihenés idebent a Sportkórházban, két hét pihenés otthon, s már kezdheti is az edzéseket!” – így Dr. Simányi Richárd, a Sportkórház urológus főorvosának diagnózisa.

Így aztán várnia kellett a válogatottbeli bemutatkozására. Majdnem három esztendőt: 1973 júniusában a Svédország elleni sorsdöntő világbajnoki selejtezőn (3:3) állhatott a kapuba először – és utoljára. Sokan a nyakába varrták a svédek egyenlítő gólját (kell a bűnbak!), amivel nem jutottunk ki az 1974-es vb-re, de nézzük a tudósítást: „A 76. percben dőlt el a mérkőzés. Ove Grahn hozta fel a labdát a jobb oldalon, mintaszerűen adott be, és a bal oldalon jól érkező Ralf Edström 5 méterről a bal sarokba fejelt. 3:3.”. Az értékelésben pedig: „A sors iróniája, hogy a magyar válogatott egyik legjobb teljesítményt nyújtó tagjának, Vidátsnak az embere, Edström fejelte be a számunkra mindent eldöntő egyenlítő gólt.” És ott a kérdés is: „Mit keresett az előretolt csatárok között Vidáts? És ha már őt elragadta a harci tűz, miért nem figyelmeztette valaki a csapatból az alapvető kötelességére? Illovszky külön a szájába rágta, hogy Edströmre nagyon vigyázzon!”

Igen ám, de a gólt mindig a kapus kapja.

A Bp. Honvédban még védett egy évet, 1974. május 19-én a Pécs ellen utoljára (0–2). Finoman utaltak rá Kispesten, hogy már nem kell. Az MTK-ba igazolt, ahol 1975. decemberében Tatabányán 3–0-ról kapott ki 4–3-ra csapata. Utána önkritikusan nyilatkozott („Kétségtelen, hogy én voltam a vereség egyik okozója”), de legközelebb csak 1976. május 8-án kapott lehetőséget az Üllői úton. A Ferencváros 3:1-re nyert, az értékelés felemás: „Bicskei két gólban is ludas, bravúrjai azonban javították teljesítményét.”

Néhány héttel később már az a hír, hogy a serdülők edzője az MTK-nál. Ahol Mezey György jobbkezeként is dolgozott (1977–1980). Jó páros volt, szakmailag roppant erős. Mindez akkor derült ki, amikor Bicskei 1982-ben az ifiválogatott edzője lett. Mint mondta, arra kért tanácsot kollégájától, hogy az ifiknél hogyan lehet meghonosítani a letámadást. Mezey tanácsai termékeny talajra hullottak, mert a Bicskei-csapat 1984-ben ifjúsági Európa-bajnok lett. Mindeddig ez a magyar futball legutóbbi győzelme világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon.

A fiatalok útját már végigkísértük ezeken a hasábokon (Népsport, 2024. június 3.), most csak arról, hogy nem volt véletlen a siker. Például az sem, hogy a Szovjetunió elleni moszkvai döntőben Petry Zsolt három tizenegyest védett. A tavasz során ugyanis Bicskei külön gyakorolt a kapussal, edzéseket tartott neki a Fehér úti KSI-pályán, nagy figyelmet fordítva a tizenegyesek hárítására is. Emellett következetesen volt szigorú, a játékosok szerint, ha azzal fordult hozzájuk, hogy „Nézd, kisöreg…” tudhatták, hogy valami nem stimmel. Ha edzésen történt, már mehettek is be az öltözőbe.

Ambiciózus edző volt, nem véletlenül kapott diplomát az akkor világhírű kölni főiskola képzésén. „Évente csak három külföldit vesznek fel, elképzelhető, milyen óriási a túljelentkezés. Döntött a német nyelvtudás, mert ez alapfeltétel” – mesélte, A képzés a gyakorlatra (!) épült, tizenhat tárgyból kellett vizsgáznia, sikerrel tette.

Itthon a kispadon Kispesten kezdett, a csapat bajnok lett (1987–1988), s máris jöhetett az első szövetségi kapitánysága 1989-ben. Kilenc meccs, két győzelem, négy döntetlen és három vereség (44.44 %) volt a mérlege. Aztán jött és ment, itthon és külföldön, Dél-Koreában bajnokcsapatot hozott össze, majd újra a válogatott élén találta magát (1998–2001). A mérlegénél (36 meccs, 11 győzelem, 15 döntetlen, 10 vereség, 51.4 %) őt jellemezve fontosabb, amit első mérkőzése előtt mondott. Bécsben az osztrákokkal játszottunk (nyertünk 3–2-re, akkor volt Király Gábor először válogatott), Bicskei pedig empatikus volt a játékosaival, mint mindig. „Tényleg rossz érzés lett volna közölni néhányukkal, hogy kimaradnak az utazókeretből. Valamennyi játékos felülhetett a bécsi buszra, mert úgy éreztem, azok is közénk tartoznak, akik most éppen nem férnek be a mérkőzésre nevezhető, úgy tudom, tizennyolc labdarúgó közé. Persze, nem lesz ez mindig így, de hogy most a teljes keret utazhatott, annak nagyon örülök.”

Itthon utoljára az Újpest edzője volt (2006). Ahol a csapat az UEFA-kupa selejtezőjében a Szusza Ferenc Stadionban kapott ki liechtensteini ellenfelétől (FC Vaduz), ráadásul 4–0-ra. Hogy a drukkerek buktatták meg vagy a játékosok, esetleg közösen tették, nem tudható, ám méltatlanul bántak el vele. Ő persze, azonnal lemondott, mellőzve mindenfajta sárdobálást.

Mondják (nem tagadta, de meg sem erősítette), hogy Kovács Kálmán volt a kedvenc játékosa. Mindenesetre alap volt hozzá: „Az az igazság a Kálmánt én már kétéves kora óta ismertem. Az édesapja hatalmas Honvéd-drukker volt. Minden edzésünkön ott volt. Egyszer megkért, hogy edzés után hadd rúgjon nekem kapura a gyerek. Letette elé a labdát, a srác nekifutott, én eldőltem, hadd rúgja be, de a Kálmán hatalmasat bucskázott, a labda meg érintetlenül ottmaradt. Feküdtem a földön, néztem az apjára, meg akartam vigasztalni, így végül azt mondtam: Meglátja, ebből a gyerekből még válogatott lesz!”

Az lett – mondtam, hogy jó edző volt.

Méltatlanul fiatalon, 66 esztendősen hagyott itt bennünket 2011 júliusában.