Sajnos nem Papp Laci bokszolt Havannában

„Mint homokórán a szemek, peregnek az órák. Szinte már szusszanásnyi idő sincs a havannai rajt előtt.” Ezzel a felütéssel hangolt a Népsport az 1. amatőr (ez a szó akkor nem szerepelt a híradásokban, hiszen profi nálunk nem is létezett) ökölvívó-világbajnokságra. Csak a rend kedvéért: az ökölvívók először Kanadába tervezték a maguk első vb-jét, de kontinensválogatottak részvételével, majd úgy tűnt, hogy Japán, később New York lesz a rendező, ám végül Kubára esett a választás.

A karibi fiúk a mai napig a legeredményesebb boksznemzetet adják a vb-történelemben, mostanáig 81-szer szólt világbajnokságon a kubai himnusz. Mindezt egy NDK-s mesternek köszönhetik, Kurt Rosentil 1962-ben került Kubába, a nagy Alcides „El Maestro” Sagarra, aki a kubai válogatottat 1964-től 37 éven át irányította, már az ő köpönyegéből bújt ki. És amikor Enrique Regüeiferos és Rolando Garbey 1968-ban megnyerte a kubaiak első olimpiai érmeit, már Castro feltétlen támogatását is élvezte a sportág, Teófilo Stevenson müncheni berobbanásával, az ottani három aranyéremmel pedig végképp ráléptek a győzelmi útra.

A Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség (akkor AIBA) vezérkara 1974 augusztusában már a kubai fővárosban tartózkodott, de még mindig képtelen volt megegyezni arról, hogy végig a 15 ezres Coliseo de la Ciudad Deportiva adjon-e otthont a küzdelmeknek, vagy a torna záró fázisát átvigyék a több mint 60 ezres havannai baseballstadionba, ami a 36 fokos hőségben nem tűnt okos ötletnek. (Végül maradt a csarnok, igaz, légkondiról még nem lehetett szó, a „Sport Deportivo”, ahogyan a szavakat teljesen félreértő Népsport nevezte, még 1957-ben épült, pillanatokkal Fidel Castróék forradalma előtt.)

A boksz világsportággá lett, az igazán mívesen fogalmazó Népsport szerint: „Európai edzőkkel, mamutturnékkal, tapasztalatcserékkel sikerült megszelídíteni a sportággal először próbálkozó afrikai, ázsiai, dél- és közép-amerikai öklözők szenvedélyes vadságát és az ezt követően Európában is fellángoló monoton verekedéseket…”

Két héttel a világbajnoki nyitány előtt Papp László vezetőedző a maga szűkszavú módján így fogalmazott: „A formába hozást sokféle gond nehezítette, de a felkészülés alapos.” Palaczky Sándor főtitkár pedig bátran hozzátette: „Tulajdonképpen három dobogós helyezés reményében rajtolhatunk a vb-n, s ezt elsősorban a Gedó, Badari, Botos trió hozhatja.” 

Papp teljes, tizenegy tagú csapatot is delegálhatott volna Havannába, ám a háromszoros olimpiai bajnok legenda úgy ítélte meg, hogy a felső négy súlycsoportban nincsenek esélyeink, így hét magyar bunyós repült el Kubába. Köztük két olimpiai érmes, a müncheni bajnok Gedó György és a bronzérmes Botos András – két 1972-es ezüstérmesünk közül Kajdi János München után, Orbán László az első vb évében vonult vissza. A pehelysúlyba fellépő, még 54 kg-ban Európa-bajnok Badari Tiborban viszont kétségkívül okkal bízhattak a magyar vezetők.

Így is erős magyar küldöttség mérlegelt Havannában, a müncheni négy olimpiai érem megteremtette a respektet is, ami a bunyóban sosem árt, csak éppen hazai ring is van a világon, a sorsolás pedig már a torna középső fázisában a mieink útjába sodort néhány kubai kedvencet. És ez a bokszban nem sok jót jelent.

Az első havannai edzéseket népes külföldi tudósítói csapat figyelte, és a magyar kapitány kesztyűzései után egybehangzó volt a véleményük: „Papp Laci súlycsoportjában ma is nehezen találna igazi ellenfelet…” Kár, hogy nem ő bokszolt.

Miután 45 ország 274 bunyósa mérlegelt, kiderült, hogy az éremig kubai és szovjet ökölvívót is a mieink útjába sodort Fortuna, igaz, Gedó már az első nap első párjainak egyikében kevesebb mint két és fél perc alatt kiszámoltatta első, guayanai ellenfelét. A többségnek volt módja bemelegíteni, Kovács II István Zuravljev személyében szovjet bunyóst búcsúztatott az első körben. Papp László nem kapkodta el a dicséretet: „Szerencsés győzelem…” Gedó viszont a nyolcaddöntőben is virtuóz bokszot mutatott be, és döntő fölénnyel lépett át a bolgárok Eb-ezüstérmesén, Bejhan Fucsedzsieven.

Csak aztán a torna elért abba a fázisába, amikor már minden rivális klasszis, és a legnagyobbak győzelme sincs garantálva. A nyolc közé jutásért az azóta fiatalon, 57 évesen elhunyt Orbán Sándor olasz, a müncheni bronzérmes Botos szovjet öklöző ellen veszített. Különösen Orbán búcsúja volt fájó, a 3:2-es pontozás Papp Lászlónál és a magyar AIBA-bírónál, Sermer Györgynél is kiverte a biztosítékot, de ez persze az eredményen nem változtathatott.

Maradtak ketten, Gedó és Badari, az előbbi olimpiai, az utóbbi Európa-bajnok, ráadásul Badari korábban (igaz, Budapesten…) már legyőzte Mariano Álvarezt. Gedóra is egy kubai, a kőkemény Jorge Hernández várt a dobogóért. Mind a ketten alulmaradtak…

„Nem Hernández nyerte meg, hanem én vesztettem el a mérkőzést. Ahogy felkészülhettem, olyan lett az eredmény is. Tompa voltam. Most már nyilvánvaló, hogy a sorozatmérkőzések terhelését nem bírtam erővel” – mondta önkritikusan a 4:1-re alulmaradó Gedó, Papp Laci pedig Badari egyhangú pontozásos veresége kapcsán morgott a bajusza alatt: „Nevetséges dolog. Én néha 15 meneten keresztül csak hátra mentem és mégis nyertem. Badari is nyert, csak éppen nem hozták ki győztesnek…”

Mivel ekkor már minden meccsen az érem volt a tét, a megszokottnál is indulatosabban reagáltak a szurkolók az eredményekre, a holland bírót leköpte egy venezuelai néző, mert szerinte elcsalta kedvence mérkőzését, volt, amikor tömegverekedés tört ki a csarnok lelátóin egy eredményhirdetés után, a kubaiak pedig nem egyszer élveztek elvtelen előnyöket, de ezen sem kell meglepődni, ez a mindenkori házigazda kiváltsága. (A félnehézsúly jugoszláv királya, Mate Parlov például úgy verte meg 3:2-re a hazai Carrillót, hogy ellenfelére négyszer számoltak, kétszer majdhogynem a kiütés állapotából hozta vissza a padlót csigalassúsággal töröltető mérkőzésvezető, és az ötödik számolástól is csak a gong mentette meg…)

Mindenesetre az afrikai országok testületileg beadvánnyal fordultak az AIBA-hoz az őket sújtó bíráskodás miatt, még azt is közölték, hogy ha a helyzet nem változik, kilépnek a nemzetközi szövetségből. Az AIBA válasza: lépjenek, ha akarnak, de várják meg vele az őszi kongresszust…

Itthon pedig állt a bál, hiszen a Havannát megelőző évtizedben bunyósaink elkápráztatták a szurkolókat, már az ritkaság volt, ha valahonnan csak egy aranyéremmel tértek haza. A Népsport címében meg is kongatta a vészharangot: „Aranykor után zsákutca?”

Miután a magyar vb-vereségek zöme után pontozásos ármánykodást állapított meg a helyszíni tudósító, kissé merésznek tűnt a konklúzió: „Egy sportágban mindig folyamatok játszódnak le, s a magyar ökölvívásban a versenyrendszerviták, a szélsőséges edzői széthúzás, az irányítás lazaságai, a központi felkészítésben tett engedmények, a felfogásbeli lemaradás mind-mind közrejátszottak abban, hogy idáig jutottunk.”