Szervusz, nép! – Csinta Samu publicisztikája

ÚGY TŰNIK, LASSAN HAGYOMÁNNYÁ VÁLIK, hogy így, május utolsó harmadában dicshimnuszhoz kell keresgélni a szavakat, ha a Sepsi OSK-ról ír az ember. Mert hát ilyentájt rendezik a Román Kupa döntőjét, a háromszéki együttes pedig immár szinte bérletet váltott a második számú sorozat fináléjára. De akár fokozhatnánk is a helyzetet, hiszen az elmúlt négy év során játszott három döntőből kettőt meg is nyertek a székelyföldi piros-fehérek, ami egészen jó arány. A fanyalgók ugyan azt tartják, hogy a kupa lutri, egy ki-ki meccsen kiscsapatok is képesek emlékezeteset alkotni, csakhogy – legalábbis a romániai kiírásban – a ki-ki fázisig mindenkinek csoportmeccseken kell átverekednie magát, úgy pedig minimálisra csökken a sorozatos véletlenek esélye. Egyébként is, aki sűrű egymásutánban képes odakerülni, hogy az oldalvonal mellett kiállított trófea árnyékában játszhasson, aligha szorul „magyarázkodásra”.

Legfeljebb azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy jelenthet-e bármit is, ha egy csapatban többen is nyertek már itt-ott kupát, azaz igényel-e valamilyen speciális tudást egy hasonló mérkőzés megvívása. Létezik-e génekbe kódolt, kupagyőzelemre való hajlam? A Sepsi OSK együttesében eddig heten emelhették már a magasba a trófeát – köztük Varga Roland, aki az FTC-vel korábban három alkalommal is nyert Magyar Kupát. Talán lehet a dologban valami, hiszen a sepsiszentgyörgyi együttes olyan döntőt volt képes sikerrel megvívni, amelyben favoritként indult, de ezt a szerepet legfeljebb negyedóra erejéig volt képes tartalommal megtölteni. Onnantól kezdve részben a szerencsével kötött „partneri szerződésben” evickélt el a hosszabbítás végéig, a tizenegyesrúgások során pedig Niczuly kapus segítségével a kút mélyéről sikerült a fényre verekednie magát, legyőzve az idegenbeliség hátrányát is.

Az utóbbi állítás talán némi magyarázatra szorul. A kupadöntőbeli ellenfélnek, a kolozsvári ­Universitateának Nagyszeben egyfajta második otthont jelent. A kincses város sportjának magyar identitását ellensúlyozandó, a Trianon idején, 1919-ben létrehozott egyetemista klub ugyanis az 1940–1944-es periódusban a felsőoktatási intézménnyel együtt a Romániánál maradó dél-erdélyi városba menekült, és csak a második világháború után költözött vissza Kolozsvárra. Ezt a fajta kötődést bizonyára csak az érezheti át igazán mélyen, akit identitása oda kötött, de az empátiában mi, magyarok is erősek lehetünk, hiszen a történelem bennünket is többször állított hasonló megpróbáltatások elé. Ez a fajta érzelmi kapocs is szerepet játszhatott abban, hogy szerdán fekete-fehér áradat borította el az egykori szász várost, majd hatalmas erőt sugárzóan, néhol megfélemlítő elemeket is felvillantva vonult egyetlen menetoszlopban a stadionhoz. Ezzel az elszánt nyolcezer emberrel kellett szembeszállnia négyezer Sepsi-szurkolónak, és bár az utóbbiak derekasan állták a sarat, azért kétésgtelenül a román skandálások voltak a hangosabbak. A meccset azonban szerencsére a pályán játszották, ahol a kettős szorzó kevésbé érvényesült.

A péntek este újra az ünnepé volt a háromszéki fővárosban. Bizonyára a Republic együttes tagjai is járó motorral várták a döntő végkimenetelét, ellenkező esetben nehezen elképzelhető, hogy a lefújást követően alig több mint negyven órával már a Sepsi Aréna előtti téren rendezett szurkolói fiesztán lépjenek fel. A csíksomlyói pünkösdi búcsú előestéjén persze sokan kevésbé világi ráhangolódással készültek a Szentlélekkel és Máriával való találkozásra, de úgy tűnik, ez az időszak a közösségi egység több úton és eszközzel való megteremtésének idejévé válik. Nem kis részben azért, mert ilyentájt rendezik a Román Kupa döntőjét. De arra a képre is élénken emlékszem, amint a 2016-os búcsú szentmiséjének végeztével százak rohantak lefelé a somlyói nyeregből, hiszen aznap délután 65 kilométerrel délebbre a Sepsi OSK vívta a másodosztályba feljutást eldöntő hazai mérkőzését. De ezen nem érdemes különösebben megbotránkozni, hiszen ahogy Szent Pál is mondja: a lélek ott fúj, ahol akar, nem tudni, honnan jön, nem tudni, hová megy.

A szó tényleges és átvitt értelmében vett kijózanodást – illetve a hétvégi, a Sepsi OSK számára különösebb tétet nem hordozó bajnoki záró fordulót – követően viszont újabb időszámítás kezdődik Háromszéken. E sorok írásakor még csak valószínűsíthető, de az együttes történetének legsikeresebb edzője, a csapathoz 2021 októberében érkező Cristiano Bergodi minden bizonnyal távozik a klubtól. Az időzítés az ő szempontjából közelít a tökéletességhez, hiszen két szezon alatt két kupagyőzelemig és egy bajnoki felsőházi rájátszásig vezette a csapatot, az ilyenkor távozót mindig visszasírják, pláne, ha a folytatás kevésbé lesz sikeres. A magyar szempontból legemblematikusabb erdélyi futballcsapatnak most már bőven van veszítenivalója, az elvárások „lejjebb tekerése” pedig nem lehet célja a klubvezetőknek, a szurkolókról nem is beszélve. Hiszen jelentős ellenszélben is stabilitást sugárzó klubról beszélünk, amelynél a legfontosabb erkölcsi szempontokat csak igen ritka esetekben írhatják felül pillanatnyi szükségletek. És azokkal a szurkolók is többnyire egyetértenek, főleg az identitásőrzést szolgálókkal.

A szentgyörgyi klubvezetői-szurkolói viszonynak különleges vonzata is van. Azzal a ritka, ha nem egyenesen egyedülálló helyzettel van dolgunk, hogy az alakulat első számú embere, Diószegi László tegező viszonyban áll a stadion társadalmával. Mondhatni, akárcsak Fülig Jimmy, aki rövid uralkodása alatt meghonosította a „szervusz, nép!” formulát. Sepsiszentgyörgyön onnan eredeztethető a viszonyrendszer kialakulása, hogy Diószegi maga is a B-közép tagjaként nőtt fel, illetve nőtt bele a futballba. Dokumentumértékű fotók is igazolják a kort, amikor a hosszú hajú Lacika boldogan rázza a nézőteret elválasztó drótkerítést. Az önmegvalósítás évtizedei során a potens üzletemberré fejlődő Diószegi egyetlen pillanatig sem felejtette el, honnan jött. Ezért aztán bárki megállíthatja őt – meg is állítja – egy szóra, egy gratulációra, nem kevesen azért, hogy kérjenek tőle valamit. És a klubelnök csak kivételes esetben nem áll meg legalább néhány szó erejéig, nemet pedig még ritkábban tud mondani. A környezetében sokan fel is róják neki ezt az engedékenységet, ám ez a helyzet aligha fog már megváltozni. A példátlanul közvetlen viszony persze egyszerre előnyös és előnytelen. A csapat gyengébb periódusaiban szűrő nélkül ömlő szurkolói szidalmak őt többnyire elkerülik, a jóhiszeműségében ugyanis senki sem kételkedik. Az új aréna műszaki felszereltsége már nem teszi szükségessé, a régi stadion körül azonban bizony sokan ugrottak a „főnök” kérésére, amikor egy mérkőzésre készülve valahogy el kellett takarítani az irdatlan mennyiségű havat. Ez a kalákát is lehetővé tevő közvetlen viszony arra is jó, hogy a Diószegi által közzétett mozgósító üzenetek célba érjenek, továbbgyűrűzzenek. Mint például Nagyszeben előtt, ahová négyezer ember ment el csapatának szurkolni, kupagyőzelmet ünnepelni. Nélkülük biztosan nem sikerült volna, főleg, hogy a sors a tizenegyesrúgásokat is a szentgyörgyi szurkolók előtti kapuhoz terelte.

Az évek óta tartó, Háromszéken tomboló futballőrület fenntartásához természetesen a mégoly közvetlen személyi viszonyok is kevésnek bizonyulnának. Kellenek a sikerek, a nemzetközi porondra való kilépések kebeldagasztó pillanatai, mint a dolgos hétköznapok utáni vasárnapok. Vagy a tényleges és szimbolikus pünkösdök, amikor újra „lelkes” lénnyé válik az ember.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!