A Baltikum hangja – Csillag Péter publicisztikája

A HÉTVÉGÉN DRUSKININKAIBA VETETT AZ ÉLET, köszönhetően egy nemzetközi újságíró-futballtornának. Csendes, nyugodt, elsőre talán unalmasnak tűnő dél-litvániai kisvárosról van szó, amelynek mozdulatlan levegője évszázados nagyhatalmi játszmák érzékeny eredménye, és remélhetőleg nem csak addig élvezhető, amíg lapozunk egyet a történelemkönyvben. A 13 ezer lakosú, gyógy­vizei miatt közkedvelt turistacélpontnak számító, tágas parkoktól zöldellő települést alaposan megcibálták az évszázadok viharai. A 13. században a Litván Nagyfejedelemség része volt, később a Német Lovagrend seregei szállták meg, majd a Lengyel Királyság kebelezte be, utóbb az Orosz Birodalom. És még csak itt érkezünk el a kusza huszadik századig, amely során az orosz cári fennhatóságot Lengyelországé váltotta, a második világháború évei során pedig tartozott a terület a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársasághoz, Litvániához, a Szovjetunióba tagolt Litván SZSZK-hoz, a náci Németországhoz, ismét a Szovjetunióhoz – aztán ott is maradt 1991-ig, a független Litvánia kikiáltásáig. Lejegyezni sem könnyű a sok impériumváltást, hát még átélni, ám mivel tavalyi hasonló célú látogatásomat is ideszámítva mindössze két és fél napot töltöttem a helyszínen, nem vállalkoznék mélyebb elemzésre a druskininkai néplélek sebzettségéről.

Beszélnek az emberek helyett a kövek: a város eklektikus, mégis karakteres építészetében egyszerre érvényesül a birodalmi idők grandiózus szelleme, a folyóparti emberek hétköznapi praktikuma, a szovjet éra szocreál szögletesítése és a modern kor üvegfalas divathulláma. A patinás szálloda főépületének tekintélyes belmagasságú, ívelt folyosóját hercegeknek tervezték, a belső díszítések mégis valamiféle posztszovjet eleganciát tükröznek, az új szárny blokkjának minimalista megoldásai, funkcionális fémkorlátjai, homogén betonfelületei pedig szégyentelenül vezetnek át minket a 21. századba. Ahol az I. Miklós cártól 1837-ben kapott fürdővárosi jogok nyomán elkezdték kiépíteni a panziókat, ahol nyári szabadságait töltötte Józef Pilsudski, a jeles lengyel államférfi és ahonnan Charles Bronson (született: Charles Dennis Buchinsky) családja származott, manapság látszólagos békében megférnek egymás mellett a különböző kultúrák: idilli összevisszaságban játssza egymás után a zenélő szökőkút a díszes téren a népszerű klasszikusokat, a világzenei dallamokat és az amerikai szuperslágereket. A közeli park is az idősíkok harmóniáját egyesíti, a látvány némi igazítással egy 1970-es évekbeli prospektusban is elférne: a zegzugosan kanyargó Nemunas folyó partján idős pár nordic walkingozik, a játszótéren kisgyereket hintáztat édesanyja, a régimódi deszkaház oldalában szabadtéri tornáját végzi egy fiatalember, miközben kedvese a Szépség-forrás csobogó vizében mossa arcát, újra meg újra, egyre türelmetlenebbül.

Hogy mégse érezzük magunkat valami könnyed turisztikai reklámfilmben, arról az említett futballkupa résztvevői, a hús-vér valóság masszív képviselői gondoskodtak: az Újságírók nemzetközi labdarúgótornája néven immár tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseményen a magyarokon kívül házigazdaként Vilnius és Kaunas városi válogatottja, valamint az egyiptomiak, a fehéroroszok, a grúzok, a lengyelek, a lettek, az örmények és az ukránok vonultak fel. Ahogy mondani szokás, egyik sem kisasszonyok gyülekezete, a pályán nem kérnek és nem adnak könyörületet, a csapatkapitányi kézfogás mellé zászló helyett halkonzervet nyújtanak át, a férfias sportbarátságot előszeretettel építik este az egészben nyársra húzott sült szarvas mellett is, a közös reggelizőhelyiségben pedig előfordul, hogy a grúz sporttárs így köszönti a nyúzott arccal a ruszlis tál fölé hajoló örmény kollégát: „Good morning! Hangover?”

A serleget ebben az évben a litvánok vilniusi csapata nyerte el, ez azonban, bár minden tiszteletünk a győzteseké, nem biztos, hogy említést érdemelne ezeken a hasábokon – ahogyan az sem, hogy a Magyar Sportújságírók Szövetsége nevében kiutazó társaság két győzelme, egy döntetlenje és hat veresége ezúttal csak a nyolcadik helyhez volt elegendő. Mégis van néhány figyelemre méltó tanulsága az újságírói futballtornának, és itt kell visszakanyarodnom a cikk elején részletezett történelmi előzményekhez. A tavalyi kupa megnyitóünnepsége során a szervezők az ukránok melletti szolidaritási gesztusra biztatták a mezőnyt, és a világpolitika sodrását évszázadok óta szenvedő Druskininkaiban annak is jelentősége volt, hogy az idén az egyébként középmezőnyben végző ukrán újságírók kapták a leghangosabb tapsot. Lehet mondani, hogy az elmúlt években az együttérzés efféle megnyilvánulása szinte megszokott eleme a nemzetközi sporteseményeknek, de taps és taps között is van különbség, másként csattannak a kezek mondjuk Münchenben, Párizsban vagy New Yorkban, mint a szovjet uralmat helyben tapasztaló, fehérorosz határhoz közeli litván városkában.

Aki tisztában van valamelyest a régió múltjával és identitásküzdelmeivel, azt is sejti, hogy a balti államokban, Litvániában, Lettországban, Észtországban hagyományosan, az orosz–ukrán háborútól függetlenül is gyanakodva pillantanak Moszkva felé. A Szovjetunió kebelében töltött évtizedek ott kísértenek a közös emlékezetben, és a régi nemzedéket oly sokáig nyomasztó, skizofrén szurkolói állapotot sem felejtik: a litván, lett és észt sportbarátok több mint egy emberöltőn keresztül – saját nemzeti csapat híján – elvileg a szovjet válogatottért szorítottak. Valójában pedig inkább ellene, ahogyan Arvydas Maldziunas nyugalmazott litván mérnök nyilvánossággal megosztott történetéből is kiderül. „Kaunas, Litvánia, 1969, Orbita étterem. Nincs túl késő, néhányan táncolnak a parketten, a többiek az asztaloknál üldögélnek, iszogatnak. Egyszer csak leáll a zene, az étteremvezető kezébe veszi a mikrofont, és ragyogó arccal közli: »Kedves vendégek! Sajnos rossz hírt kell közölnöm. A Szovjetunió jégkorong-válogatottja kikapott Csehszlovákiától, megint!« A jelenlévők egy emberként pattannak fel a helyükről, kezüket magasba emelve ünnepelnek, aztán valaki felkiált: »Pezsgőt!« A pincérek pedig már tolják is be a zsúrkocsit az előre behűtött palackokkal.”

Időről időre durrogtak a pezsgők az észt és a lett városokban is. Érdemes ilyen szemmel végiglapozni a Lettország száz futballpályáját fotóval és magyarázattal bemutató, 2021-ben megjelent könyvet (100 Latvijas futbola laukumi), amely ugyan nem a színes érdekességek gyűjteménye, a száraz leírások révén is képes átfogó képet adni a lett történelem szakaszairól. Kezdve például a Rigas Audums Stadionnal, ahol Lettország első futballcsapata, az angol vendégmunkásokból 1907-ben verbuválódott British Football Club és a helyére lépő textilgyári együttes szerepelt, folytatva a szocialista sport­építészet mintapéldányának tekinthető, 1971-ben emelt Jauniba Stadionnal, a függetlenségét visszanyerő ország legelső bajnoki mérkőzése, az 1992. április 18-án rendezett BJSS/Celtnieks–Kompar-Daugava (0–3) találkozó helyszínéül szolgáló Esplenade Stadionnal bezárólag.

A balti államok összekapaszkodása a futballszervezésben is megmutatkozik, mégpedig európai szinten feltűnően erősen. Kétévente megrendezik Litvánia, Lettország, Észtország válogatottja részvételével – és néha egy-egy meghívott vendégcsapattal kiegészülve – az 1928-ban alapított, 1938 és 1991 között szünetelő Balti-kupát, és az utóbbi időben egyre többet beszélnek egy esetleges közös klubliga megalakításáról. A The Guardian hosszú cikket szentelt a témának 2024 februárjában, idézve Maksims Krivunecset, a Lett Labdarúgó-szövetség elnökét: „Az UEFA keretein belül a miénk a legalkalmasabb régió egy efféle határokon átnyúló bajnokság kipróbálására. Társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is szorosan összetartozunk. Az utazás és a logisztika nem okoz problémát. És ott a legfontosabb tényező: a futballt nézve is azonos kategóriát képviselünk.”

Az elképzelés szerint a nemzeti bajnokságok első négy helyezettje csatlakozna a balti elitligához, amely így az évi 30 millió eurós bevételt generáló lett, a 15 millió eurót hozó litván és a 13 milliós észt vetélkedés piacát egybenyitva gazdasági szempontból megcélozhatná az európai középzónába tartozó bajnokságokat. Az angol forrás szerint az Európai Labdarúgó-szövetség asztalán egyelőre nem szerepel a balti egyesítés, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség azonban tanulmányozza az esetleges szerepvállalást a térségben. Itt eszünkbe juthat a hajdani Közép-európai Kupa felélesztésének utóbbi időkben napirendre vett gondolata, és feltehetjük a kérdést: lehet, hogy a futballgazdaságilag kettészakadó földrészen tíz év múlva a KK-győztes játszik majd kelet-európai nagydöntőt a balti szuperliga nyertesével?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!