VIP-menekültek – Csinta Samu publicisztikája

A különleges helyzetek rendre különleges helyzeteket idéznek elő. A háborús állapotok ténylegesen szélsőséges szituációnak tekinthetők, amelyek az emberi viszonyulás tekintetében is extrém dimenziókat képesek teremteni. A jobbik oldalon empátiát, segítőkészséget, önfeláldozást, a másikon pedig szinte bármit, ami az emberi természet legsötétebb bugyraiban tenyészik. De adminisztratív értelemben is előidézhetnek nonszensz helyzeteket a háborús állapotok. Olyanokat, amelyeket nyugodtabb időkben javításra szoruló joghézagként kezelünk, a fegyverek dörgése közepette viszont statáriális következményekkel is járhatnak.

Ukrajnából menekül, aki teheti, köztük a külföldi sportolók, akiket immár semmilyen szerződés nem láncol a klubjukhoz, vállalt kötelezettségeik teljesítéséhez. Menekülnének Oroszországból is, hiszen a sportban is nagyhatalomnak számító országot meghatározatlan időre szinte valamennyi nemzetközi küzdelemből kizárták. Ám mindkét ország civil légi járatai blokkolva, Oroszország szárazföldi határainál pedig mostanság meglehetősen kétesélyesek az átkelési próbálkozások.

Az Ukrajnából érkező menekülteket egyelőre mindenhol tárt karokkal fogadják, a VIP-menekültekért pedig esetenként egyenesen a fogadó ország sportvezetői is a határra fáradnak. Hasonló fogadtatás járt a két ukrán labdarúgó-élcsapat, a Sahtar Doneck és a Dinamo Kijev dél-amerikai játékosai­nak is, akik a román–ukrán határon jelentkeztek belépésre, és természetesen akadálytalanul jutottak át a békésebb oldalra. Értük nemcsak a Román Labdarúgó-szövetség autóbusza érkezett meg, de maga Razvan Burleanu, a testület elnöke biztosította őket személyesen a minden részletre kiterjedő, magától értetődő segítségnyújtás felől. Tizenegy brazil és egy argentin futballista hanyatlott fáradtan a busz ülésére abban a tudatban, hogy egy-két napon belül hazarepülhet Bukarestből. Talán azzal a sóhajjal, hogy soha többé ne halljon Kelet-Európáról.

Köztük Júnior Moraes, a Sahtar és az ukrán nemzeti csapat 34 éves csatára. A brazil 2019-ben megkapta az ukrán állampolgárságot, azóta tizenegy alkalommal szerepelt a kék-sárga válogatottban. Amikor engedett a futballvezetők unszolásának, egészen biztosan nem jutott eszébe, hogy ukránná válásával olyan kötelezettségeket is vállal, hogy háború esetén országa hadseregének rendelkezésére áll. És abban is biztosak lehetünk, hogy senki sem hívta fel a figyelmét az „apró betűs” részekre: háború esetén hadkötelessé válik. Bár Oroszország közvetlen szomszédsága inkább alkalmas állandó bizonytalansági érzés gerjesztésére, mintsem végtelen megnyugvásra, a Krím-félsziget annektálása óta pedig Ukrajna még kevésbé számít biztonságos helynek, a nehézipari oligarchák által birtokolt két nagy klub igen erős mágnesként funkcionált. És nemcsak a feltörekvő tehetségek tekintették ugródeszkának, hanem befutott, több millió euróra taksált értékű labdarúgók is szívesen szerződtek Doneckbe vagy Kijevbe. A profi futball persze ilyen, ma itt, holnap ott, mikor hol csönget vonzóbban a kassza. Ráadásul az ukrán labdarúgás átlagszínvonala sem számít becsületrongálónak, a nagyok pedig rendre a különböző európai kupaküzdelmek tavaszi résztvevői között szerepelnek. Ami az egyéni bevétel szempontjából sem számít hátránynak.

A jelek szerint létezik az az összeg is, amelyért egy brazil futballista felveszi az ukrán állampolgárságot. Leginkább abban az esetben, ha az illetőnek minden „tőzsdei” értéke ellenére sincs esélye a riói illetékesek látókörébe kerülni, és ez az „átok” bizony sok remek képességű dél-amerikai futballistát sújt. A megvilágosodottabbak talán még az ukrán himnuszt is megtanulják, de igazából nem ez a velük szemben támasztott alapvető igény. A szakmai követelményeknek pedig többnyire megfelelnek. Leszámítva azokat a szerencsére nem túl gyakori eseteket, amikor az országban háború dúl. Annak ama járulékával, hogy a 18 és 60 év közötti férfiak bármikor behívhatók a haza védelmére. Aki meg nem tesz eleget ennek a készenléti követelménynek, netán külföldre menekül előle, máris dezertőrré válik. Így lett hazaáruló Júnior Moraesből, akit azóta is keres az ukrán karhatalom. Illetve nincs is szükség különösebb nyomozásra, hiszen fotók tucatja bizonyítja, amint a brazil futballista a román–ukrán határ uniós oldalán beszélget, csoportképhez pózol, szemmel láthatóan boldogan, hogy megszabadulhatott az ukrajnai pokolból.

Hogy mikor évül el a brazil-ukrán katonaszökevény státusa, fogalmam sincs, arra viszont nagy tétben fogadnék, hogy futballista-pályafutása hátralévő éveit nem a posztszovjet köztársaságban tölti el. Esete viszont különleges megvilágításba helyezi azoknak a sportolóknak a jövőjét, akik ilyen-olyan érdekből, meggyőződésből másik ország állampolgárává válnak. No meg kérdéseket vet fel, amelyekre a jövőben minden bizonnyal igyekeznek alaposabb választ találni az illetékesek.

A dilemma elsősorban a földgolyó forróbb országaiba „elhonosodó” sportolókat érintheti, ahol a szomszédság általi fenyegetettség vagy az ideológiaszintű harci készültség tartja kiemelt státusban a hadsereget. Törökországban például többnyire a katonaság kötelékébe sorolt alkalmazottként fizetik a török sport szintjét azonnali hatállyal emelni hivatott, sikereik révén pedig népszerűsítő feladatot is ellátó honosított sztársportolókat. A hadseregre szinte napi feladatot rovó belpolitikai helyzet, a migráns­áradat kordában tartása nagy létszámú védelmi egységek fenntartását indokolja – de legalábbis hivatkozási alapként szolgál –, és bár ebben a békeidőben is háborús üzemmódban nem tartanak igényt az élsportolók harci szolgálataira, Ukrajna példája is jelzi, milyen gyorsan változhatnak a körülmények. Ám felhozható Izrael példája is, ahol a „baráti” geopolitikai környezet ugyancsak különfeladatokat testálhat az amúgy a nemzeti büszkeség hizlalására állampolgárságot felvevő, váltó versenyzőkre.

A folyamat globális jellege egyértelmű, a honosítások folyamatának korábbi nehézkességét a szabad mozgás, munkavállalás, tanulás jelentős mértékben enyhítette. Nincs ez másként a magyar sportban sem, amelynek fényét az elmúlt három évtizedben sok külföldről, elsősorban a szomszédos országokból érkező sportoló emelte. És nem csak magyar felmenőkkel büszkélkedők, ami a Kárpát-medence történelméből, elmúlt száz esztendőjének sajátos helyzetéből fakadóan természetesen sok esetben emlegethető nehezen kifogásolható hivatkozási alapként.

A sportolói honosítások etikai vonzata természetesen máig húzódó kérdés, még akkor is, ha a különböző szakszövetségek igyekeznek a többség által elfogadott viszonyrendszert teremteni a témában. A cél természetesen az, hogy egy gazdaságilag az átlagosnál potensebb ország ne állíthassa egyik világversenyről a másikra a feje tetejére egy sportág erőviszonyait, a konjunkturális sportolóvándorlás révén pedig ne érezze kifosztva magát egyik-másik nevelőország. A váltás feltételrendszerének szigorítását, illetve egységesítését célzó intézkedések mellé újabb feladatokat ad a mostani háború. Nyilván nem ezek megoldása áll most a prioritáslista élén, a humanitárius katasztrófával fenyegető menekülés emberi-adminisztrációs levezénylése egyelőre mindent maga mögé utasít.

Júnior Moraes és társai esete viszont egyértelműen jelzi, milyen előre nem látható és kalkulálható kihívásokat tartogathat az élet. Háború és béke idején egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!