„Nem tudtam magamból kihozni, amit a Jóistentől kaptam” – Törőcsik András utolsó évei

Szárkapocscsonttöréséből felépülve nem akart már az MTK-ban futballozni, felvetődött, hogy a Volánban folytatja, ám a kék-fehérek kezdeményezésére felfüggesztették a játékjogát. Ittasan vezetett 1992-ben, karambolozott, anyagi kár keletkezett. Aztán 1993-ban visszatért Újpestre, protokollfőnök lett, majd egy sportszergyártó cég arca, de Törőcsik András ezt szerepkört sem érezte a magáénak. Leginkább a BLSZ-bajnokságban szereplő Magyar Kábel pályája jelentette az otthon zöld füvét. A civil életben az akkor a Népszava sportrovatvezetője, majd a Sztár Sport főszerkesztője, Buzgó József nyújtott neki segítő kezet: Törő az NB I fordulóit értékelte a lapban A center szemével című rovatában.

Elhatározta, megszerzi az UEFA B-szintű edzői licencét, de abbahagyta a tanfolyamot. A szerencse sem szegődött mellé, 1998-ban Bécsben a Stadthalléban a bécsi és az újpesti öregfiúk meccsén eltört a karja. Három évvel később az ő neve is felvetődött mint a Megyeri úti stadion névadója, de 2005-ben „csupán” jubileumi meccsig jutott 50. születésnapjára. Hosszú ideig viszonylagos csend vette körül, majd arról szóltak a hírek, hogy otthonában elesett, az agyában vérömleny keletkezett.

Törőcsik András testvére, Éva és fia, a 37 esztendős Törőcsik Attila egyöntetűen állítja, András egészségi állapota a 2010-es koponyaműtétje után romlott jelentősen. „Még az Uzsoki utcában lakott édesanyánkkal, amikor elesett, az utolsó pillanatban került a Honvédkórházba, ahol agyűri vérzéssel megoperálták, majd az Uzsoki utcai kórházban csípőműtétet hajtottak végre rajta, mert az 1979-es balesete óta egyre jobban sántított”  – mondta Éva. Törő fia, Attila akkoriban heti két-három alkalommal beszélt vele, a 45-szörös válogatott kijárt megnézni, hogyan focizik a Vecsés együtte­sében, de aztán elmaradozott a meccseiről. A visszafordíthatatlan folyamat a 2014. márciusi szerencsétlenségtől datálható: egy baráti összejövetelen elesett, ismét beverte a fejét.

Valaki a lakhelyére vitte – akkor már a Fogarasi úton lakott –, a ház előtt találtak rá ájultan. Ismét műtét következett, ezt a Merényi Gusztáv Kórházban végezték el. Egy hétig mesterséges kómában tartották, úgy-ahogy felépült, de egyértelmű volt, hogy nem tudja önmagát ellátni. Gondnokság alá helyezték, a jogi procedúrában sokat segített Izsó Ignác, aki közbenjárt, hogy Bercelre, otthonba kerüljön. „Ott is elesett egyszer, a balassagyarmati kórházba került rehabilitációra. A műtétek után már kissé koordinálatlan volt a mozgása, a mentális állapota sem volt a legjobb”– mondta Törőcsik Attila. Éva kiegészítette: „Bercelt Óbudán egy idősotthon, majd egy újpesti intézmény követte, utána került Budakeszire, a Honvédkórház rehabilitációs intézetébe, de itt is szinte csak feküdt, nézte a plafont. Nem volt lehetőség, hogy egyénileg foglalkozzanak vele. Ám barátja, korábbi csapattársa, Horváth Károly javasolta Pintér István gyúró-terapeutát. Kétezertizenhat óta hetente kétszer, majd ötször bejárt hozzá, s a szanatóriumi tornateremben kondíciófenntartó foglalkozásokat vezényelt, később a pasaréti Pénzügyőr-pályára is kijártak, ahol a labda kapta a főszerepet. A régi futballisták is rendre ott találkoztak vele. András már ismerte Pistát korábbról, de így is óriási szerencse, hogy elfogadta.” A gyógymasszőr a járvány alatt sem adta fel Törő istápolását: magához vette VIII. kerületi lakásába, majd velencei házába. Nemcsak fizikailag kondicionálta, sakkoztak is.

Hogy őriznek-e szép pillanatokat András életének már hanyatló szakaszáról, mindketten igennel válaszoltak. „Sohasem felejtem el, hogy az ötvenedik születésnapjára rendezett gálamérkőzésen együtt játszhattam vele” – mondta Attila. Éva hozzátette, a hatvanadikra szervezett újpesti ünnepség is megható volt. Azt sem felejti el, amikor Schumann Pétert meglátogatták az újpesti kórházban, utána betértek a Megyeri úti pályára, s Törő egy ideig téblábolt a kezdőkörben, majd megjegyezte: „Jó a fű.” Kifelé menet pedig a csatárt ábrázoló fotókat hozott a biztonsági őr, megkérve, írja alá. Az is felejthetetlen pillanat, amikor Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című könyvének árverésén részt vettek, főleg András személyének köszönhetően egy kisfiú megsegítésére jókora összeg folyt be.

Noha Törőcsik Éva tisztában volt vele, hogy öccse esetében a legjobb esetben is viszonylag jó kondícióban a szinten tartás lehetett a cél, mégis váratlanul érte a halála. „Nagyon gyorsan történt minden, főleg úgy, hogy a koronavírus-fertőzést is kiheverte – bár valószínűleg legyengült a szervezete. Július hetedikén tüdőgyulladást kapott, azt mondta az orvos, a biztonság kedvéért a Honvédkórházba szállítják. Kilencedikén, szombaton akartam bemenni hozzá, de telefonáltak, hogy már nincs többé. Talán csak az vigasztal, hogy nem szenvedett, péntek délután ugyanis elvesztette az eszméletét.”

Törőcsik András egyik barátja, a Dániában élő 75 éves Bendó Zsolt élete kész regény – Befejezetlen meccsek címmel meg is írta, 2017-ben jelent meg. Magyarországról többek között azért dobbantott, mert 1965. november 7-én egy Illés-koncertről a Várból jövet a fellobogózott Lánchídon barátai biztatására leszedett egy vörös zászlót és a vízbe dobta. A 19 éves srácot kiszúrták a rendőrök, 10 napig nem engedték haza – a szülei sem tudták, hol van. Ügyesen futballozott a másodosztályú Kossuth KFSE-ben, az őt a Bp. Honvéd ificsapatából ismerő Budai II László volt az edzője. Ám elege lett a rendszernek belőle, s viszont, 1969-ben Jugoszlávián keresztül a hegyeken át „megpattant” Olaszországba. Volt a hírhedt capuai táborban, 1970-ben Dániában telepedett le, a Népsport tudósítójaként, kézilabda-menedzserként is tevékenykedett, közönségtalálkozót szervezett Koppenhágában Puskás Ferencnek, Papp Lászlónak, Szepesi Györgynek. 2010-ben mutatták be az Urániában a Levegőt! című dokumentumfilmet, amelynek társalkotója.

Törőt már Dániában tévén látta az 1978-as argentin–magyaron (2–1), leforrázták a történtek – aztán meg az, hogy Törőcsiket és Nyilasi Tibort itthon eltiltották. A csatárt személyesen 1982-ben ismerte meg – 1978 óta jár rendszeresen haza –, a csepeli, majd honvédos csatár, Bartos Sándor hozta össze őket. Nem lehet azt mondani, hogy a Buli becenévre hallgató exfutballista nem járt az újpesti támadóval a Liesinger sörözőbe, a Pasarét presszóba vagy a Gyergyóba, ám kezdetben a futballról szóló beszélgetések mélyebb értelmet nyertek: „Nemegyszer a sorsáról, mi több, életről, halálról beszélgettünk, talán azért nyílt meg, mert Ebedli Zolival és Horváth »Dumbó« Karcsival ellentétben nem voltam hozzájuk mérhető szakmabeli. Nem felejtem el, amikor azt mondta, »Zsolt, csak egyet sajnálok, nem tudtam magamból kihozni, amit a Jóistentől kaptam.« Tisztában volt azzal, edzőnek alkalmatlan, a segítő szándékot becsülte, de képtelen volt elfogadni, mondván, sajnálatból fakad. Azt sem hitte el, hogy mekkora futballista.” 

S hogy múlik el a világ dicsősége? A Málta elleni 2009-es vb-selejtezőn (3–0) a Puskás Ferenc Stadion sajtópáholyában ültek, Törő ivott volna egy pohár sört, elindultak a VIP-helyiség felé, de az ajtónállóban elakadtak: egyiküknek sem volt karszalagja egy olyan meccsen, amely előtt egyébként a közelmúlt 4-5 visszavonuló labdarúgóját köszöntötték – a 45-szörös válogatott Törőcsik Andrást nem. S ugyan a másik biztonsági őr visszatért egy „fontos” emberrel, az azt hajtogatta: a szabály, az szabály. „Miközben nem egy szurkoló felismerte, mondták is, »Állj be, Kese, még beférnél!«” Bendó Zsolt már akkor hangoztatta, szükség lenne az egykor vb-n vagy Eb-n járt futballistáknak egyfajta alapítványra vagy járadékra, mint az olimpiai érmeseknek. Ha rosszra fordul a helyzet, akár a gyógykezelés költségeit is fedezhetné.

Bendó meggyőződése, hogy Kese első, 2010-es agyműtéte nemigen sikerült: „Megdöbbentünk, amikor a berceli otthonban meglátogattuk Dumbóval. Le volt lassulva, a járása is más lett, az érdeklődése, a kommunikációja jócskán csökkent.”  Hozzátette, nem lehet egyenlőségjelet tenni az első koponyaműtét előtti és az azt követő időszak közé, amit sajnos az emberek hajlamosak összemosni. „Ha kérdezték, igent vagy nemet mondott, amire nem akart érdemi választ adni, úgy reagált: »Jó éccakát!«, így, cével. Két nappal a halála előtt még sétáltunk a budakeszi szanatórium folyosóján, felidéztem neki a régi időket. Ha jól éreztük magunkat, gyakran rázendítettünk a dalra: »Hosszú az éjszaka, nem megyünk még haza.« Mondtam neki, hosszú az éjszaka, mire felém fordult, mosolyogva mondta: »Nem megyünk még haza.« Aztán két nap múlva hívott az egyik barátom, hogy rossz hírt fog mondani, rögtön tudtam, meghalt Kese.”

A 67 éves korában elhunyt Törőcsik Andrást 2022. augusztus 8-án kísérték utolsó útjára a Megyeri úti temetőben.

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október elsejei lapszámában jelent meg.)