A fifikás Platini és minden idők egyik legjobb Európa-bajnoksága!

A NAGY MICHEL

A rendező franciák vélhetően akkor is kijutnak a kontinensbajnokságra, ha nem rendezők, ugyanis az 1982-es világbajnokságon remek csapattal végeztek a negyedik helyen úgy, hogy a vb-történet egyik legizgalmasabb elődöntőjében hosszabbításban 3–3-ra végződő csata – 3–1-re vezettek – után 11-esekkel maradtak alul az NSZK-val szemben (a bronzmeccsen pedig 3–2-re kikaptak a lengyelektől). A tornán jól futballozó középpályásokhoz (Jean Tigana, Alain Giresse, Michel Platini) az Eb-n csatlakozott Luis Fernández, kialakult a mágikus négyszög, a franciák esélyesek lettek a kontinensbajnokság megnyerésére. A vb-t követően Michel Platini a Juventushoz igazolt, mi több, már aranylabdásként (1983) vágott az Eb-nek.

A nevező 32 válogatottat három négy- és négy ötcsapatos selejtezőcsoportba sorsolták, a hét csoportgyőztes mellett a franciák alkották a döntőben két négyes csoportba rendelt nyolc együttest. Óriási meglepetésre a világbajnok olaszok nem jutottak ki a Ciprus, Csehszlovákia, Olaszország, Románia, Svédország kvintettből, a csoportot a románok nyerték meg. Ugyancsak meglepetés a vb-középdöntőben megtorpanó angolok leszereplése. Bobby Robson együttesét Dániával, Görögországgal, Luxemburggal és Magyarországgal sorsolták össze. A mieinket oda-vissza legyőzték Peter Shiltonék, viszont a dánoktól a Wembleyben kikaptak (0–1), egy évvel korábban pedig Koppenhágában döntetlent játszottak (2–2), továbbá hazai pályán 0–0-ra végeztek a görögökkel, így a magyarok Kiss Sándor góljával hiába verték meg a Népstadionban Dániát, az északiak nyerték a csoportot. A magyar válogatottról annyit, hogy menet közben Mészöly Kálmán lemondott – jórészt a Görögországtól itthon elszenvedett 3–2-es vereség következtében –, posztján Mezey György váltotta, itthon a dánok ellen már ő volt a szövetségi kapitány, de a csapat csupán negyedik lett.

A nyolcas döntő álomfutballt hozott, különösen az A-csoportban (Franciaország, Dánia, Belgium, Jugoszlávia), amelynek meccsein 23 gól esett. A franciáknál Michel Platini tulajdonképpen csatárt játszott, és a tornán majdnem kétgólos átlagot hozott (5 mérkőzés/9 gól). A dánok ellen (1–0) csupán egy gólt szerzett, a belgáknak (5–0) és a jugoszlávoknak (3–2) egyaránt hármat, az elődöntőben a portugáloknak (3–2) és a fináléban a spanyoloknak (2–0) egyet-egyet lőtt. A nagy Michel jól látott a pályán, fifikás volt, ha nem is tartozott a leggyorsabbak közé, a rögzített helyzetekből életveszélyes, a kapu előtt a legjobb megoldásokat választotta. Elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a francia válogatott nagy tornát tudott nyerni, nem mellékesen hazai földön, ami az identitására oly büszke nemzet szemében még emelte is a siker értékét.

A B-csoportban (NSZK, Portugália, Románia, Spanyolország) mindössze 9 gól született, a vb-döntős nyugatnémetek nem kerültek az első kettőbe (Spanyolország, Portugália), míg az A-kvartettből a franciák és a dánok jutottak elődöntőbe.

Noha Platini győztes gólt szerzett a 119. percben, a francia–portugál elődöntő hőse nem ő volt, hanem Jean-Francois Domergue. Úgy került a csapatba, hogy az első, a dánok elleni meccsen Michel Hidalgo csapatából Manuel Amorost kiállította a játékvezető, mert lefejelte Jesper Olsent. Domergue lett a balhátvéd, s az elődöntő 24. percében szabadrúgásból hatalmas gólt lőtt, majd a 115. percben szerzett még egyet. Ha nincs a balbekk, aki mindössze kétgólos a válogatottban, nincs egyenlítés se (2–2). Csak őt követően jött a nagy Michel, igaz, Tigana a munka nagy részét elvégezte: Jean nem viccelt, óriási szóló után kiszolgálta a franciák urát. (A történelem a 2000-es Eb-n részben ismételte önmagát: a francia–portugál elődöntő hosszabbításában Abel Xavier kezezése miatt megítélt büntetőt Zinédine Zidane belőtte, és 2–1-gyel a franciák jutottak a fináléba.)

Egyébként nem sok hiányzott, hogy francia–dán párharc foglalja keretbe a kontinensbajnokságot. A másik, spanyol–dán elődöntőben Sören Lerby góljával Dánia vezetett, ám az NSZK elleni csoportmeccsen győztes gólt szerző Antonio Maceda kiegyenlített (1–1), a hosszabbítás nem hozott gólt, a 11-eseknél fokozódott a dráma: Michael Laudrupét Luis Arconada kivédte, de mivel a lövés előtt elmozdult, Laudrup ismételhetett, s már nem hibázott. Preben Elkjaer Larsen viszont igen: a lyoni éjszakába rúgta a labdát. De a csapat magja (Lerby, M. Laudrup, Elkjaer Larsen, Jesper Olsen, Frank Arnesen, Morten Olsen) megmaradt, és a dánok 1986-ban először vb-n vehettek részt.

Arconadának a döntőben már nem volt ilyen szerencséje: Platini 17 méterről leadott szabadrúgása a hasa alatt csúszott a kapuba, aztán Bruno Bellone megadta a kegyelemdöfést (2–0).
Minden idők egyik legjobb Eb-je volt a '84-es – ha nem a legjobb!

SCHUSTER A KAPTAFÁNÁL

Miután Magyarország a görögök mögött elvérzett a selejtezőben, a nagy generációváltások Európa-bajnoksága volt az 1980-as. A hetvenes évek holland sztárgárdája kifulladt, az 1974-es csillagok közül mindössze a Ruud Krol, Arie Haan, Johnny Rep trió maradt hírmondónak, ugyanakkor a semmiből betörtek a belgák, az éppen bunda miatt eltiltott Paolo Rossit leszámítva a két évvel későbbi remek világbajnok keretükkel csak negyedikek lettek az olaszok, és az 1978-as vb-kudarc (6. hely...) után a nyugatnémetek is úgy érezték, hogy jöjjenek a fiatalok – éppen, mint 2010-ben.

Rainer Bonhof még világbajnokként volt jelen, Karl-Heinz Rummenigge és Manfred Kaltz a pályája csúcsán járt, rajtuk kívül azonban olyanokat vitt el Olaszországba Jupp Derwall szövetségi kapitány, mint az egyaránt egy számjegyű válogatottsággal rendelkező Harald Schumacher, Karl-Heinz Briegel, Horst Hrubesch – és Bernd Schuster. (No meg az akkor még abszolút újonc peremember, Lothar Matthäus.)

Schuster előtte decemberben töltötte be a húszat, és teljes volt a konszenzus az NSZK-ban, hogy Günter Netzer óta ilyen kvalitású német labdarúgót nem látott a világ. Laza volt, elegáns, technikailag briliáns, és az 1980-as Eb-n mindent vitt. Az év végén az Aranylabdát csak azért nem, mert csapattársának, a „címvédő” Rummeniggének nagyobb volt a respektje, de a kölni srácot látva nyilvánvaló volt, hogy újra a németek évei jönnek.

Csak éppen nem számoltak Gabyval, azaz Frau Schusterrel, aki a háttérben mindent megtett, hogy a nála majdnem hét évvel fiatalabb férjét maga mellett tudhassa. Így aztán Bernd (aki 1980-ban még elérte, hogy felesége egyetlenként a csapatszálláson lakhasson, ám később Barcelonából nem volt hajlandó elmenni az 1982-es vb-re, majd 1983-ban a harmadik gyermekükkel várandós feleségéhez sietett, otthagyva az Albánia elleni Eb-selejtező előtt az edzőtábort...) már 23 évesen összebalhézott a német szövetséggel, és kizárólag a klubfutballra koncentrált. A Barcával és a Reallal is spanyol bajnok lett, az Atléticóval Király-kupa-győztes, a három nagy gárda mindegyikében közönségkedvenc, az NSZK meg nélküle elbukta előbb az 1982-es, majd az 1986-os vb-döntőt is. A mexikói torna előtt maga Franz Beckenbauer kilincselt Gaby Schusternél, aki akkor már nem eredeti szakmájában, kozmetikusként, hanem férje menedzsereként működött, de a szépasszony egymillió német márkát kért a részvételért, a szövetség 300 ezret hajlandó is lett volna letenni, ám a házaspár nem engedett a millióból.

Így aztán Bernd Schusternek csupán egy Európa-bajnokság jutott. A húszéves szőke srác úgy lett (igaz, nem hivatalosan) a torna legjobb játékosa, hogy mindössze a két legfontosabb meccsen, a hollandok és a belgák ellen játszott, majd fogta magát, és a spanyol napfényt választotta a Nationalelf helyett. Ha már Schuster: nem maradt a kaptafánál – lelke rajta.

(A következő részben: 1996: Puhl fújta az elődöntőt; 1964: Franco csatája)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 24-i lapszámában jelent meg.)