A kapuban állva is verselt Devecseri Gábor

Ahhoz képest, hogy az Óda a sporthoz (Ode au Sport) című vers eredetileg – francia és német változatban párhuzamosan – már 1912-ben megjelent, a magyar fordítás majdnem fél évszázadot késett. Devecseri Gábor nem önszántából ültette át magyarra a modern olimpia atyjának számító Pierre de Coubertin alkotását, felkérésre dolgozott. Az előzményekről Keresztényi József olimpiatörténész beszélt a Népsport 1964. november 1-i számában: „Négy évvel ezelőtt, kutatásaim során, levelet intéztem a kölni sportfőiskola rektorához. A sport és az irodalom kapcsolatait kerestem. A rektor 1960. április 22-én keltezett levelének mellékletében, nagy örömömre, elküldte nekem különlenyomatban ennek az ódának német szövegét, amellyel G. Hohrod és M. Eschbach szerzők az 1912-es stockholmi olimpián, az irodalmi művek között, aranyérmet nyertek... A rektor nagy meglepetésre közölte velem, hogy a díjnyertes mű igazi szerzője nem más, mint Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák megálmodója. Coubertin kettős álnév alatt pályázott, és csak halála előtt fedte fel az igazságot... (…) Megkapó ódájának kézhez vétele után megkértem Devecseri Gábort, hogy fordítsa le magyarra a művet. Múltak a hónapok, és már arra gondoltam, hogy Gabi megfeledkezett a kérésemről, amikor – azt hiszem, a római olimpia idején – megjelent nálam, elém tette ezt a kéziratot, mondván: »Megszültem…« Rögtön elolvastam, és ma is azt mondom, amit akkor: Devecserinek ez talán az egyik legszebb műfordítása…”

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki tisztségét 1896 és 1925 között betöltő francia sportvezető műve kilenc versszakból áll, felütésük egy-egy sporttal társított fogalom vagy jelző: Istenek ajándéka, szépség, igazság, bátorság, tisztesség, öröm, termékenység, haladás, béke. A német szövegváltozatból fordító Devecserit elmondása szerint Coubertin munkájában leginkább az fogta meg, hogy az ókori görög sportesemények ihlette darabokhoz hasonlóan „kiindulásnak tekinti a sportot, az általános nagy emberi célok megénekléséhez. Kiindulásnak, de nem – ürügynek! Mert éppen a sport által formálható és formálandó emberi tulajdonságokról szól.”

Az antik minta felemlegetése az 1964-es Népsport-interjúban a Kossuth-díjas író, költő, klasszika-filológus életpályáját ismerve szinte törvényszerű: az Iliasz és az Odüsszeia fordítója, az ókori kultúra elmélyült kutatója gyakorta nyúlt vissza az európai műveltség gyökereihez Nyelvi kifinomultságára, a formák iránt tanúsított tiszteletére jellemző az epizód, amelyet Keresztényi József idézett nekrológjában a Népsport hasábjain, 1971. augusztus 2-án: „Az Egyetemi Könyvtár ókori ihletésű előcsarnokában egyik találkozásunk alkalmával Pindarosz életéről és költészetéről beszélgettünk. A többi között arról, hogy a görög lantosok fejedelmének halhatatlan alkotásaiban a kocsi- és lóversenyek győztesei, a diadalmas ökölvívók, birkózók és futók milyen mesterien elevenednek meg. Mivel az olimpiai, a püthói, a nemeai és az iszthmoszi ódák csupán a húszas évek végén készült fordításban olvashatók magyarul, mai nyelvezetünk szerinti átültetésükre kértem őt. »Sokat kell még stílusomnak csiszolódnia, hogy erre a megtisztelő feladatra vállalkozhassak« – válaszolta a tőle megszokott igényességgel és szerénységgel. Később aztán többször nyugtatott, hogy már érnek, érlelődnek benne a pindaroszi sorok. Sőt, már idézett is belőlük, de – mint mondta – ezek még nem kellően csiszoltak.”

A budapesti zsidó családban született Devecseri személyes, ifjúkori sportélményeiről annyit tudunk, amennyit interjúiban ő maga elmesélt. Kedvtelésből úszott, kerékpározott, futballozott, kapusként a tétlen percekben állítása szerint verset írt, a tokiói olimpiai arany után ehhez tréfásan hozzátette: „Örülök, hogy Szentmihályi a példámat nem követte.” Lágymányosi istenek című visszatekintésében kitér a részletekre is: „Öcsémmel hozzá-hozzászegődtünk a labdarúgókhoz. S így esett meg, hogy kapus is voltam s egyszer gólt engedtem be, mert védés közben verset írva, elkerülte figyelmemet, hogy a játék már nem az ellenfél kapuja közelében zajlik, hanem a miénk előtt. De még ilyenkor is, ha a játék végén megálltunk a Ménesi úton, és körülnéztünk, friss versolvasmány-élményeinket vetítettük a zöldesen alkonyodó égboltozatra, vagy lemutattunk egy a mai Kosztolányi Dezső tér táján csillogó fagylaltszínű házra: ott lakik Illyés Gyula. Alattunk a rét, a Ménesi út és Villányi út közötti nagy lejtős térség, gyerekkorunk főszíntere, alsó végében a labdarúgópályával, melyről később, negyvenötben, verset írtam, mert az idő összelapult, az idő darabkái egymásba nyomultak, összetöredeztek és megsokszorozódtak: »Mikor az ágyú szólt, merengtem, / A virágokkal verekedtem. / Hol nemrég labdát rúgtam nevető / fiúkkal, rendben áll a temető. / Rendben áll, mert a temető is élet: / nincs itélet, mely ne volna ígéret.«” 

Amikor sportkötődéseiről kérdezték 1964-ben, Devecseri Gábor hasonlattal felelt: „Diákkoromban ott voltam a Zeneakadémián annyi nagy mesterünk irodalmi folyóirata, a Nyugat 25 éves fennállásának a jubileumán. Nagy Endre, a kitűnő író-konferanszié beszédében magáról ezt mondta: »Igaz, hogy velem végződik a Nyugat ragyogó írói gárdája, de velem kezdődik a Nyugat lelkes közönsége« Én, ami a sportot illeti, még ezt sem mondhatom el magamról: a szurkolásban igen-igen sokan megelőznek. A nagy sportesemény-sorozatok alkalmából, mint éppen most a tokiói olimpia volt, azonban engem is magával ragad a lelkesedés, és ez – nagyon jó dolog!”

Kő András újságíró több cikkében is felidézte a Devecseriről baráti-családi körben fennmaradt emléket: dolgozóasztalánál ülve szavajárása volt, hogy ír egy kicsit, aztán elmegy úszni. Amiből persze végül soha nem lett úszás, újra és újra igazolódott Móra Ferenc témába vágó megfigyelése, amely szerint „az író az életét a betűtengeren éli le”.

Mintegy a bölcsesség alátámasztásaként maga Devecseri Gábor tette zárójelbe Sportolj velünk! című 1966-os propagandaversének üzenetét, amikor Kiss Sándornak felelevenítette a költemény születésének kulisszatitkait (a beszélgetés megjelent A meztelen istennő és a vak jövendőmondó című kiadványban): „Lehet, hogy a Szent István gimnáziumnak, ahová első-másodikban magam is jártam, nagyon szép udvara volt, de olyan szép udvara nem lehetett, mint az egyik budai, azt hiszem, Jurányi utcai iskolának, ahova engem és Farkas Ferencet meghívtak, hogy egy sportkantátát írjunk. Meg is írtuk, időnként megy a rádióban, az a címe, hogy Sportolj velünk. Hát nagy bajnok nem lenne az, aki a Farkas Ferivel és velem sportolna, mert mi ezt csak megírtuk sportolás helyett. De bementünk oda, és az udvarból alig akartam följebb menni, mert ott olyan gyönyörű fiatal lányok tornásztak, hogy mondtam a Ferinek, ne is menjünk föl a tárgyalásra. De hát neki nem volt sok ideje, fölment, én pedig egyre hátrább csavarodó nyakkal mentem a lépcsőházban vele. Na most akkor ott összeültek az összes sportkorifeusok, tanárok, mindent megbeszéltünk, hány perces legyen a mű, Bessenyei fogja mondani a szöveget, a lánykórus fogja énekelni és így tovább és így tovább. Kérdezték a honoráriumot. Erre azt mondom én, hogy a legutóbbi tapasztalataim alapján engedtessék meg, hogy én a honoráriumot természetben kérjem, a zeneszerzőt kétszer annyi illeti mindig, mint a szövegírót. Én kérek tíz lányt, húszat a Farkas Ferencnek. Erre a Farkas megrántja a vállát, ő inkább pénzt akart. Aztán így elrontotta az üzletemet, mert pénzt kaptunk.”

Három évvel korábban is Bessenyei Ferenc színművész adta elő a Népstadionban az Országos Sport Napok alkalmából rendelt aktuális Devecseri-verset, amely – szubjektív vélemény – gondolatgazdagságban, emelkedettségben felülmúlta az 1966-os, „Bennünk az erő / művünk a jövő, / ne maradj hátra, / de tarts velünk. / Sportolj velünk!” jellegű buzdításoktól harsogó úttörőinduló-féleséget. Az Erő, szépség, öröm! című 1963-as mű szép ívet rajzol fel a „Kicsi az ember” kezdősortól a „Nagy az ember” zárásig, az utolsó versszak pedig a magyar sportirodalom egyik kevéssé ismert gyöngyszeme: „Mert ez az öröm: nem pihenve tenni. / Kik élvezzük szépségét a virágnak, / tudunk, ha vágyunk rá, virággá lenni, / s medre lenni az erőnek, mely árad; / a mindenséget fogtuk két karunkba, / mert titkait kilestük türelemmel; / örömmé bomlik magvából a munka / s a mindenségbe tárul. Nagy az ember.”