Egymásra találás – Csinta Samu publicisztikája

Megvallom, sohasem tudtam elnéző, megértő módon viszonyulni azokhoz az esetekhez, amikor egy-egy nagy jelentőségű futballmérkőzésre érkező drukkerhadak meccs előtti bemelegítés gyanánt feldúlják az esemény helyszínéül szolgáló várost. A szurkolói lélektanról, az igazi fegyverekkel vívott csaták mintájára leképezett folyamatokról szóló értekezéseket művinek, környezetükből kiragadottnak éreztem. Nagyjából oly módon, ahogy a tetoválások, testékszerek esetében sem tudom a magamévá tenni a múltra, a törzsi eredetre vonatkozó érveléseket vagy a rasszizmus mai értelmezése alapján elkövetett, megtorló célzatú szobordöntögetéseket.

Csütörtökön „megszállták” Bukarestet a székelyföldi szurkolók. Az apropó bizonyára már világszerte ismert: a Sepsi OSK története második Román Kupa-döntőjét vívta – és a történeti hűség kedvéért: első kupagyőzelmét aratta –, a hétközi, erősen munkanapnak minősülő időpont ellenére is ötezer, többnyire piros-fehérbe öltözött rajongó tartotta fontosnak, hogy ott legyen. Egyes források szerint a Bercsényi huszárok állomásozása óta nem közlekedett a román fővárosban ennyi magyar jól azonosítható öltözékben, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve. Aki a dolog hírértékét kapásból lefitymálja, annak figyelmébe ajánlom a közelmúlt székelyhimnusz-éneklése körüli botrányt, amelynek gumicsontját azóta sem tudja elengedni a román sajtó, ha a politikusi hőbörgések alább is hagytak.

A gyors mozgású – bár az elfogyasztott sörmennyiség hatására azért némileg lelassuló – szurkolói egységek egyértelműen a kulturáltság üzenetét közvetítették. Ami nemcsak a fentebb vázolt konjunktúra miatt volt fontos, hanem a székelység általános romániai megítélése szempontjából is. A minden eshetőségre felkészülő rendfenntartó csapatok teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, fültanúja voltam az egyik csendőr „kifakadásának”: unatkozni hoztak ide bennünket?

A stadionban lévők egészen biztosan nem unatkoztak. A kupagyőzelem amúgy ott lógott a levegőben, a szentgyörgyiek önbizalmát az alsóházi rájátszás megnyerése, még inkább az utolsó fordulóban az FCU Craiova 5–0-s idegenbeli legyőzése srófolta egyre feljebb. És mi tagadás, az is, hogy a Voluntari volt az ellenfél. Bukarest szatellittelepülésének csapata ugyan reális esélyeket dédelget a román bajnokság negyedik helyének megszerzésére, játékerő tekintetében azonban nem látszott felülmúlni a Sepsit, amely egy őszi, edzőcserével is járó hullámvölgy után nem tudott visszakapaszkodni a felsőházi rájátszásba. Az erősebbik craiovai együttes, a CS Universitatea kiverése a kupából, plusz a bravúros bajnoki hajrá már a fogadóirodák értékítéletében is odáig vezetett, hogy a szentgyörgyi klub győzelmével lehetett kevesebbet keresni.

Székelyföld számára azonban ezúttal más volt a tuti tipp. A napot egészen különleges dimenzió­ba helyező előmérkőzésen Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy csapata csapott össze az U19-es korosztály számára kiírt Román Kupa döntőjében – és ez a találkozó is nyugodtan nevezhető történelminek. A kora délutáni, a csíkiak győzelmével végződő mérkőzésre érkező, elsősorban hozzátartozókból álló szurkolótáborok ugyanis már ezen a meccsen egységbe forrtak. A tét és a két város közötti rivalizálás ellenére szinte főpróbát tartottak az esti fináléra, egymás rigmusaira válaszoltak, egymás fiataljait éltették, személy szerint sohasem tapasztaltam még hasonlót. A sikeres főpróbát pedig még sikeresebb előadás követte.

Mondjuk, nem volt nehéz dolguk, az „ellenfél” többnyire visító gyerekekből, esetenként furcsa pillanatokban lelkesedő hölgyekből állt, akik a település polgármesterének hívó szavára-parancsára ültek fel a stadionba tartó buszkonvojra. Önmagában nem lenne ezzel semmi gond, hiszen a sepsiszentgyörgyi önkormányzat például különvonat bérlésével igyekezett elősegíteni a szurkolók zavartalan célba érését. De hát a legelkötelezettebb intézményi támogatás sem egyenlítheti ki egy csapásra egy amatőr táncegyüttes és az opera balettkara közötti tudáskülönbséget.

A Sepsi klubszinten történelminek számító kupagyőzelme persze nem volt mindenkinek új élmény, a csapat néhány tagja emelhette már a magasba a trófeát valamelyik korábbi állomáshelyén. A másodedző, a csíkszeredai származású Ilyés Róbertnek azonban minden bizonnyal egészen különleges érzés lehetett. Két okból is: egyrészt ez szakmai karrierjének első jelentős sikere, másrészt játékosként épp azon csapat, a bukaresti Rapid futballistájaként ünnepelhetett kupagyőzelmet, amelynek arénájában jutott fennállása legfelső polcára a Sepsi. A 2000-es évek elejének talán legmagasabban jegyzett székelyföldi futballistája pontosan húsz évvel ezelőtt lett kupagyőztes, míg főnöke, Cristiano Bergodi jelenlegi klubjához hasonlóan egy vesztes finálé után örülhetett a második számú romániai futballtrófea elhódításának. Az ugyancsak a Rapiddal 2007-ben Szuperkupát nyerő olasz mester ezt a trükköt is megismételheti a Sepsi OSK-val, a bajnok kolozsvári CFR-rel vívandó meccset július 9-én rendezik.

Péntek este féktelen fieszta zárta Sepsiszentgyörgyön a futballidényt. A játékosok a turistáknak szánt kisvonaton járták be a várost, fotózkodtak, ünnepeltek a legnagyobb magyar többségű külhoni város lakóival. Az eseményt záró tűzijátéknál szemkápráztatóbb azonban az a fény, amelyben e mérkőzés alkalmával magára talált Székelyföld. A kupadöntő olyan – jó értelemben vett – identitástüntetés jelleget öltött, amelyre régen volt példa a térségben, akkor is, mondjuk, a magyar anyanyelvi oktatásért rendezett gyertyás-könyves, drámai felütésű felvonulásokon. Ezúttal viszont a sikerben, a közös győzelemben forrt egybe a székelység, és ez egészen másfajta könnyeket csalt az emberek szemébe.

A székely futballszurkolók május 19-én bevették Bukarestet. Kulturáltan sörözve, de méltósággal énekelve a székely himnuszt mindkét mérkőzés végén, olyan elszántsággal, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy a legnagyobb ellenszél idején sem hagyják el nemzeti szimbólumaikat. Mindezt a bemutató századik évfordulója előtt néhány nappal, ugyanis 1922. május 22-én hangzott el első ízben egy misztériumjáték betétdalaként a Csanády György, Mihalik Kálmán szerzőpáros Kantatéja. Véletlen? Bizonyára. Akkor viszont félelmetesen sorsszerű.

És hogy még egy jó hírrel szolgáljak: a kupadöntő végén, amikor a teljes stáb a szurkolótábor elé járult megköszönni a buzdítást, és a hatalmas kórus belekezdett a Himnuszba, elhallgatott az aréna hangosítóberendezése. Az utolsó akkordok elhangzása után pedig folytatódott a díjkiosztó ünnepség harsány hangzavara. Hogy mindössze a normalitás érvényesülése volt? Hát persze. Csakhogy az elmúlt napok-hetek meghurcoltatása után kimondhatatlanul jó érzés volt az a tiszteletet üzenő csend. Apró gesztus, amelyet a körülmények emeltek más dimenzióba. És amelynek nyomán – talán öntudatlanul is – többen is összeszedték maguk körül a lehullott papírzacskókat és poharakat.

Különleges nap volt. A felső-háromszéki Niczuly családnak végképp, hiszen két fiuk is pályára lépett a kupacsütörtökön. Roland a Sepsi felnőttcsapatának kapuját védte hibátlanul, a fiatalabbik, Rajmund pedig az ificsapatban mutatott be két szép védést is. Aztán sokáig elterülve, talán könnyezve emésztette, hogy ezúttal nem a szentgyörgyiek, hanem a csíkszeredaiak győztek. A lelátón pedig a csíkiak a szentgyörgyieket, a szentgyörgyiek a csíkiakat éltették.

Mondom, különlegesen szép nap volt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!