A stukk kettőt ér! – Vincze András publicisztikája

UNATKOZOM – mondta a stégen kuporgó gyerek az apjának, ami finoman szólva is furcsa megjegyzés volt, tekintve, hogy a lábuk előtt fodrozódott a magyar tenger.

A kis közjáték előélete a következő: éppen egy kibérelt SUP tetején próbáltam megmaradni (ugyebár a SUP egy vasalódeszka kinézetű, felfújható evezős szörf – hozzáteszem: irtó klassz móka!), és ezen a felfújható PVC-darabon evezgettem erre-arra a Balatonszéplak környéki part közelében, azaz – hogy hosszúra ne nyújtsam – sportolgattam. Két evezőcsapás és egyensúlykeresés között hallottam meg a kissrác panaszát, és mit ne mondjak, majdnem ettől az egy szótól (unatkozom) beleestem a vízbe...

Elgondolkodtam, hogy a messzi és sokat emlegetett gyerekkoromban valaha is előtolakodott volna-e a gondolataimban (pláne a Balcsin), hogy unatkozom...

Aligha...

Annak idején (hetvenes évek) ebédelni nem lehetett hazarángatni bennünket. A délelőtt már a vízben találta a környékbeli fiatalságot, ismerős és ismeretlen kölyköket, akik – ahogy akkoriban mondogatták az öregek – bandába verődve zajongtak. Reggeli után kevéssel már javában ráncigáltuk a nádszálakat, hogy azokból a derékig érő vízben kapukat farigcsáljunk. Nem volt különösebben bonyolult művelet, a nádat kihúzni volt nehéz (jó néhány késvágásra hasonlító seb még ősszel is emlékeztetett a nyári huncutságra), és aztán úgy beleszúrni az iszapba, hogy az a vékonyka nád lehetőleg délcegen álljon, mert ha kidőlt-bedőlt valamerre, akkor elkezdődött a vita arról, hogy gól vagy kapufa volt-e a stukkolás után.

Na, de már előre is szaladtam, hiszen hol vagyunk még a stukkolástól?!

Szóval, a víz – amikor még a mostaniaknál is nagyobb hőség szakadt az ország nyakába, és a Balaton vize felmelegedett annyira, hogy jóformán egész nap benne fickándozhattunk – a legklasszabb sportpályánk volt. Fejelni jártunk le a Balcsiba: egy kapus, egy támadó. A kapus feldobta a (pöttyös) gumilabdát, a támadó felé bólintotta, míg az ellenfél természetesen arra várt, hogy vagy (szintúgy a kapus révén) megkaparintsa, vagy visszafejelje egyből a lasztit. S ha egyből visszafejelte – na, az volt a stukk. Sőt, a stukkolásból szerzett gól kettőt ért, de csak akkor, ha nem esett vízbe, s ha érintés nélkül gólba suhant. Na, és akkor itt kezdődött el a vita arról, hogy az ide és oda hajladozó nádszálat (kapufa) súrolta-e a labda, vagy szépen kipúposította a képzeletbeli hálót.

Azokra a nyári fejelőbajnokságokra összeverődött tucatnyi gyerek Zamárdi-felsőről, a szomszédos Széplakról, akadt köztük nem egy, aki az egy vagy két kilométeres utat a Folyó utcai bejáróig már eleve a vízben tette meg. Vagy gumimatracon átevezett, de – emlékszem – volt egy ikerpár, akik mindig a mélyebb víz felől érkeztek, ugyanis minden reggel úsztak (a legenda szerint Siófokról, ám azért nyolc kilométer ide, majd késő délután vissza erős túlzás lett volna...).

A fejelés aztán nem egy órán át zajlott, de hogy mennyit ugráltunk a Balatonban, vagy hogy mennyit gubbasztottunk hűtve magunkat a picinykét fodrozódó, bugyborékoló vízben, annak érzékeltetésére nincs más eszközöm, csak a régi (emlék)kép, hogy barna hajú gyerekként július közepén-végén már szalmaszínű volt a hajam – dolgozott a nap becsülettel. Akkoriban szóba sem került az UV-sugárzás, nem volt szokás a srácokat fülcimpától a sarkukig naptejjel kenni. Illetve... Akinek akkoriban a nyugati valutakeretből megmaradt valami kis aprója, az a szántódi kompállomás előtti „dollárboltban” vehetett menő kenceficéket, s azoknak olyan jellegzetes, édeskés illata volt, hogy már szag alapján tudtuk, kinek volt, van pénze „menőzésre” – akkoriban valahogy ez is hozzátartozott ahhoz, hogy valaki igazi futballvagány akart lenni...

Hanem vissza a fejeléshez!

Mindegyik páros játszott mindenkivel, s mivel az eredményeket nem lehetett papíron vezetni nyakig merülve a tó vizébe, fejben kellett tartani minden gólt, sőt minden mozdulatot, figyelni és számolni, hiszen elég gyakran elhangzott: „Srácok, a stukk kettőt ér!” S persze az volt az igazi ász, aki a hat gólig tartó meccsen három ilyen kontrafejesből kialakította a végeredményt. S volt ebben a balatoni fejelésben egy fontos részlet: a felnőttek is beszálltak a játékba. A gyorsaság, ügyesség és a terepviszony miatt az akceleráltabb srácok felvették a versenyt az öregekkel, sőt nem is mindig a „faterok” győztek, a fentebb már emlegetett ikreket kiejteni a versenyből igencsak nagy bravúr volt még a testesebb, magasabb, bajszosabb korosztály képviselőinek is.

Mondhatják, persze, hogy az idő mindent megszépít, és ha már nyár meg Balaton, akkor igencsak könnyű felülni a nosztalgiahullámra, de ha így is van ez, érdemes visszakanyarodni a bevezetéshez: anno a sportolás minden műfaja tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Természetesen voltak olyan napok, pillanatok, amikor nem verődött össze a gyereksereg, s csak két kölyök bohóckodott a vízben – no, de hogy unatkoztak volna? Aligha. A feszes gumilabda mindig kéznél volt, s ha más lehetőség nem kínálkozott, akkor a déli part sekély szakaszától beljebb cipelt horgász­stégek voltak célpontok, ugyanis – ha éppen nem ült rajta pecás – remekül lehetett az ott már nyakig érő vízben kapura dobni. A „bezzegelős” cikkekben sokat emlegetem magam is a focigrund áldását, de hajdanán ugyanígy volt pólógrund – mert ugyanúgy, mint manapság, a miénk volt a teljes Balaton; pontosabban azoké volt, akik abban a hihetetlen szerencsében részesültek, hogy a magyar tenger mellett tölthették a nyári szünidő tekintélyesebb felét.

Ráadásul egy-egy hőségben tomboló nap nem a vízben ért véget. Széplaknál (ahol az ősöreg szabadstrandnál manapság már tekintélyes kifőzde található) terpeszkedett a legjobb és füves placc, két, évtizedek rozsdájától málladozó minikapuval. Kora este, amikor a nap már nem mart és égetett annyira, elkezdődött a négy a négy elleni foci, s talán az volt minden idők legklasszabb driblizése, mert azon a pályán valóban kiváltság volt labdába rúgni. Az öregek ugyanis nagyon szigorú szakmai szempontok alapján állították össze a csapatokat: az például nem volt érv, hogy „Na, de mi haverok vagyunk” – mindenki ott játszott, ahová állították. Kemény döntés volt, de igazságos, és így a meccsek parádésan izgalmassá is váltak, aki ügyes volt, az a balatoni hepehupás ősgyepen még ügyesebb, gyorsabb és fineszesebb lett augusztus közepére, aki pedig „ügyetlenebb”, az legalább kicsit ügyesebbé vált...

Utólag visszanézve a zajos kölyökidőre, elképzelni sem tudom, honnan volt annyi energiánk – pingpong, fejelés, evezés, focizás, lábtenisz, tollasozás, tengózás, bringázás, úszás. Mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi mozgás beleférhetett a délelőtt, a délután és a szürkülő este tizenkét-tizennégy órájába; azt pedig nem tudom felidézni, hogy a futás, ugrás, dobás közben mikor ettünk, ittunk, úgyhogy valószínűleg igazak azok a szintúgy sokat emlegetett történetek is, melyek szerint anno nem „sajtburgersültkrumplikólából”, hanem zsíros-kolbászos kenyérből és csapvízből állt a kölyökmenü...

Hogy hiányzik-e mindez az életünkből?

Pontosabban hiányzik-e annyira, hogy az ilyen semmiségből publicisztika is szülessen?

Hát, ha fontoskodó akarok lenni, akkor – elnézve a mai profi futballisták tudományát, és tapasztalva azt, hogy háromhavonta felállva tapsolunk, ha szép fejes gólt látunk – visszasírom a balatoni vízigrundot (is), mondván, ráférne a srácainkra ez a természetes technikai képzés, ám a sztori velejét ezúttal nem az okoskodás, hanem a csodálkozás adja, mégpedig egy, a mai világban egyre gyakrabban ismétlődő szó apropóján...

Unatkozom – mondta a stégen kuporgó gyerek az apjának, aki szinte abban a másodpercben a srác kezébe nyomta a mobiltelefonját.

Elnéztem Zamárdi felé, ahol a nádas, pontosan úgy, ahogyan majd' ötven évvel ezelőtt, zölden, sűrűn terpeszkedett el a part menti sekélyesben, s a két-három méter magas szálak susogva, zörögve hajlongtak a nyári szélben...UNATKOZOM – mondta a stégen kuporgó gyerek az apjának, ami finoman szólva is furcsa megjegyzés volt, tekintve, hogy a lábuk előtt fodrozódott a magyar tenger.

A kis közjáték előélete a következő: éppen egy kibérelt SUP tetején próbáltam megmaradni (ugyebár a SUP egy vasalódeszka kinézetű, felfújható evezős szörf – hozzáteszem: irtó klassz móka!), és ezen a felfújható PVC-darabon evezgettem erre-arra a Balatonszéplak környéki part közelében, azaz – hogy hosszúra ne nyújtsam – sportolgattam. Két evezőcsapás és egyensúlykeresés között hallottam meg a kissrác panaszát, és mit ne mondjak, majdnem ettől az egy szótól (unatkozom) beleestem a vízbe...

Elgondolkodtam, hogy a messzi és sokat emlegetett gyerekkoromban valaha is előtolakodott volna-e a gondolataimban (pláne a Balcsin), hogy unatkozom...

Aligha...

Annak idején (hetvenes évek) ebédelni nem lehetett hazarángatni bennünket. A délelőtt már a vízben találta a környékbeli fiatalságot, ismerős és ismeretlen kölyköket, akik – ahogy akkoriban mondogatták az öregek – bandába verődve zajongtak. Reggeli után kevéssel már javában ráncigáltuk a nádszálakat, hogy azokból a derékig érő vízben kapukat farigcsáljunk. Nem volt különösebben bonyolult művelet, a nádat kihúzni volt nehéz (jó néhány késvágásra hasonlító seb még ősszel is emlékeztetett a nyári huncutságra), és aztán úgy beleszúrni az iszapba, hogy az a vékonyka nád lehetőleg délcegen álljon, mert ha kidőlt-bedőlt valamerre, akkor elkezdődött a vita arról, hogy gól vagy kapufa volt-e a stukkolás után.

Na, de már előre is szaladtam, hiszen hol vagyunk még a stukkolástól?!

Szóval, a víz – amikor még a mostaniaknál is nagyobb hőség szakadt az ország nyakába, és a Balaton vize felmelegedett annyira, hogy jóformán egész nap benne fickándozhattunk – a legklasszabb sportpályánk volt. Fejelni jártunk le a Balcsiba: egy kapus, egy támadó. A kapus feldobta a (pöttyös) gumilabdát, a támadó felé bólintotta, míg az ellenfél természetesen arra várt, hogy vagy (szintúgy a kapus révén) megkaparintsa, vagy visszafejelje egyből a lasztit. S ha egyből visszafejelte – na, az volt a stukk. Sőt, a stukkolásból szerzett gól kettőt ért, de csak akkor, ha nem esett vízbe, s ha érintés nélkül gólba suhant. Na, és akkor itt kezdődött el a vita arról, hogy az ide és oda hajladozó nádszálat (kapufa) súrolta-e a labda, vagy szépen kipúposította a képzeletbeli hálót.

Azokra a nyári fejelőbajnokságokra összeverődött tucatnyi gyerek Zamárdi-felsőről, a szomszédos Széplakról, akadt köztük nem egy, aki az egy vagy két kilométeres utat a Folyó utcai bejáróig már eleve a vízben tette meg. Vagy gumimatracon átevezett, de – emlékszem – volt egy ikerpár, akik mindig a mélyebb víz felől érkeztek, ugyanis minden reggel úsztak (a legenda szerint Siófokról, ám azért nyolc kilométer ide, majd késő délután vissza erős túlzás lett volna...).

A fejelés aztán nem egy órán át zajlott, de hogy mennyit ugráltunk a Balatonban, vagy hogy mennyit gubbasztottunk hűtve magunkat a picinykét fodrozódó, bugyborékoló vízben, annak érzékeltetésére nincs más eszközöm, csak a régi (emlék)kép, hogy barna hajú gyerekként július közepén-végén már szalmaszínű volt a hajam – dolgozott a nap becsülettel. Akkoriban szóba sem került az UV-sugárzás, nem volt szokás a srácokat fülcimpától a sarkukig naptejjel kenni. Illetve... Akinek akkoriban a nyugati valutakeretből megmaradt valami kis aprója, az a szántódi kompállomás előtti „dollárboltban” vehetett menő kenceficéket, s azoknak olyan jellegzetes, édeskés illata volt, hogy már szag alapján tudtuk, kinek volt, van pénze „menőzésre” – akkoriban valahogy ez is hozzátartozott ahhoz, hogy valaki igazi futballvagány akart lenni...

Hanem vissza a fejeléshez!

Mindegyik páros játszott mindenkivel, s mivel az eredményeket nem lehetett papíron vezetni nyakig merülve a tó vizébe, fejben kellett tartani minden gólt, sőt minden mozdulatot, figyelni és számolni, hiszen elég gyakran elhangzott: „Srácok, a stukk kettőt ér!” S persze az volt az igazi ász, aki a hat gólig tartó meccsen három ilyen kontrafejesből kialakította a végeredményt. S volt ebben a balatoni fejelésben egy fontos részlet: a felnőttek is beszálltak a játékba. A gyorsaság, ügyesség és a terepviszony miatt az akceleráltabb srácok felvették a versenyt az öregekkel, sőt nem is mindig a „faterok” győztek, a fentebb már emlegetett ikreket kiejteni a versenyből igencsak nagy bravúr volt még a testesebb, magasabb, bajszosabb korosztály képviselőinek is.

Mondhatják, persze, hogy az idő mindent megszépít, és ha már nyár meg Balaton, akkor igencsak könnyű felülni a nosztalgiahullámra, de ha így is van ez, érdemes visszakanyarodni a bevezetéshez: anno a sportolás minden műfaja tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Természetesen voltak olyan napok, pillanatok, amikor nem verődött össze a gyereksereg, s csak két kölyök bohóckodott a vízben – no, de hogy unatkoztak volna? Aligha. A feszes gumilabda mindig kéznél volt, s ha más lehetőség nem kínálkozott, akkor a déli part sekély szakaszától beljebb cipelt horgász­stégek voltak célpontok, ugyanis – ha éppen nem ült rajta pecás – remekül lehetett az ott már nyakig érő vízben kapura dobni. A „bezzegelős” cikkekben sokat emlegetem magam is a focigrund áldását, de hajdanán ugyanígy volt pólógrund – mert ugyanúgy, mint manapság, a miénk volt a teljes Balaton; pontosabban azoké volt, akik abban a hihetetlen szerencsében részesültek, hogy a magyar tenger mellett tölthették a nyári szünidő tekintélyesebb felét.

Ráadásul egy-egy hőségben tomboló nap nem a vízben ért véget. Széplaknál (ahol az ősöreg szabadstrandnál manapság már tekintélyes kifőzde található) terpeszkedett a legjobb és füves placc, két, évtizedek rozsdájától málladozó minikapuval. Kora este, amikor a nap már nem mart és égetett annyira, elkezdődött a négy a négy elleni foci, s talán az volt minden idők legklasszabb driblizése, mert azon a pályán valóban kiváltság volt labdába rúgni. Az öregek ugyanis nagyon szigorú szakmai szempontok alapján állították össze a csapatokat: az például nem volt érv, hogy „Na, de mi haverok vagyunk” – mindenki ott játszott, ahová állították. Kemény döntés volt, de igazságos, és így a meccsek parádésan izgalmassá is váltak, aki ügyes volt, az a balatoni hepehupás ősgyepen még ügyesebb, gyorsabb és fineszesebb lett augusztus közepére, aki pedig „ügyetlenebb”, az legalább kicsit ügyesebbé vált...

Utólag visszanézve a zajos kölyökidőre, elképzelni sem tudom, honnan volt annyi energiánk – pingpong, fejelés, evezés, focizás, lábtenisz, tollasozás, tengózás, bringázás, úszás. Mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi mozgás beleférhetett a délelőtt, a délután és a szürkülő este tizenkét-tizennégy órájába; azt pedig nem tudom felidézni, hogy a futás, ugrás, dobás közben mikor ettünk, ittunk, úgyhogy valószínűleg igazak azok a szintúgy sokat emlegetett történetek is, melyek szerint anno nem „sajtburgersültkrumplikólából”, hanem zsíros-kolbászos kenyérből és csapvízből állt a kölyökmenü...

Hogy hiányzik-e mindez az életünkből?

Pontosabban hiányzik-e annyira, hogy az ilyen semmiségből publicisztika is szülessen?

Hát, ha fontoskodó akarok lenni, akkor – elnézve a mai profi futballisták tudományát, és tapasztalva azt, hogy háromhavonta felállva tapsolunk, ha szép fejes gólt látunk – visszasírom a balatoni vízigrundot (is), mondván, ráférne a srácainkra ez a természetes technikai képzés, ám a sztori velejét ezúttal nem az okoskodás, hanem a csodálkozás adja, mégpedig egy, a mai világban egyre gyakrabban ismétlődő szó apropóján...

Unatkozom – mondta a stégen kuporgó gyerek az apjának, aki szinte abban a másodpercben a srác kezébe nyomta a mobiltelefonját.

Elnéztem Zamárdi felé, ahol a nádas, pontosan úgy, ahogyan majd' ötven évvel ezelőtt, zölden, sűrűn terpeszkedett el a part menti sekélyesben, s a két-három méter magas szálak susogva, zörögve hajlongtak a nyári szélben...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!