Nagyon hátsó füves – Bobory Balázs publicisztikája

Van egy nagyon kedves rovatom a Nemzeti Sportban, amelyet Csillag Péter kollégám és korábbi csapattársam szerkeszt hosszú évek óta, ez nem más, mint a „Hátsó füves”. A sorozat az amatőr futball minden szépségét, romantikáját, egyben gyengeségeit, hibáit is megmutatja, s mivel Peti is a BLASZ öregfiúk-bajnokságában futballozó „szenvedélybeteg”, nemcsak újságíróként, „terepmunkákon” is tapasztalja a csodákat és az árnyoldalakat.

A labdarúgás felépítménye – mint általában a többi sportágé – nagy piramishoz hasonlít, a csúcs, a kirakat akkor lehet szép és látványos, ha az alap széles és stabil, akkurátusan lehet rá pakolni a következő sor téglát, majd arra az újabbat. Kollégám általában tényleg az aljzatot vizsgálja szakszerűen, alaposan, minden részletre kiterjedően, ami azért is fontos, mert talán segít feltárni a problémákat, lehet belőle ötletelni, miként válhat eredményesebbé a magyar labdarúgás.

Tapasztalatoknak én sem vagyok híján, az elmúlt húsz évemet játékosként a mennyei megyeiben, mindenféle kispályás bajnokságokban és kupákon, illetve már öregfiúkligákban töltöttem és töltöm ma is. Edzőként gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkoztam, sőt, most a tolnai női futsalcsapat asszisztenstrénereként csodálom hétről hétre, hogy a státuszukban amatőr hölgyek (hozzáállásuk igenis profi) milyen sok áldozatot hoznak ezért a játékért, képesek átmenni falakon, megmozgatnak hegyeket, csak hogy ott lehessenek munka, iskola után az edzéseken, hétvégi programokat borítanak bajnoki meccsekért. Az edzéseken a tíz fekvőtámaszból nem lesz kilenc, ha elfordul a szakmai stáb, és a könnyek igaziak a győzelmek és a vereségek után is.

A labdarúgás piramisának alapját a szenvedély és az elhivatottság adja. Ezen a szinten olyan férfiak, nők és gyerekek sportolnak, akik élvezetből, szórakozásból vagy valamilyen cél elérésének vágyából töltik a szabadidejüket a futballpályán, és mindenféle anyagi haszonszerzés gondolatától mentesen egyszerűen játszani, legjobb esetben edzeni akarnak.

Nyilván látom, hogy itt-ott repedezik az amatőr futball hatalmas óceánjárója, szivárog a hajótérbe a víz, aminek egyik legfontosabb oka talán éppen az elhivatottság vagy a szenvedély hiánya. A Fe­jér megyei öregfiúk-bajnokság Nyugati csoportjában szereplő csapatom, a Sárkeresztes is ennek issza talán a levét. Jelenleg az a helyzet, hogy az elmúlt öt hétben négy bajnoki mérkőzésünk elmaradt, mert ellenfeleink létszámhiányra, Covidra hivatkozva nem jöttek el játszani; egy kivétellel ezeknek a csapatoknak megfelelt, hogy 3–0-val nekünk igazolják mérkőzést, kísérletet sem tettek a halasztásra – bár nem is lenne már nagyon hova tologatni a meccseket... A ki nem állások tekintetében persze vélhetően sokat nyom a latban, hogy jelenleg viszonylag magabiztosan, öt pont előnnyel állunk az élen, egy mérkőzést veszítettünk, azt sem a pályán, hanem a fegyelmi bizottság zöldasztalánál. Igen, akadt olyan rivális, amelynek tagjai kijelentették: nem lenne sportértéke, ha eljönnének, és esetleg sok gólt kapnának. Értem az indokot, de velem és a korábbi csapataimmal is megtörtént már, hogy beleszaladtunk nagy vereségbe. Az azonban sohasem fordult meg a fejemben, hogy félelemből ne játsszak, vagy előre beletörődjek a zakóba, sokkal inkább motivált, hogy megmutassam: vagyok olyan jó, vagy legalábbis valamennyire felnőhetek a nagyobb tudású ellenfél szintjére.

A vírushelyzet megkönnyítette a trükközést, a jelenlegi szabályozás boldog-boldogtalannak lehetőséget ad, hogy kibújjon a kellemetlen feladat alól, és a simább utat válassza. El lehet kerülni figyelmeztetést, pontlevonást, kizárást, így torzul a verseny, nem minden a pályán dől el, más az öröm, más a szomorúság és a bosszúság is. Az amatőr futball majdnem patyolattisztasága nem létezik, éppen az veszik el belőle, amiért annyira lehetett szeretni.

De persze nem szabad mindent a vírusra és a következményeire fogni, mert az csak eszköz, és lényegében kiskapu. Egyáltalán nem véletlen, hogy csökken az amatőr együttesek száma, csapatok híján települések tűnnek el Magyarország labdarúgásának térképéről, és ahogy korábban több cikkünkben is foglalkoztunk vele, a folyamatot jelenleg csak lassítani tudják, megállítani nem. Sokan sokféleképpen magyarázzák meg, miért egyre kevesebb a fiatal, miért növekszik a megyei osztályok átlagéletkora, hová lesznek a rendszerből a gyerekként még focizó, később a játékkal szakító fiatalok. Azt nem lehet mondani, hogy a magyar kormányzat vagy éppen az MLSZ ne teremtene széles gazdasági bázist mindazoknak, akik a futballban élnek, csak mindeközben megváltozott a világ, és az új generációt is más érdekli, mint például az én korosztályomat, a hetvenes években születettekét. Nekünk még a foci jelentette a legfőbb szórakozást, és sokkal kevesebb volt az elszívó tényező; manapság már tényleg csak azok maradnak a pályán, akiket valóban érdekel a sport, elhivatottak, szorgalmasak, és élvezik a játék minden pillanatát – az izzasztó edzésekkel, az egyéb élvezetekről való lemondásokkal, a kötöttségekkel és az esetleges kudarcokkal együtt. Nem szeretném elmarasztalni a mai ifjakat, mert tinédzserként én is rengeteget hallottam apáméktól, mennyire fals nemzedék vagyunk, csak azt sajnálom, hogy egyre kevesebbet látok a pályák környékén kitartásból, értékből, önfeláldozásból, vasakaratból – összefoglalva: elhivatottságból.

A hivatásos futball az amatőrből táplálkozik, így nem is szabad meglepődni, ha nincs annyi tehetség a rendszerben, mint kellene, a profi kluboknak is azzal kell főzniük, amit alapanyagként kapnak. Ha pedig a csúcson nincs megfelelő eredmény, nincsenek példaképek sem, nincs fociláz, és megint kevesebb gyerek fog a hóna alá labdát egy kevésbé esős szombat délután X-boxozás helyett. Az ördögi kör így zárul be.

Éppen ezért lenne nagy felelősségük a mostani amatőröknek, öregfiúknak, hogy a legalacsonyabb szinten is példát mutassanak alázatból, sportszerűségből, labdarúgás-szeretetből. Ha a gyerekek azt látják, lehet a könnyebb utat választani, és nincs is igazi következménye a simlisségnek, nem várhatjuk el tőlük a későbbiekben, hogy megfeszüljenek a nagy győzelmekért vagy akár az előremutató apró részsikerekért. A gyávából nem lesz harcos, az érdektelen pedig időnként elmulaszt olyan tapasztalatszerzési lehetőségeket, amelyek később a javára válnának.

Ami minket illett, csak focizni akarunk...

Összejönni szombat délután a sárkeresztesi pályán, behelyezni a sört az öltöző hűtőjébe, hogy a lefújás után már hidegen várjon minket, aztán játszani a legjobb tudásunk szerint, majd egy jó dumálás és habzó nedű mellett megenni a megérdemelt zsíros kenyereket. A gyerekeinket közben nem is kell látnunk, mert ott vannak a pályán, és sötétedésig rúgják a labdát, amíg be nem sötétedik, apa poharából meg ki nem fogy a sör. Az igazi játékszeretet nem mesterségesen, hanem így termelődik újra és újra. Ha már trükkök kellenek, hogy fiainkat, lányainkat kivigyük a zöld gyepre, ahol nem tudják, mit kezdjenek egy ötös méretű labdával, amelyet a kezükbe nyomunk – akkor megette a fene az egészet.

Az, hogy a versenyt kiíró szervezetek mit tudnak kezdeni a helyzettel, jó kérdés, és az illetékesek talán fogják is az irodákban a fejüket eleget. De szabályozni kell, és ha a paragrafusok elavultak, felül lehet vizsgálni őket. Mert alapokra szükség van, az amatőr futballnak virágoznia, zakatolnia kell.

Apropó: nagy szeretettel és reménykedéssel várjuk Sárkeresztesre szombaton 17 órára a Csákberény csapatát – Csillag Petit is meghívom, hátha kanyarít egy szép fejezetet a Hátsó füvesbe...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!