Grundnosztalgia – Csinta Samu publicisztikája

Azt gondolnák, az iskolai sportlétesítmények azért (is) vannak, hogy a kis- és nagyobb gyerekek kulturált, legalább átlagosan felszerelt körülmények között tölthessék a szabadidejüket? Hogy vonzó, inspiráló környezetben élhessék ki a mozgás iránti természetes vágyukat, s közben olimpiai dobogóról álmodjanak, Bajnokok Ligája-döntőben lőtt hatalmas gólokról? Jómagam is így vagyok vele, és remélem, a világ túlnyomó részén ez így is van.

Még akkor is, ha a hajdani pedellusok öröksége minden kort túlélni látszik. Az egyetlen lényegi változás talán annyi, hogy ma már nem nagy bajuszú, munkáskék köpenyben járőröző bácsi üldözi a kerítésen átugráló srácokat, hanem kamerák közvetítik a kapusházban üldögélő őrző-védő alkalmazottnak a jogszerűtlen behatolás tényálladékának fennforgását. Így nagyobb hatékonysággal érvényesülhet a rajtaütés, a labdaelkobzás, meg más hasonló megtorló intézkedés. Bár már semmi sem a régi, a mai pedellusok többsége a több mint harminc éve fennálló szép új világban szocializálódott, talán még a saját sportolói karrierálmaira is emlékszik. És hát a hajdani „megnyakászások” sem alkalmazhatók, mindig csak az emberi jogok, nincs az egészben semmi élvezet a hatalmaskodásra hajlamos felügyelő számára. Minden szabályozva, sőt, agyonszabályozva, legfeljebb beszólni lehet a kölyöknek, míg valahogy sikerül kideríteni valamelyik becitálandó szülő identitását.

A szabályozás persze önmagában rendben lévő dolog lenne, hiszen ma már nem csak az ablakok vagy a kerítések épsége a tét egy-egy illegális focizás alkalmával. Az iskolai pályák szinte kivétel nélkül levedlették magukról a grundjelleget, és nem csak azért, mert a régi beton felrepedezett, a maradandó emlékekkel kecsegtető salak pedig végképp a régi idők mozija. Csillogó pályázatos idők jöttek, műanyag borítás került a küzdőterekre – csak a kapura biggyesztett lakat maradt változatlan, néhány üdítő kivételt leszámítva. Az indoklás is kéznél volt: pénzbe került, védeni kell, és egyébként is, ha már így van, miért ne hozna némi pénzt is, minden pluszbevétel aranyat ér egy iskola költségvetésében.
Azt azonban leglidércesebb álmaimban sem gondoltam volna – és bizonyára nem vagyok ezzel egyedül –, hogy a helyzetet rendezni kívánó törvénytervezetet alaptörvény-ellenesnek nyilvánítja az Alkotmánybíróság. Az egyszerűen érthetetlen eset Romániában történt, ahol maga a kormány támadta meg az egyik párt ötletét, amely lehetővé tette volna a diákok számára az iskolák szabadtéri sportpályáinak oktatási időn kívüli ingyenes használatát. Mindezt azt követően, hogy előzetesen a parlament elsöprő többséggel megszavazta az első, de talán második-harmadik olvasásra is támogatandó javaslatot.

A előterjesztő politikus szerint a paragrafustervezet Alkotmánybíróság elé citálása minősített támadás a gyermekek és a serdülők egészsége ellen, akik nagyon kevés mozgásra és sportolásra alkalmas hely közül választhatnak. A hasonló kijelentések esetén mindig fennáll a demagógia veszélye, de ebben az esetben nyugodtan rá lehetett volna pakolni még néhány lapáttal. Például: botrányos dolog távol tartani a gyerekeket és tinédzsereket az egyik olyan ritka területtől, ahol biztonságosan sportolhatnak, játszhatnak. Mindezt olyan időszakban – lásd: a szorongásos betegségek melegágyának kikiáltott koronavírusos karanténperiódusok –, amikor a diákok körében járványszerűen terjed az elhízás, miközben az iskolai programban nagyon kevés a sport- és testnevelésóra. De van másik is: Románia a szív- és érrendszeri betegségek Európa-bajnoka.

A kezdeményezés megtorpedózásához lehet érveket találni, egy-kettőt már az előbbiekben fel is villantottam; legkézenfekvőbbnek az iskolaigazgatók lobbija tetszik, amely az állagmegóvás örve alatt igazából a létesítmények bérbeadása körülményeinek fenntartását célozza. Az álláspontot maga a tanügyminiszter képviselte a legvehemensebben, és a jelek szerint az ő szava súlyosan nyom a latban az ország soros kormányfőjénél. Az alkotmányellenességre viszont egyszerűen nincs épeszű magyarázat. Az Alkotmánybírósághoz benyújtott panaszában a kormány azt kifogásolta, hogy a testnevelési törvényt módosító tervezet nem fogalmaz egyértelműen, holott a módosított cikkely mindössze azt írja elő, hogy a tizenéveseknek és a gyerekeknek tanítási időn kívül joguk van a szabadtéri iskolai sportpályák ingyenes használatára. A tervezet benyújtója orvosolni készül ezt a formainál alig többnek tűnő hiányosságot, aztán jöhet a második félidő.

Hiba lenne most és e korlátozott terjedelmű felületen a román belpolitikai viszonyok mélyebb elemzésébe bonyolódni, van azonban a dolognak egy pikáns vonzata. Románia jelenlegi sportminisztere magyar ember, a kerékpáros paralimpiai bajnok Novák Károly Eduárd. Beiktatásakor a tárcavezető többek között a sportórák napi rendszerességűvé tételének meredek tervével indított, ami heti háromra, de legalább kettőre csökkent, a kijózanodás nyilván a közegellenállással való szembesülés következménye. A „valamennyi gyerek tanuljon meg úszni” tézis megvalósíthatósága eleve gyanús volt, hiszen nem kell túl sok kéz a keleti szomszédnál használatban lévő uszodák megszámolásához. Amúgy a helyzetábrázolás általában érvényes a sportcélú infrastrukturális fejlesztések egészére értve, ami a jéghegy csúcsának életképességét is erősen kikezdi, és ezt a legutóbbi olimpián tanúsított román „eredményesség” is alátámasztani látszik.

Novák amúgy nem akarta felfedezni a spanyolviaszt, a magyar sporttörvény és a finanszírozási környezetének romániai adaptálását tervezte. Mint kiderült, hiba volt, ezzel számtalan támadást vonzott magára, mondhatni, ma ő az egyik leginkább kifogásolt tárcavezető, amire több mint egy esztendei ténykedése alatt alig szolgálhatott rá. Az örökség azonban hatalmas hátizsák, benne olyan „családi ékszerekkel”, mint például a sportkataszter teljes hiánya. Ezt kéretik egészen pontosan úgy érteni, hogy egyelőre a legképzettebb embernek is legfeljebb halvány fogalmai vannak, hány ember is sportolhat, illetve dolgozhat ma a sportban Romániában. Az iskolai testnevelési órákon résztvevők száma egyéb okokból is valamivel pontosabban meghatározott, így aztán rövid úton ki is számolhatnánk, hány gyerek és fiatal előtt záródnak be órák után a sportpályák kapui. Alkotmányjogi problémák miatt. Igazából azonban a jelenség a fontos.

Aki ma a régi grundokon nosztalgiázik, eleve gyanús, szinte orvosért kiált. Az ottani természetes szelekció hatását csak a kor érvényesülési lehetőségeivel szoros összefüggésben érdemes elemezni, meg amúgy is régóta bevásárlóközpontok magasodnak a hajdani „Pál utcák” helyén. Amikor azonban csábítóan, ugyanakkor megközelíthetetlenül villog a pálya műanyag borításának vöröse, óhatatlanul hiányérzet támad az emberben. No meg fiatalkori emlékek törnek elő. Az iskolaudvar meglazított deszkakerítésének köszönhetően bármikor be lehetett lépni a gyermekálmok Maracanájába. Egyszer félrelendült a léc, egyik játszótársunk jelent meg a résben, amikor egy nagyobb fiú bombája érkezett, fejen találta az évekkel és tíz kilókkal pehelysúlyúbb srácot. Aki szó nélkül összecsuklott, majd ugyanúgy feltápászkodott, megrázta a fejét, panaszkodni nem illett. De már jött is a következő lövés, csattant a labda a homlokon, zutty, tápászkodás, hatalmas röhögés. Majd a harmadik, ugyanoda, a fiú meg csak lassan tért magához a társak immár gondterhelt tekintetétől övezve. Tanulság nincs, de elárulom: nem a pontos lövések megeresztőjéből lett végül futballista.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!