Kilövési engedély – Csinta Samu publicisztikája

„Ez a meccs nem a pályán ér véget, mondtam az asszisztensemnek, miután a játékvezető közölte a csapatokkal, amikor beterelte őket az öltözőbe, hogy ha nem szűnnek a skandálások, véget vet a mérkőzésnek.” Így reagált a Gsp.ro című sporthírportál szerint a hétfő esti Kolozsvári Universitatea–Sepsi OSK román bajnoki mérkőzés lelátói horrortörténeteire Cristiano Bergodi, a Sepsi edzője. Mint ismeretes, a háromszéki együttes 1–0-s győzelmével záruló mérkőzést a játékvezető tíz percre leállította a román ultrák talán minden korábbi szintet alulmúló magyar­ellenes hisztériázása miatt.

A sepsiszentgyörgyiek magyarul nem, románul viszont egyre jobban beszélő olasz trénere korábban nemigen értette a romániai stadionokban elharapózó magyarellenes megnyilvánulásokat. Eddigi állomáshelyei között két erdélyi város, Kolozsvár és Marosvásárhely is előfordult ugyan, a CFR és az ASA azonban a romániai futball régi élvonalbeli csapatai közé tartozik. Nem úgy a legutóbbi idényben villámkarrierje eddigi magaslataira hágó Sepsi OSK, amely kupagyőzelme, majd a Szuperkupa elhódítása révén a keleti szomszéd futballjának zavaróan fontos tényezőjévé kezdett válni. És ezzel példátlan hecckampány kereszttüzébe került.

A következő sorok elsősorban azoknak szólnak, akik az elmúlt héten a kincses városban zajló nagy magyar együttlét, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata résztvevőinek lelkes beszámolóival találkozva azt a következtetést vonták le, hogy Erdély egykori fővárosában sikerült a csoda: élhetővé varázsolni a közismert történelmi emlékekkel terhelt magyar–román együttlétet. Ők most bizonyára értetlenkedve állnak, hiszen egy zavartalanul lélekerősítő bő hét alkalmas lehet bizonyos illúziók megteremtésére. És még igazuk is lehet – részben. Hatalmas munkával, minden részletre odafigyelő szervezéssel sikerült ugyanis olyanná formálni a magyar városünnepet, hogy abban a románság is részt vegyen. Egy részük persze, közöttük aligha keresgélnénk akár egyetlen arc után is azok közül, akik a hétfői futballmeccsen eltorzult ábrázattal gyalázták a magyarokat, illetve lobogtattak a felületesnél is silányabb történelmi tudásról árulkodó felirataikat.

Természetesen a futball mindig más, hiába tekintik az élet sportpályára szabott változatának. No meg a politikai-nemzetiségi-vallási hovatartozás alapján verbuválódó csapatok és híveik a világ számos más pontján okoznak időről időre elképesztő feszültségeket. Nem volt ez másként Kolozsváron sem. A jelenlegi bajnok CFR elődjét, a Kolozsvári Vasutas Sport Clubot még bőven a Monarchia idején, 1907-ben alapították sportolni vágyó munkások és fiatalok. A kommunizmus idején a vasúti szakszervezet alá besöpört klub ekkor már régen a második számúnak számított Kolozsváron. Trianon, az egyetem román kézbe kerülése után ugyanis 1919 szeptemberében megalakították az Universitatea (Egyetem) nevű klubot. Ez a csapat jelentette aztán Kolozsvár „vegytiszta” román csapatát, amely a negyvenes évek rövid magyar világa alatt is követte a nagyszebeni száműzetésbe vonuló oktatási intézményt.

Így alakult ki, illetve szilárdult meg a jelenlegi állapot: az „U” Kolozsvár román, a CFR pedig a város „magyar” csapata. Miközben az utóbbi esetében igazából már csak egy kis szurkolói mag jelenti a magyar identitást. Ebben a politikailag is támogatott hangulatban nőtt fel sok-sok U-s szurkolói generáció, s vált Románia leghírhedtebb drukkerhadainak egyikévé, amelynek kiszállásaira mindenhol fokozott készültségi állapotba feszülve várnak a rendfenntartó szervek. A vázolt történelmi gyökerekből táplálkozó magyarellenességet pedig leginkább az tartja magas hőfokon, hogy ezek a drukkerek naponta találkoznak Kolozsvár utcáin az „ősellenséggel”, kénytelenek hallgatni a beszédét. Ami örvendetesen hangosodott az utóbbi két évtizedben – nem utolsósorban a már említett Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata identitáserősítő hatásának köszönhetően.

Ettől persze még ne kezeljük a sors elkerülhetetlen csapásának, hogy a romániai stadionokban egyre sűrűbbek és hangosabbak a magyarellenes megnyilvánulások. Még csak az sem lenne fehéren feketén igaz, ha mindent a Sepsi OSK „veszélyesen” fokozódó eredményességére kennénk. Azt azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy valahol annak apropóján adták ki a „kilövési engedélyt.” A jelenség már korábban felütötte a fejét, ám amíg a szentgyörgyiek nem lépték át a jópofa kiscsapat státusát, legfeljebb szórványosan bukkant fel a magyar állami támogatás, a székelyhimnusz-éneklés nemzetbiztonsági kockázatként való emlegetése. Idén tavasztól azonban már özönvíz üzemmódba kapcsoltak a kommunikációs motorok, önmagukat alaposnak álcázó tényfeltáró írások, parlamenti interpellációk, klubvezetői gyanúsítgatások – nem beszélve a FCSB-vezér Gigi Becali meghirdetett magánharcára a magyar miniszterelnök ellen – öntötték folyamatosan az olajat a tűzre. A székely himnusz éneklésének ügye még a szökőévben egyszer címlapra kerülő jégkorongot is napokon át a kirakatban tartotta.

A jogállamiságával kényszeresen tüntető országban megjelentek ugyan az idegengyűlöletet, rasszista megnyilvánulásokat büntető pénzbírságok is, de szimbolikus léptékük révén alig haladják meg a kirakatjelleget, visszatartó erejük egyelőre egyenlő a nullával. Néhány mérkőzésen előfordult már, hogy a bíró megállította a játékot a skandálások hallatán, de még nem volt példa a meccs idő előtti lefújására, stadionbezárásokra, a mérkőzés zöldasztalnál való elveszítésére. Néhány percnyi szünet után újrakezdődhetett a játék, és újrakezdődtek a magyarellenes rigmusok is. Miközben a kolozsvári mérkőzést közvetítő egyik televízió kommentátora túlzásnak minősítette ilyen csekélységért megszakítani a találkozót, sőt, azzal érvelt, hogy az OSK soknemzetiségű csapat, amelynek játékosait láthatóan nem viselte meg a magyargyalázás. Egy másik tévés kolléga pedig egyszerűen nem volt hajlandó beszélni a történésekről, az öltözőbe vonulást a lelátói petárdázás számlájára írta.

Arról meg végképp szó sem esett, miként kerülhettek a lelátóra azok a feliratok, amelyek közül egyiken a trianoni békediktátum időpontja (1920. június 4.), másikon Budapest román hadsereg általi elfoglalásának dátuma (1919. augusztus 4.) virított, egy harmadikon pedig az utóbbi időben folyamatosan harsogott lózung, miszerint Székelyföld nem létezik. Egy másik szektorban kifeszített drapérián egyenesen erről álmodoztak: „Ahogy Nagy-Magyarország és a Székelyföld álmát azonnal meg kell semmisíteni, úgy kell eltörölni a térképről a sepsi, csíki és udvarhelyi horthysta csapatokat is!” Emelkedjünk felül mindezen egy pillanatra: milyen jogalapra hivatkozva akadályozhatták volna meg az őrző-védők a bannerek bevitelét? Hiszen csak a hivatalos román történelemszemléletet sportosították némileg rajtuk.

Mondhatnánk most méla honfibúval, hogy hiába, ez a sors adatott nekünk, így élünk mi, magyarok Erdélyben. Inkább csatlakozom azonban Ballai Attila kollégám tegnapi krédójához, miszerint a „Haza a magasban” eszméjét le kell hozni a hétköznapokba, keményen, rendszerben, racionálisan dolgozni méltóságunk intézményes védelmének megteremtése érdekében, nem tekintve automatizmusnak a kiapadhatatlan támogatásnyújtást.

És addig is érdemes apró győzelmekkel bosszantani a gyűlölködőket. Ahogy a klasszikus mondás is tartja: időhúzásnak az sem rossz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!