Címke az emberen – tavasszal már meccselnek a siketek

A fafűtéses bojler szagánál nincs gyönyörűségesebb illat.

Mert mámorító Valentino vagy Givenchi parfümje, csodálatos érzés egészen közel hajolni egy vonzó nő frissen mosott hajához, és különleges pillanat, amikor az orr néhány centire van egy zamatos vörösborral teli pohártól. Mégis az a bojler többet, jobbat, maradandóbbat adott, egy olyan gyereknek, aki életében először ülhetett fürdőkádban, miután az apja fával alaposan megrakta a vadonatúj vízmelegítőt, és a hőtől hevült, folyamatosan hevült a fém különös szaggal beborítva a fürdőszobát.

Néhány nappal karácsony előtt történt ez, különös, addig nem ismert élménnyel gazdagítva az ünnepet. Akkor kaptam azt a Super Rifle márkájú farmert. Oda volt téve a fa alá az olasz válogatott, a Manchester United gombfocicsapata és közvetlenül az új, piros-fekete-zöld-sárga kockás pizsama mellé. Nem mondhatnám, hogy földöntúli boldogságot éreztem, amikor felvettem, merthogy a szürke színű farmer akkor sem kopott volna, ha térden csúszva szánkázok le a Himalája tetejéről. Anyám a szentendrei piacon vette, és hát lássuk be, a karalábét és házi töpörtyűt áruló kofák közönsége nem azt sejtette, hogy márkás cuccról van szó.

Nem is volt az.

Olcsó hamisítvány volt, nem pedig egy égszínkék Levis, amely akkoriban igazi kincsnek számított, s az iskolában talán ha két gyerek hordott olyat. Jó ha az embernek van amerikai nagybácsija, Nyugat-Németországban élő rokona, vagy a párttitkár papának annyi pénze, hogy az Ecserin megvehesse az akkori csúcsgatyát. Hordtam azt a Super Rifle-ot, mert hordanom kellett, és hiába dörzsöltem, tapostam, hiába szuggeráltam a címkéjét, az istennek sem akart megváltozni a színe.

Pedig valóban a címke volt a legfontosabb.

A márkajelzés – hogy elmondhasd, te is a menők, a divatosak közé tartozol.

Vajon milyen címkét ragasztottak akkoriban az emberek Berek Tomira? Mit mondtak rá, és mit gondoltak róla, amikor látták őt furcsán viselkedni, megmagyarázhatatlanul grimaszolni, és a kezével kicsavart mozdulatokat tenni. Én már megszoktam. Berek Tomi Budapesten élt, ám a nyarakat Szentendrén töltötte a Rab Ráby téren lévő picinyke házikóban, a törékeny, madárkaszerű nagymamájánál. Egyik pillanatról a másikra lettünk barátok. Valahol a játszótéren, az utcán, vagy a közértben, vagy a trafikban Dianás-cukor, esetleg gombfocicsapat vásárlása közben ismerkedtünk meg. Az utóbbi a legvalószínűbb. Onnantól kezdve éveken át együtt töltöttük a nyarakat, fociztunk, gombfociztunk, fociztunk, gombfociztunk… Tulajdonképpen mást nem is csináltunk.

Nem tudtam, mi volt a baja Berek Tominak.

Láttam a furcsa mozdulatait, az arcrángásait, ahogy szinte kacsint, a kicsavart testhelyzetét, a rohamait, de sosem kérdeztem tőle, mi ez az egész. Ő sem beszélt róla. Így fogadtam el őt – a fogyatékkal élő barátomat.

Láttam, hogy megbámulják őt.

Összesúgnak a háta mögött a hasonló korú fiúk, hogy távolságot tartanak tőle, és nem szívesen haverkodnak vele. Megkockáztatom, talán még féltek is a közelségétől. Akkoriban sokszor próbáltam elképzelni, milyen lehet neki ezt megélni.

Milyen lehet fogyatékkal élőként beilleszkedni?

Néhány nappal ezelőtt a Cinkotai úton a Hallássérültek Országos Intézetének tornatermében futballmeccset néztem. Aprócska kapuk, aprócska játékosok, hatalmas lelkesedés. A tornaterem telis-tele volt emberekkel, szülők, tanárok figyelték a játékot. Olykor felcsattant a taps, és lehetett hallani megannyi biztató kiabálást, pedig a játékosok ebből semmit sem hallottak. Afféle nyitórendezvény volt ez, ezúttal szó sem volt üres szólamokról, kényszeredett mosolyról, megjátszott szenvedélyről.

Az Ezüstcipő Hallássérültek Focisulija rendezvénye volt ez a XIV. kerületi intézményben, és jó volt ott lenni, még annál is jobb. Mondta is Nyilasi Tibor, az esemény díszvendége, a Ferencváros hetvenszeres válogatottja, ezüstcipőse, hogy felejthetetlen pillanatokat kap az élettől mostanában, és sír, nevet egyszerre, amikor együtt lehet látás- és hallássérült vagy szellemi fogyatékos gyerekekkel. Mert a ma is rendkívül népszerű Nyíl az MLSZ úgynevezett grassroots „részlegének” nagykövete, főmentora, s mint ilyen megy mindenhová, és belemerül, belefeledkezik a fogyatékkal élők játékába.
A fogyatékkal élők hétköznapjaiba.

Ifjabb Fekete László, az Újpest több mint három éve elhunyt szélvészgyors csatárnak fia még Nyílnál is több időt tölt ezekkel a gyerekekkel. Tudniillik a „kis Fekusz” álmodta és valósította meg ezt a focisulit, ő szervezkedett, érvelt, kapcsolódási pontokat keresett, szinte harcolt azért, hogy megvalósuljon. S lám, tizennyolc hallássérült gyerek hivatalosan is az Ezüstcipő Focisuli, növendéke, sportolója.

Nyolc–tizenegy éves kissrácokról van szó, akik hetente két alkalommal edzenek szervezett formában, rendszerint ebben a Cinkotai úti remekül felszerelt tornateremben. Kis Fekusz, ahogy mindenki becézi őt, megszállottként foglalkozik velük, s hihetetlen szeretetet és figyelmet kap a növendékeitől. Persze vannak nehézségek, még akkor is, ha sok a segítő kéz, ha mások is szívügyüknek tekintik a missziót. Ifjabb Fekete László és lelkes segítője, Tóth Tamás nemcsak a Budapesti Hallássérültek Tanintézete gyerkőceiből válogatott, hanem a Doktor Török Béla Nagyothallók Általános Iskolájából is, rendszeresen előfordul, hogy villamosoztatja, buszoztatja a gyerekeket egyik foglalkozásról a másikra.

Elkélne a focisulisoknak egy kisbusz, amely az övék, és amellyel tavasszal már különböző helyszínekre, Bozsik-tornákra utazhatnak meccset játszani. Szerelés már van, Nagy István, Újpest alpolgármestere például húsz pár sportcipővel ajándékozta meg őket.

Kérdeztem az ünnepség végén ifjabb Fekete Lászlót, hogyan kommunikál a fiúkkal, s olyan választ adott, amelyre nem számítottam: középfokú jeltolmács végzettsége van. Az egykori tehetséges futballista, aki mindig is büszke volt az apjára, épp szülei tanácsára tanulta meg ezt a sajátos nyelvet, mintha csak tudták volna, hogy egyszer valóban hasznát veszi. De kis Fekusz egy pillanatra sem érzi azt, hogy a rábízott, általa kiválasztott tizennyolc gyerek kevesebb lenne és kevésbé élné boldogan az életét, mint az úgynevezett ép kortársai.

Csak van rajtuk egy címke.

Süketnek, vaknak, dilisnek csúfolhatják őket.

De ez a focisuli azért is jött létre, hogy a hallássérült fiatalok ne érezzék magukat kizárva (sőt, bezárva…!), így aztán tavasszal mennek és meccselnek bármilyen ellenféllel, mert a futballpályán csak a labda és a játék öröme számít.

Emlékszem, Berek Tomi is ugyanolyan szenvedéllyel gombfocizott vagy épp futballozott, mint bármelyikünk. A betegség, a rendszeresen rátörő rohamok talán csak pillanatokra, percekre zökkentették ki, változtatták meg a világhoz való viszonyát. Nem tudom, melyik nyáron történt, hogy már nem jött. Kopogtam az ajtón, kiabáltam a házuk előtt, és a törékeny, madárkaszerű nagymamája furcsa mosollyal az arcán csak annyit mondott, most nem tud jönni a Tamáska, talán majd jövőre. De jövőre sem jött, és soha többé nem láttam. És bánt, azóta is bánt, hogy felnőtté válva nem indultam utána, nem próbáltam megkeresni, mert fontosabb volt a farmer, a kordnadrág, a dzseki, a póló, amelyeken ott díszelgett a márkajelzés.

A címke, amely ott van valamennyiünkön.