A nép elveszett öröme – negyven éve hunyt el a kétszeres világbajnok Garrincha

A labdarúgás válasza Charlie Chaplinre – tartották minden idők egyik legcsodálatosabb labdarúgójáról, a 40 évvel ezelőtt elhunyt Mané Garrincháról. A Rio de Janeiro államban 1933. október 28-án Manoel Francisco dos Santos néven született fiú egész életében sántított, egyik lába hat centiméterrel rövidebb volt, mint a másik, ráadásul a bal kifelé, a jobb befelé görbült. Fiatalkorának kedvelt időtöltése volt a madarak kergetése, befogása, ezért is ragadt rajta a Madárka (Garrincha) becenév. És talán az ártatlan lélekre valló, gyermeteg szórakozásnak is köze van ahhoz, hogy nála senkire sem illett jobban a futballban elkoptatott „játékos” megjelölés: játékának lényege és célja maga a játék volt, a labdával önfeledten játszott, pusztán a játék öröméért, a játék varázsáért, szenvedélyéért. A játékba belemerülő szellem szinte együgyű romlatlanságának jele volt, hogy amikor megnyerte a brazil válogatott 1958-ban a Svédország elleni világbajnoki döntőt (5:2), a visszaemlékezések szerint a szélső eleinte nem ünnepelt a társakkal, a körülményekkel nem törődve azt hitte, még hátravan néhány mérkőzés a tornából.

Szórakozást, élményt nyújtott minden mozdulata, beceneve (Alegria do Povo, a nép öröme) önmagáért beszél, ahogyan az is, hogy a legenda szerint a szurkolói tetszésnyilvánítás általános és nemzetközi formáját, az olézást is az ő mozdulatai ihlették. A keletkezés körülményeit is őrzi a futballemlékezet: a Botafogo jobbszélsője egy 1958-as, River Plate elleni mérkőzésen hintáztatta az őrületig az argentin ellenfél hátvédjét, Federico Vairót, miközben a közönség egy idő után önkéntelenül is „olé, olé” hangaláfestéssel kísérte a látványt.

„Garrincha hihetetlen játékos volt, az egyik legjobb, aki valaha futballpályára lépett, olyan mutatványokra volt képes a labdával, mint senki más” – mondta róla a sportág talán legnagyobbja, a tavaly december 29-én elhunyt Pelé. Bár a vélemény szinte szentségtöréssel ér fel, akadtak néhányan, akik még a brazil csapattársnál, a „Fekete gyöngyszemnél” is többre tartották, közéjük tartozott Mel Hopkins walesi hátvéd, aki az 1958-as világbajnokság elveszített negyeddöntőjének tapasztalata alapján kettejük közül Garrinchát értékelte veszélyesebb labdarúgónak. Egymáshoz méregetni őket alighanem teljesen felesleges, azzal a megfigyeléssel azonban a kortárs vélemények alapján alighanem egyetérthetünk, hogy amíg Pelé elbűvölő futballjával határozottan győzelemre tört, Garrinchánál a győzelem csupán a játék mellékterméke volt. Viszont szinte mindig együtt járt vele, jellemző, hogy az ötven válogatottságig jutó szélső pályafutása során csupán egyetlen hivatalos mérkőzést veszített el a brazil válogatottal (mellesleg azt a sérült Pelé nélkül): a Magyarország elleni, 1966-os világbajnoki csoportmeccset (1:3).

GARRINCHA LEGEMLÉKEZETESEBB MEGMOZDULÁSAI

„A liverpooli közönség »Magyarország!, Magyarország!« kiáltásai közepette Albert Flórián, Bene Ferenc és társai gyors ellentámadásaikkal ellehetetlenítették a világbajnok brazilok játékát – emlékezett a történtekre Bird of Passage című írásában Andrew Lees, az események gyerekkori tanúja a The Blizzard folyóirat 27. számában. – Az első félidő végén Kenneth Wolstenholme, a BBC kommentátora panaszolta: »Úgy tűnik, Garrincha csillaga leáldozott. Elveszítette lendületességét, tüzességét és lenyűgöző sebességét.« A második félidőben megállapítottam, hogy Garrincha időnként a pálya közepére kószált segítséget keresve, amikor pedig nagy ritkán a magyar védők mögé került, könnyedén megfosztották a labdától vagy passzolásra késztették.”

A válogatott pályafutását az angliai vb-n lezáró futballista nem hagyta abba a játékot, a Botafogónál és a Corinthiansnál töltött időszak után az Atlético Junior, a Flamengo és az Olaria csapatában is játszott még. Korábbi fénye azonban megkopott, fokról fokra csúszott lejjebb a lejtőn, amelynek az aljára 40 évvel ezelőtt, 1983. január 20-án ért el. Súlyos alkoholistaként, májzsugorban, 49 évesen bekövetkezett halála egy tündöklő futballista életútjának méltatlan befejezése volt. Brazília egykori ünnepelt hőse elszegényedve és magányosan, egy éven belül nyolc sikertelen elvonókúra után, zűrös családi háttérrel, mentális roncsként végezte.

Lelki teherként nehezedett rá, hogy részegen vezetve halálos balesetet okozott anyósának, ahogyan korábban saját édesapját is elsodorta egyik mámoros autózása során. Két házasság és megszámlálhatatlan szerelmi kaland kísérte útját, életrajzírói szerint minimum tizennégy gyermeket nemzett, közülük az egyik legkalandosabb a Svédországban született Ulf Lindberg története. A brazil diadallal záruló svédországi világbajnokság hullámaira egy évre rá felült a Botafogo, 1959-ben az észak-svédországi kisvárosban, Umeában játszott kirakatmérkőzést, a találkozó estéjén pedig Garrincha könnyű kalandba keveredett egy helybeli nővel. Az együttlétre a fiatal lány otthonában került sor (állítólag a szülők közben szemérmesen tévéztek a nappaliban), a futballista éjjel visszatért a csapat szállodájába, ahol azonban másnap reggel váratlan vendégek kopogtak be a szobájába. Az ajtóban az éjszakai lány állt édesapja és egy rendőr társaságában, a furcsa hármas sebtiben vérmintát vett a világhírű labdarúgótól és aláíratott vele egy papírt, amely alapján felelősséget vállal a találkozásból születendő esetleges utódért. Az egyéjszakás affér furcsa dokumentációja utóbb sokat ért, kilenc hónappal később megszületett a brazil futballista svéd gyermeke. Végül a nevelőszülőknél felcseperedett, majd felnőttként visszafogott skandináv családi életet élő Ulf sohasem találkozhatott vér szerinti apjával, bár az 1982-es világbajnokság előtt mutatkozott némi esély arra, hogy Spanyolországban sikerül megszervezni a „bemutatkozást”. A negyvenes éveiben járó sportember akkor már nem volt alkalmas állapotban, hiába igyekezett megmenteni környezete, a fiatalkora óta súlyos alkoholproblémákkal küzdő, önpusztító életet élő futballista útja egyenesen vezetett a tragikus végkifejletig.

A szurkolói lélek azonban nem felejt: díszes temetésén sokezres tömeg kísérte a koporsóját, a televízió előtt pedig nézők milliói követték utolsó útját. Némelyek az alkalomra készített transzparenssel készültek a búcsúztatóra: „Garrincha, egykor mosolyra fakasztottad, most sírásra készteted a világot.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)