A beugró – Bobory Balázs publicisztikája

Néha óriási könnyebbség, amikor egy klubnak van olyan alkalmazottja, akit mindig elő lehet venni, ha baj van, ha ég a ház, aki akkor sem hagyja cserben szeretett egyesületét, amikor mindenki fejvesztve menekül vagy menti a bőrét.

Magyarországon több ilyen példát is láttunk az elmúlt évtizedekben, Szurgent Lajost például a Honvéd futballcsapatánál nevezték ki mindig, amikor süllyedt a hajó, Csongrádi Ferencet a Videotonnál hívták megmentőnek, amikor a kilencvenes évek második felében gyakran kiesésre álltak a piros-kékek. Ám más sportágakban is akad erre példa: maradva Székesfehérvárnál, a Volán-jégkorongozóknál Énekes Lajos került elő minden egyes esetben a cilinderből, ha egy külföldi, nagy nevű edző megbukott, a jászberényi kosarasoknál pedig Lo el Hadji Malick vette fel a tűzoltómaskarát, ha éppen az öltöző vagy a klubház falát belső feszültségek készültek szétrobbantani, a légiósok pedig a kilincset adták egymás kezébe a nagy jövés-menés közepette.

Természetesen a vezetőknek kézenfekvő döntés volt a válságmenedzselés közepette egy lojális, a rendszert és a környezetet kiválóan ismerő arcot választani, még ha ilyenkor szinte mindig kódolva van, hogy az illető kezében nem lesz sokáig a marsallbot, de az átmeneti időszak alatt, a végső megoldás megtalálásáig megfelelő segítség lehet.

Az edzők többsége ezt a szerepet hosszú távon nem vállalja, hiszen sokaknál erősebb az önbecsülés, a karriervágy, a kiteljesedés a klubhűségnél, állandóságnál, lojalitásnál. Ezzel nem akarom azt írni, hogy egyik vagy másik trénertípus jobb vagy rosszabb, csak éppen amíg néhányan képesek a legvégső határig elmenni, hogy a szeretett egyesületet szolgálják, addig mások többre vágynak, ki akarnak bontakozni, és ha „hazájukban” nem lehetnek próféták, mert nem kapják meg a megfelelő lehetőséget, új kapukat nyitnak maguknak, és máshol próbálnak érvényesülni.

Mindig csodálattal néztem fel azokra a szakemberekre, akik szerelemből, hűségből képesek voltak elvállalni a beugró szerepét, amikor a helyzet úgy kívánta, mert nagyjából mindegyik tisztában lehetett azzal, hogy regnálásuk tiszavirág-életű lesz. És azért ezeknek a feladatoknak különleges lélektanuk van, mert többnyire krízishelyzet közepette kell besétálni az öltözőbe, ahol nagyrészt zavart fejű játékosok üldögélnek, akik ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy a friss belépő tréner a klub ósdi tartozéka, lényegében kisegítő személyzet, állandó mellékszereplő, aki valamiért sohasem kapja meg hosszú távon a főszerepet. Így aztán a beugró prekoncepcióval kezdheti meg a munkát, hendikeppel indul, és meg kell győznie a csapat tagjait alkalmasságáról, hitelességéről, szakmai és emberi erényeiről.

Dárdai Pál esete a Herthával azért eltér a fent leírtaktól, bár néha kísértetiesen hasonló a magyar edző és a német klub hosszú évekre visszanyúló viszonya. A korábbi remek középpályás alig múlt húszéves, amikor Berlinbe szerződött, és 2011-es visszavonulásáig egy pillanatra sem cserélte át a kék-fehér dresszt, nem véletlenül vált klublegendává, és ő az a futballista, akinél senkinek sincs több Bundesliga-mérkőzése a Hertha kötelékében. Nálunk nyugatabbra működik az a modell, hogy a klubot játékosként eredményesen és hűségesen szolgáló futballistának a karrierje után sem engedik el a vezetők a kezét, főleg, ha értelmes, motivált és szeretne a labdarúgásban tovább dolgozni. Dárdaira mindez jellemző, így lett utánpótlásedző és ismerkedett meg a tréneri pálya alapjaival. Azt azért nem volt nehéz megjósolni, hogy egyszer a pécsi származású fiatalember felnőttcsapat kispadján is ül, mert minden személyiségjegye alkalmassá tette arra, hogy kilépjen a rivaldafénybe. Az áttörést végül nem klubja, hanem a magyar válogatott jelentette, igaz, kisebb vészhelyzetben kérték fel 2014-ben a nemzeti csapat irányítására, miután a válogatott Pintér Attilával a hazai, Észak-Írországtól elszenvedett vereséggel kezdte az Európa-bajnoki selejtezősorozatot, és már az elején minden veszni látszott. Dárdai úgy vállalta el a feladatot, hogy a Herthát sem hagyja el, ennek pedig 2015 februárjában lett jelentősége, amikor Berlinben vezetőedzővé nevezték ki. A klubhűség mintaképe nem hazudtolta meg magát, mert bár ideiglenesen párhuzamosan volt az egyesületnél és a válogatottnál is, végül a Herthát választotta, és hogy jól tette, arról négyesztendőnyi közös, eredményes munka árulkodik. Amikor 2019-ben a berlini klub vezetői mégis a változás mellett döntöttek, Dárdai akkor sem fogadott el más, edzői karrierje szempontjából kecsegtető, akár szakmai előrelépést jelentő ajánlatot, hanem visszalépett, és becsülettel, alázatosan dolgozott a német fővárosban az ifikkel.

Csak aztán a Herthánál nem úgy sültek el a dolgok, ahogy azt az új, tehetős befektetők remélték, sorra buktak meg a nevesebb edzők a magasabbra taksált játékosokkal megerősített kerettel, és amikor tavaly nagyon úgy állt a csapat szénája, hogy szégyenszemre akár búcsúzhat is a német élvonaltól, körülnéztek az utánpótlásközpontjukban, és megmentőnek hívták Palit. Aki nem hazudtolta meg magát, és kitéve magát a megégés és bukás veszélyének munkába állt a morális téren szétesésnek induló öltözőben. Ha nem is diadalmenettel, de Dárdai elvégezte a feladatot, bent tartotta a csapatot úgy, hogy már tavasszal, a folyamat kellős közepén arról pletykáltak Berlinben, ki követheti a nyártól a magyar szakembert attól függetlenül, hogy sikeres lesz-e a küldetése vagy sem.

Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél – vélhetően nem voltak légből kapottak az újságokban megjelenő információk, mert mintha nem ugyanolyan lenne a bizalom Dárdaival szemben, mint első regnálása idején. Tény, hogy a Hertha akkor nem vágyhatott többre, mint hogy szürke, munkás csapat legyen a Bundesligában, az anyagi környezet nem predesztinálta annál többre. A tulajdonosi kör azóta változott, ahogy a vágyak is, csak éppen a remélt szárnyalás nem jön össze. Ilyenkor persze legegyszerűbb az edzőben keresni a hibát, és elfedni mondjuk a tévedéseket, a rossz játékospolitikát, a tévesen meghozott vezetői döntéseket. És ha baj van, nem szerencsés a klub belügyeit kiteregetni, mondjuk, befektetőként újságban kritizálni egy olyan edzőt épp a hozzáállása miatt, akinek több évtizede az élete a klub.

Valóban, Dárdai rosszul, három ronda vereséggel kezdte a mostani évadot, de meglehetősen otromba és méltánytalan róla azt mondani, hogy úgy végezné a feladatát, mint akit nem érdekel csapata sorsa. Egy ilyen nyilatkozat nyilvánvalóan nem tesz jót a felek közti további viszonynak, kommunikációnak, az edző így azt érezheti, hogy folyamatosan pallos alatt van a feje, és a legapróbb hibánál is lecsaphatják. Így pedig nem egyszerű nap mint nap odaállni a labdarúgók elé, edzést vezényelni, szítani a tüzet, fenntartani a motivációt.
Ahogy azonban Dárdait ismerjük, ő egészen biztosan kevesebbet idegeskedik, mint egy átlagedző hasonló helyzetben. Az a típusú ember, aki általában megelégszik azzal, amit a sors ad, és ha megint a Hertha-ifinél kell majd dolgoznia, a lehető legnagyobb nyugalommal minden tudását a fiatalok fejlesztésének szolgálatába állítja. A klubtól elküldeni nem merik, mert vélhetően kisebb forradalmat robbantanának ki a szurkolók az Olimpiai Stadionnál, meg ennél azért fejlettebb a futballkultúra Németországban.

Az már más kérdés, hogy egy esetleges visszalépés után érdemes lenne-e Dárdainak valamikor a jövőben újra eljátszania a beugró szerepét, pontosan a fentebb tárgyalt anomáliák miatt. Egyelőre azonban most még arról kell értekeznünk, hogy a magyar szakembernek sikerült kihúznia a kátyúból a Hertha szekerét, csapata egymás után két bajnoki mérkőzést nyert meg, és most az a kérdés, hogy meddig tart a klubnál a második Dárdai-korszak. Remélhetőleg még hosszú évekig, és az új tulajdonosok is rádöbbennek arra, érdemes a klubhűséget bizalommal jutalmazni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!