A kör bezárul – Malonyai Péter publicisztikája

Gondolom, nem csak engem lepett meg, hogy az európai labdarúgókupák még versenyben lévő tizenhat csapata között mindössze egy német együttes van, s az sem a legmagasabban jegyzettek közül. Nem lebecsülvén persze az Eintracht Frankfurt produkcióját, helytállónak érzem Raphael Honigstein összegzését. A német szakember a BBC Radio Five-nak nyilatkozva leszögezte, itt az ideje, hogy a német futball önvizsgálatot tartson.

A 2014-es világbajnoki címtől idáig vezető út – kiesés a csoportkörben a tavalyi vb-n s a mostani kupaszereplés – alapján nehéz vitatkozni a megállapításával, de engem a mondandójából más ragadott meg. Idézem: „Ha nem áll rendelkezésedre a világ legtöbb pénze, akkor máshonnan kell valami plusz – a csapatszellemből, a taktikából, az edzőtől származó extrákból.”

Nem véletlenül éppen ez fogott meg, hiszen ki tudja, hányszor hallottam, olvastam az utóbbi évtized(ek)ben, hogy azért nem tudjuk felvenni a versenyt az európai elittel, mert a Bécsi út túlsó felén sokkal több a pénz. És mert van mit a tejbe aprítaniuk, képesek sokat költeni játékosokra, megvehetik és bérezhetik a legjobbakat. Ilyesmire nálunk nincs mód.

Tehát taktika, csapatszellem, edzői extra. Látszólag nincs baj ezekkel nálunk. Legalábbis, ha hihetünk a különféle nyilatkozatoknak. Edzőink a vesztes meccsek után (is) szívesen mondogatják, hogy nem tehetnek szemrehányást a játékosoknak, mert azt tették, amit kértek tőlük. Magyarán: a taktikával nem volt gond. Hogy akkor miért nem jutott a csapat egyről a kettőre, nemigen derül ki, leszámítva persze a büntetés terhe mellett is oly szívesen emlegetett játékvezetői ténykedést, meg persze a balszerencsét. Ritkán vallják be a mesterek, hogy tévedtek, hogy elhibáztak valamit, de ezt nem vehetjük zokon tőlük, hiszen a mi kis tucatbajnokságunkban mindössze tizenkét kispad van, nagy kincs, hogy ülhetnek rajta. Meg aztán ki az a balga, aki úgymond saját magát jelenti föl.

A kérdés az, hogy ha már kifelé illendően őrizgetik a tekintélyüket, őszinték-e magukhoz a hazai futballedzők? Egy-egy csendes estén, teszem azt, elalvás előtt felismerik-e, bevallják-e önmaguknak, hogy hibáztak. Ha kell, képesek-e változtatni szakmai elképzeléseiken vagy leragadnak ott, hogy ha nyerünk, a legjobb vagyok, ha kikapunk, már megint azok az átkozott körülmények. Ha pedig rájönnek, hogy rosszat léptek, van-e bátorságuk ahhoz, hogy változtassanak? És legfőképpen: tudnak-e?

Mármint szakmailag. Van-e a fejükben annyi tudás, annyi szakmai variáció, hogy újat, mást válasszanak? Nem tudom, mennyire divat mifelénk az önképzés, akad-e edző idehaza, aki naprakész a szakirodalomból. Az éppen csapat nélküli Pintér Attiláról, például, tudni, hogy a kényszerpihenőnek van haszna is. „Ilyenkor lehetőség nyílik felkészülni a következő megméretésre, és az új trendeket követve bővíteni a szakmai tudásomat” – mondta a Nemzeti Sportnak nemrégiben adott interjúban, hozzátéve, hogy nála megszokott: tanulmányutakon jár, amikor nincs csapata. „Edzői pályafutásom elején is – Antók Zoltánnak köszönhetően – külföldön szereztem sok tapasztalatot, most sincs másként” – igyekezett megköszönni celldömölki támogatójának utólag is a lehetőséget.

Igen ám, de ha ott vannak a napi edzések, a hétvégén a meccsek, akkor kevés az idő, a nap a futballban is csupán 24 órából áll, ám megkockáztatom, illene megtalálni így is az edzőknek a módot arra, hogy legalább gondolkodásban, felkészültségben (közel) azonos nívón álljanak, mint a reflektorfényben élő kollégáik.

Kétségtelen, kevés a fóka (tizenkét kispad) és sok az eszkimó (153 pro licences edző), miközben az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt, magyarán, lehet akárhány diplomád, ha a tulajdonos úgy gondolja, repülsz. Miközben annak, aki szerződtetett, másként, elfogadta a szakmai koncepciódat taktikástól, futballfilozófiástól (hogy ezt a meglehetősen nagyképű kifejezést használjam), a haja szála sem görbül meg.

Ilyen körülmények között nehéz edzői extrával szolgálni, de illene megpróbálni. Ez persze alapvetően személyiség kérdése is. Aki képes magával ragadni a játékosait, sokra viheti. Emlékszem, amikor Verebes József 1986-ban az MTK edzőjeként visszatért régi sikerei színhelyére, Győrbe, miközben játékosai a meccsre készülődtek, elkezdte mesélni, milyen is volt, amikor az ETO 9–2-re legyőzte az Ózdot 1981 decemberében. Egyszer sem emelte fel a hangját, mégis valamennyi futballistája figyelt rá. Ő pedig leírta mind a kilenc gólt. Ezek után a játékosok feltüzelve mentek ki a pályára, és nyertek 3–2-re. A Nemzeti Sport szerint: „Az MTK-VM – méltóan eddigi teljesítményéhez – ezen a találkozón is csillogtatta erényeit: harcosságát, okos, taktikus játékmódját, a védekezésben való jártasságát, kontrajátékának veszélyességét.”

A Verebes-módi nevezhető edzői extrának, persze utánozni nem érdemes, hiszen ahány ember, annyiféle, az pedig nem tudható, melyik játékosra mi hat a leghatékonyabban.

Van még ugyebár – Raphael Honigstein olvasatában – pluszként a csapatszellem, talán ez a legkeményebb dió. De a leghatásosabb lehet(ne). Hogy miként formálható, alakítható a cél érdekében? Megszámlálhatatlan a tanulmányok sora. A kulcsszóra – csapatszellem – 0.37 másodperc alatt 109 ezer találatot lök ki az internetes kereső, csak hogy korszerű bizonyítékkal éljek. Ha az edzőkre és a játékosokra hallgatunk, akkor talán egy szót sem érdemelne a felvetés. Mert például egy esztendővel ezelőtt a Fradi mestere, Thomas Doll büszkén mondta, hogy „A srácok kiválóan dolgoznak, és nagyszerű a csapatszellem is, jobb, mint tavaly ilyenkor.” Hogy aztán fél év múlva, azt halljuk, hogy: „A cél, hogy ezen rövid idő alatt is kicsit jobban összejöjjön a csapat, többet legyenek együtt a játékosok, kicsit a kohézió, a csapatszellem is javuljon, hiszen több új játékos van és lesz is.”

Itt most nem az az érdekes, hogy néhány hónap alatt sérülést szenvedett az összetartozás érzése, inkább az új játékosok jelenléte. Ami egyébként a taktikai plusz lehetőségeire is hatással van, de most maradjunk a közösségnél. Ahol nagy a jövés-menés, ráadásul a megmelegedett játékosok sem feltétlenül nálunk, Magyarországon képzelik el teljes pályafutásukat, ott nagyon nehéz megtalálni, mi az, ami kohéziót jelenthet. A pénzt most hagyjuk, maradjunk az „emberi oldalnál”.

A legkézenfekvőbb értékekre, így a klub múltjára, hagyományaira, vidéken a lokálpatriotizmusra nem hivatkozhat az edző, még úgy sem, hogy valamennyi érkező elmondja: büszke arra, hogy ott lehet, ahol éppen van. (Ha tudja, hol van egyáltalán.) Vagy éppen az „alig várom, hogy belekezdjek a közös munkába” fordulat a soros, a duma az megy az illemnek és a marketingnek megfelelően, ám egyik pillanatról a másikra változhatnak a szereplők.

Akadtak persze olyan társaságok, amelyek a pályán, a medencében félre tudták tenni a személyiségükből fakadó különbségeket, s valódi csapatként fellépve legyőzték a világot, de az ilyen emlékek leginkább a múltból valók. A futballban különösen, hiszen – mint Csillag Péter és N. Pál József is rögzítette ezeken a hasábokon – egyéni sport lett belőle, a csapat tagjai azért teszik bele minden energiájukat a közösbe, hogy egyénileg a csúcsra juthassanak. És az edző is csak egy közülük – értek egyet.

A kör itt bezárul. Honigsteinnél is, aki azt jósolja, hogy „a Bayern új csapatot akar építeni és sokat fog költeni”.

Marad tehát a pénz. És persze a tagadása annak, hogy semmi más nem számít. Miközben a helyzet az, amit a margitszigeti uszoda teraszán vázolt a nem éppen nagyvonalú, sőt, kifejezetten fösvény (sport)társunk: „Tudjátok, a pénz engem egyáltalán nem izgat… Sőt. Kifejezetten megnyugtat.”