A végére igencsak felnőttek a gyerekek

Az 1972 és 1974 között megrendezett utánpótlás (ma: U23) Európa-bajnokság második volt a korosztály történetében. A 21 válogatottat nyolc csoportba osztották, a győztesek jutottak az egyenes kieséses negyeddöntőbe.

Magyarország Jugoszláviát (0–4, 1–0) és Görögországot (2–0, 3–2) előzte meg, az elsőséghez az is kellett, hogy a görögök Athénban 2–0-ra legyőzzék a jugoszlávokat.

A negyeddöntő mérkőzéseit 1974 tavaszán rendezték, a mieink Hollandiától idegenben 2–1-re kikaptak, de Békéscsabán 3–1-re nyertek. Magyarország mellett a Szovjetunió, az NDK és Lengyelország jutott a legjobb négy közé, ahol szovjetek a magyarokkal, a keletnémetek a lengyelekkel mérkőztek. Hogy milyen volt a torna erőssége? Nos, a lengyeleknél Bulgária idegenbeli 2–0-s legyőzése során Andrzej Szarmach és Gregorz Lato szerezte a gólokat – ugyanők a nyári, NSZK-beli világbajnokság felfedezettjei lettek. Az elődöntőben az NDK Zwickauban 0–0-s döntetlent játszott, a visszavágón Lódzban 2–2-t ért el a lengyelek ellen, s idegenben szerzett góllal ment a döntőbe.

Magyarország a szovjetekkel szemben Harkovban kezdett, Sárosi László szövetségi edző nem rejtette véka alá, hogy nehéz lesz… A Népsport ezzel engedte útjára a fiúkat: „Szoros eredményt várunk!” A szovjeteknél a később ismertté válók közül olyanok kezdtek, mint a Dinamo Kijev kiválósága, Leonyid Burjak vagy David Kipiani a tbiliszi Dinamóból… Harkovban 30 ezer néző előtt Burjak Kocsis Istvánon megpattanó lövésével és Kipiani góljával a Szovjetunió nyert 2–0-ra. Sárosi így vigasztalta fiait: „Kaptunk két balszerencsés gólt, de kaphattunk volna két olyant, amelyet gólhelyzetig megjátszott az ellenfél.” Másnap Mészáros Ferenc kapus és társai megnézve a harkovi május elsejei felvonulást, rögtön jobb kedvre derültek: „Be lehet hozni a hátrányt!”

Az értékelésben a Népsport leszögezte: „Többet kell futni!” Válogatottunk fél óráig nem lőtt kapura, az első valamire való kísérletre a 60. percig kellett várni… Sárosi nem tagadta: „Ezen a találkozón kiütközött a magyar futball alapproblémája: kevesebbet és lassabban futunk, mint az ellenfelek!” A lap felvetette: „Ha itthon meg tudunk gyötörni egy csapatot, akkor miért nem tudjuk ezt megtenni, ha kitesszük hazulról a lábunkat?” A megjegyzés arra utalt, hogy még a negyeddöntőben Magyarország Deventerben Hollandiától 2–1-re kikapott, ám Békéscsabán 3–1-re győzött, s továbbjutott.

A szovjetek elleni kazincbarcikai visszavágót óriási érdeklődés előzte meg, 10 ezer nézőt vártak a stadionba, ahol aztán mintegy 15 ezer drukker zsúfolódott össze. Az újpesti Fekete László és a győri Pénzes Mihály góljával a mieink behozták a kinti hátrányt, ám a továbbjutáshoz szükséges gól megszerzéséhez csupán hét perc volt hátra – majd a hosszabbításban egyik együttes sem talált a hálóba, 11-esek döntöttek: a mieink Becsei József, Harsányi László, Horváth József és Tóth András sikeres lövésével 4–3-ra bizonyultak jobbnak, meglett a finálé. Sárosi reálisan értékelt: „Megérdemeltük a továbbjutást. Ha a helyzeteket jobban kihasználjuk, akár három-négy góllal is nyerhettünk volna.” Hozzátette: „Az egész csapat remekelt.”

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány elégedetten nyilatkozta: „Boldogan adtuk oda a nagyválogatott tagjait erre a mérkőzésre. Szép siker a mai.” Tény: a mieink közül kilencen – Mészáros, Török Péter, Vépi Péter 1972-ben, Dunai III Ede 1969-ben, Harsányi, Tóth András és Horváth 1973-ban, Nagy László 1970-ben, Fekete 1974-ben – már bemutatkozott a nagyok között. Krizsán József, az MLSZ főtitkára is örült: „Láttunk valamit most a jövőből.” Ahhoz képest, hogy a csapat a jugoszlávokkal szemben 0–4-gyel kezdett a csoportban…

A találkozó után a hátvéd Horváth József megkérdezte a csapat edzőjét: „Laci bácsi, ha megnyerjük az Eb-t, nekem adja emlékbe ezt a kapitányi karszalagot?” Sárosi László pedig: „Neked, Jóska, de még előttünk van 180 perc!”

A döntő első mérkőzése az NDK ellen idegenben volt, ami jó jelnek tűnt. Sárosinak gondot jelentett, hogy Vépit kiállították, ezért a balhátvéd helyére, Kántor Mihályt hívta meg a keretbe a Vasasból. Sárosi emlékeztetett, az NDK utánpótlás-válogatottja erős ellenfél, a magyar A-válogatott csupán 1–0-ra nyert. De kijelentette: „Érzésem szerint Drezdában nem kapunk ki!” A Népsport is bizakodott, mondván, ha együttesünk azt a játékot nyújtja, mint általában a hazai pályán, akkor nem kell félteni. Az ellenfélnél pályára léphetett volna az újdonsült KEK-győztes Magdeburg néhány játékosa (Jürgen Pommerenke, Axel Tyll és Martin Hoffmann), de őket egyből meghívták a nagyválogatottba. A keletnémetek edzője, Werner Wolf biztos volt a dolgában: „Az eddigiek során idegenben jobban szerepeltünk, s lényegében ennek köszönhetjük a döntőbe jutásunkat. Most azonban hazai környezetben szeretnénk két-három gólos előnyt szerezni, hogy nyugodtan utazhassunk a magyarországi visszavágóra.”

Nem sikerült, ráadásul Kiss Tibor és Horváth góljával a félidőben a mieink 2–1-re vezettek, igaz, a 87. percben Gert Heidler megszerezte a hazaiaknak a győztes gólt (3–2). A Népsport nem véletlenül állapította meg, hogy válogatottunk biztos győzelmet engedett ki a kezéből.

A visszavágó előtt a csapatkapitány, Horváth úgy látta, előnyünkre szolgál, hogy az együttes a Vasas-Ú. Dózsa vegyesre épül: „Jól összeszoktunk, s az is döntő, hogy jó formában van mindenki.” A győzelem zálogát az akaratban, a jobb erőnlétben és az eredményes csapatjátékban látta. Wolf szerint: „Az otthoni környezet sokat számít, de nem féltem a fiúkat.” A Népsport viszont nem cifrázta: „Miénk lehet az Európa-bajnoki cím!” Hozzátéve, hogy a magyar csapat ledolgozott már ennél nagyobb hátrányt is. Becsei két sárga lapja miatt nem léphetett pályára, kézenfekvő megoldásként a hatszoros válogatott Várady Béla helyettesítette a bal szélen – mint később kiderült, a választás telitalálat volt, hiszen két gólt szerzett.

Utánpótlásunk legjobbjai parádés játékkal 4–0-ra nyertek! Horváth így értékelt: „Véget ért egy nagy korszak az életünkben. Olyan érzés, mint amikor ballag az ember. Nekünk ez a torna felért az érettségivel.” Nagy László: „Életemben nem futottam annyit, mint ezen a meccsen, de nem bánom.” Az MTK technikás futballistája, Kiss Tibor is elégedetten mondta: „Ebben a csapatban váltam felnőtté. Ha csak felvettem a mezt, máris másként éreztem magam.” Az újpesti Harsányi is kötődött a mezhez: „Hazaviszem a mezt. Ott lesz a két aranyérem mellett. Kell ennél szebb indulás a házaséletbe? Aranyérem az Eb-ről és a hatodik bajnoki cím idehaza.”

A Népsport megemlítette, hogy a keletnémet szövetség „nem erősítette meg válogatott játékosokkal azt a gárdát, amely minimális előnnyel érkezett Budapestre”. Ám a mieinkről szólva, nem tagadható: „Az új generáció a labdarúgásban is kitermelte azokat a tehetségeket, amelyek ma már helyet követelnek maguknak.”.

Nem mellesleg az utánpótlás Eb-döntővel egy napon rendezték Székesfehérváron a Magyarország–Jugoszlávia találkozót, amelyet Illovszky Rudolf együttese 3–2-re megnyert, s amely Albert Flórián búcsúmeccsét jelentette a legjobbak között. A Népsport vezércikkben elemezte a két nyertes magyar csapat játékát, feltéve a kérdést: „Ki legyen a holnap válogatottja?” A lap nem adott választ, csak rezignáltan megjegyezte: „Ezek csak részsikerek, s nem pótolhatják a hiányt, hogy ismét csak a riportereink lesznek ott a két hét múlva kezdődő világbajnokságon.”

Hát, igen…