Csereparagrafus – Csinta Samu publicisztikája

Különös eset borzolja a kedélyeket a német futballban, de mivel a Bundesliga és a Nationalelf sok sporthírfogyasztónak központi téma, talán azt is megkockáztathatom, hogy világszerte. A német pontosságról és mentalitásról kialakított évszázados képünket kikezdő méltatlan, mondhatni buta hiba okozta a galibát: egy rossz csere, amelynek következtében 3–1-es vezetésnél a Bayern München 17 másodpercen át tizenegy mezőnyjátékossal futballozott a Freiburg otthonában. Tényszerűen: a 4–1-es bajor sikerrel záruló összecsapás 86. percében 17 másodpercig 12 Bayern-labdarúgó volt a pályán. Corentin Tolisso és Kingsley Coman be-, Marcel Sabitzer és Niklas Süle lejött volna, ám mivel a Bayern csapatvezetője hibájából a negyedik játékvezető Coman esetében eltévesztette a mezszámot, ő néhány másodpercig a pályán maradt, miközben már a cseréje is beállt. Az eset minden gyakorlati következmény nélküli, tegyük hozzá gyorsan, a bajorok negyedik gólja már a helyzet korrigálása, azaz egyenlő számú játékos jelenlétében született. Aztán a bíró lefújta a meccset.

Ami általában a mérkőzés végét jelenti, ezúttal azonban érdekes „hosszabbítás” elé nézünk. A Freiburg ugyanis megóvta a találkozót, a német szövetség hivatalos állásfoglalása szerint zajlik az adatok begyűjtése, amit majd az elbírálás követ, végül pedig a végeredmény kihirdetése. Mintha mindez nem a futballban zajlana, amelyben az a csapat győz, amelyik az ellenfélnél legalább egy góllal többet lő, hanem valamilyen pontozásos sportágban, ahonnan minden szabályozási kísérlet ellenére sem lehet teljes mértékben kiküszöbölni az emberi szubjektivitást.

Vegyük a lehetséges forgatókönyveket. Az első szerint marad a pályán rögzített 4–1-es Bayern-győzelem, ami a müncheniek újabb, immár harminckettedik bajnoki címszerzését helyezi már-már a matematikai bizonyosság tartományába. A mindennapi logika legalábbis ezt diktálja, akárcsak a mindennapi erkölcsi érzék. Egy háromgólos különbségnél ugyanis többnyire gúnyos mosolyt fakasztó a vesztes bármilyen magyarázkodása. Még akkor sincs nagy sikere, ha az első percekben történik valamilyen gikszer, amire aztán a vesztes szívesen ráhúzza a lélektani törés, az önbizalom megroppanása leplét. Na de egy néhány másodperces létszámfölény, pláne egyértelmű állásnál, főleg néhány perccel az utolsó síp­szó előtt...

A második változat az újrajátszás lenne, de a zsúfolt versenynaptárt látva talán még engem is megköveznének az ötlet felvetéséért, nemhogy az esetleges döntés felelőseit.

Van persze más variáns is, eszerint kvázi műhibára való hivatkozással 3–0-s zöldasztal-győzelmet „arat” a Freiburg. A legdélebbi német nagyváros csapata a jelek szerint erre hajt, bár a szombati meccs után Christian Streich vezetőedző még egyértelműen azt mondta, hogy klubja nem tervezi a meccs megóvását. Észszerű és sportszerű viszonyulás lett volna. Azóta viszont végezhettek néhány számítást a klubházban, amiből az jött ki, hogy az ajándékba kapott három ponttal jelentősen nőnének a csapat Bajnokok Ligája-csoportkörben indulásának esélyei, miután az első négy helyezés automatikus BL-jogot jelent, az ötödik hely pedig Európa-liga-csoportkört. Az utóbbi sem piskóta, na de ég és föld az előbbihez viszonyítva. Miután mindenki a piacról él, alaphelyzetben talán nem is lenne elítélendő a Freiburg „helyzetfelismerése”, azt meg valahogy csak elviselik, hogy a következő Bundesliga-idényben halálra cikizik őket az ellenfelek szurkolói.

Az igazi meglepetés azonban csak most következik: az eset minden előzmény nélküli, ezért aztán a paragrafus sem ismert a hasonló formai hibák következményeinek elbírálására. Korábban is voltak sejtéseim, hogy talán már a német jogrend sem a régi, meg aztán a szigorú porosz előrelátástól sem lehetett elvárni, hogy egy másfél évszázaddal későbbi léha játék közben előforduló buta ügyben is előrelátóan rendelkezzen. Szóval jogprecedens nélküli az eset, de még így is aligha valószínűsíthető, hogy a bajnokhirdetést megakadályozandó módon blokkolja a német igazságszolgáltatást.

A precedensteremtés okán azonban némi túlzással történelmi helyzetről beszélhetünk. Annyira persze nem, mint amilyen, mondjuk, a gépkocsival okozott balesetekért való felelősség megállapítása volt, az első ilyen perben döntő angol bíróság állítólag olyan indiai esetet vett alapul, amelyben a személyeket hordó elefánt elszabadult és kárt okozott másoknak. Meg olyan mértékben sem, ahogyan a Bosman-szabály (a lejárt szerződésű labdarúgókért klubjuk nem kérhet pénzt, egy csapatban nem lehet korlátozni az idegenlégiósok számát) megváltoztatta az európai futballtérképet. Az idén lesz ugyanis 27 esztendeje, hogy az Európai Bíróság kiadta a Jean-Marc Bosman 1993. október elsején elindított ügyében hozott határozatot. A belga labdarúgóért klubja, az RFC Liege akkora összeget kért 1990-ben, hogy azt a játékos iránt érdeklődő Dunkerque nem volt hajlandó megfizetni, így Bosman csapat nélkül maradt, pontosabban a Liege tartalékjai közé száműzték, alaposan csökkentett fizetéssel. Az a döntés alapvetően átrajzolta, egyben konzerválta a kontinens futballállapotait, olyan hatásokat generálva, amelyek a klubfutballt gyakorlatilag alárendelték a piaci viszonyoknak. Az Ajaxhoz vagy Benficához hasonló nagy múltú, de kevésbé tőkeerős klubok visszaszorultak, a tőkeinjekcióval életre keltett Chelsea, Manchester City vagy Paris Saint-Germain pedig azóta is diktálja a trendet.

A freiburgi szerencsétlen játékoscsere esetében legtöbben a fellebbező együttes indoklásán húzták a szájukat. Abban ugyanis az arra való hivatkozás foglalja el a központi helyet, hogy a Frei­burg erkölcsi kötelességének tartja hozzájárulni a német futball jogi, illetve szabálykörnyezetének további egyértelműsítéséhez. És mivel a szövetség saját hatáskörben jogszabály hiányában nem indíthatna vizsgálatot a játékoscsere által előidézett következmények ügyében, az óvással gyakorlatilag a klub kötelezi a testületet a joghiány kiküszöbölésére.

A világot tényleg mindig is magasztosabb eszmények, a jóra, tökéletességre törekvés vitte előbbre, ebben az esetben azonban kissé erőltetettnek tetszik a világmegváltás eszméje. Valami hasonlóra gondolhatott Julian Nagelsmann, a Bayern München vezetőedzője is, amikor közölte, nem érti, miért óv a Freiburg. „Nem tudom, képes leszel-e megveregetni a saját válladat, ha három olyan pontnak köszönhetően játszol európai kupában, amelyet nem a pályán szereztél meg. Én biztosan nem lennék boldog vele” – mondta a szakember, aki azt a nehezen megfellebbezhető indoklást is mellékelte, hogy az ellenfél biztosan nem lő 17 másodperc alatt két gólt. Legfeljebb egyet.

A német szövetség egyelőre nem tűzte ki az ügy tárgyalásának időpontját, ami azt is bizonyítani látszik, hogy egyelőre se köpni, se nyelni nem tud. A bűnbakok addig is kéznél vannak, egyrészt a rossz mezszámot bemondó Kathleen Krüger Bayern-csapatvezető, másrészt Christian Dingert bíró, akinek segítői esetleges hibái terhét is magára kell vállalnia. Ő biztosan kárvallottja lesz az esetnek, miután a játékvezetői testület képviselője egyértelművé tette a kolléga mulasztását.

Mi, többiek, kibicek és jogtudósok kíváncsian várjuk-várják a fejleményeket, illetve kommentáljuk-kommentálják ki-ki vérmérséklete, felkészültsége, világszemlélete szerint. Mert lassan, de biztosra vehetően elfelejtjük, hogy nemrég még azon búslakodtunk, mikor láthatunk újra telt házas meccseket. És mivel sohasem tanulunk, régi fényükben tündökölnek a precedensteremtő bagatellek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!