Trendhuszárok kora – Vincze András publicisztikája

A csepeli kosárlabdasport fénykoráról beszélgettünk a minap S. Tóth János kollégámmal – neki Nyugat-Magyarország, Sopron szülötteként a lelkébe égett a sportág szeretete, míg jómagam serdülő- és ifista éveimben pattogtattam a labdát a palánk alatt szinte napi rendszerességgel –, és kontraalapon villogtunk egymás előtt a nevekkel, valahogy így: „...és emlékszel Morgen Frigyesre, Cuhorka Csabára, Székely Lászlóra, Somogyi Lászlóra?” A névdömping során a rekontrákra legfeljebb az lehetett a szubkontrám, hogy anno – mondhatni, tényleg csak szemvillanásnyi ideig – a klubnál edzhettem, s így a csepeli ifiket is ismertem a múltból: a „kis Kaponyát”, azaz Kovács Zoltánt, a villámgyorsan passzoló, remekül tempózó Bartók Gyulát (ők ketten tagjai is voltak az 1989-es bajnokcsapatnak), Nagy Zoltánt, Hirczi Józsefet, de azért a hőskort és a magyar kosarasikonokkal kapcsolatos sztorikat illetően szerkesztőkollégám vitte el a pálmát.

No de a lényeg: annyira belejöttünk a nosztalgiázásba, hogy végül az emlékeink szétterültek időben és térben. Emlegettük még a MAFC talentumát, Mokos Gábort, a hajdani Ganz-Mávagban játszó, az amerikai kosárzsonglőröket idéző tudással, mozgással, cselező- és dobókészséggel megáldott Lakatos Gábort s persze a kőbányai klub legendáját, Losonczy Árpádot, de – természetesen! – kihagyhatatlan volt a beszélgetésből a Honvéd korábbi klasszisa, Gellér Sándor. Döbbenetes, kizárólag a múltból kicibált élménymennyiséggel gazdagabban álltunk fel az alig ebédidőnyi kvaterkázás után az asztaltól, ami pedig különösképpen érdekes, hogy a történeteinknek rövid, ám annál hangsúlyosabb részlete az volt, hogy miközben magyar sportolók tucatjaira emlékeztünk, az is kiderült, hogy a nyolcvanas évek végén a magyar férfi élvonalbeli kosárlabda-bajnokságnak a még kevesek közül az egyik meghatározó külföldi játékosa volt a csehszlovák Jaroslav Skála – aki szintúgy a Liptai István edzette aranyérmes Csepelt erősítette. Hogy az őszülő hajú magyar sportrajongó őt sem feledi el, arra nem tucatteljesítménnyel, hanem a posztriválisoknál is jobb játékával, extra hozzáállásával, nem mellékesen az eredményességével szolgált rá. Ez az egy szem légiós – 214 centis termete mellett – azzal (is) emelkedett ki a mezőnyből, hogy nem elvette a helyet a tehetségektől, hanem hozzátette a maga profi tudását a magyar csapat sikeréhez.

S itt jön a modern kori csavar a történetben, ugyanis a minap a szintén a retróidőket feszegető rádiós beszélgetős műsorban hallgattam a jégkorongozó legenda Kangyal Balázs elemzését a mifelénk még mindig oly népszerű csapatsportok közelebbi és távolabbi kilátásairól. A korábbi kiváló hokis egyik vélekedése különösképpen szíven ütött: ő is úgy látja, hogy a jelenkori trendek miatt e kicsiny ország talán legfontosabb generációs hagyatéka süllyed el a modern idők klubérdekei miatt – elfogynak a válogatott szintű sportolók. Miközben egyesületi szinten a külföldi profik szerződtetése dívik, hiszen a hazai dicsőség már nem elég: a nemzetközi kupaszereplés felértékelődött, ezért a rapid sikerekre tökéletesen alkalmas zsoldossereg toborzása szinte észrevétlenül, de igencsak módszeresen tönkrevágja a nemzeti csapatépítést.

Magyarán egyre fogy a klasszikus sporterőt képviselő utánpótlás.

Különösebben nem látom át a magyar csapatsportok helyzetét és lehetőségeit (azt azért gyanítom, 2022-ben már nem szegényházi körülmények között kell kapura lőni, ütni vagy kosárra dobni...), de a jelenkorban a parketten vagy linóleumon harcoló válogatottak eredményrészleteiben egyre inkább azokat a problémákat fedezem fel, amelyek a futballban a nyolcvanas-kilencvenes években a „majdnem összeomlásig” vezettek el. A labdarúgásban nemhogy az 1954-es berni vb-ezüst, hanem az 1986-os mexikói vb-szereplés kivívásának dicsősége is elveszett a sikertelen évtizedek ködében, ellenben a közönségvonzó csapatsportok esetében máig ható szerencse, hogy a jelenkorhoz közelebb álló sikerek még elfedik a halovány produkciókat, sőt kudarcokat.

Ki sem kell mondani, mert tény, a redukció nem is eredményezhet mást, mint azt, hogy az amúgy is kis „tehetségmerítésű”, ugyanakkor a sportteljesítmények kapcsán nagy igényű országunk nemzeti csapatai szép lassan elgyengülnek, hiszen ki látott már olyat, hogy kispadról válogat a szövetségi kapitány.

Ja, amúgy látott...

A futballban volt ilyen korszak is, a hetvenes években, amikor a bajnokságot sorozatban megnyerő Újpest cserepadján is olyan képességű labdarúgók ültek, akiket nem lehetett kihagyni a kerethirdetésnél. Szép volt, jó volt, tán igaz sem volt (persze igaz volt), és ha jobban belegondolunk, pontosan ez lenne a cél manapság is. Viszont... Akkor bizony nem fordulhat elő az sem, hogy a keleti országrészt képviselő NB I-es csapat kezdőjében csak egy magyar mezőnyjátékos szerepel, mint ahogyan az sem, hogy a Magyar Kupa-mérkőzéseken a kezdéshez felsorakozó klubok huszonkét futballistája közül tizennyolc zsoldért játszik az ország futballimázsát népszerűsíteni hivatott sorozatban.

Hogy plasztikusabb legyen a példa: bármennyire is igyekeznek a sportigazgatók, menedzserek, edzők meggyőzni a nemzetközi trendek nagyszerűségéről, hozhatnak az NB I-be brazil, grúz, francia támadót, ám amíg bizonyos Ádám Martin (Paks) vezeti fölényesen az NB I góllövőlistáját, addig nincs miről beszélni. S ami az egészben a legdurvább, hogy a jól megtermett paksi erőcsatár kapcsán immár esztendeje tart a purparlé, hogy kapjon vagy ne kapjon meghívót a válogatott keretbe, sőt mára elméletek születtek arról is, hogy az alkata megfelelő-e a nemzetközi szinthez, meg hogy szálkásodnia kellene – na szóval, ha a trendhuszárokon múlna, Ádám Martin nem lehetne UEFA- és FIFA-kompatibilis labdarúgó (még szerencse, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány hirdet keretet).

A probléma pedig pontosan az, hogy itt tart a világunk.

Mármint hogy magyar pályán a legjobb magyar játékosnak a gólbizonyítványán kívül kell bizonygatnia az alkalmasságát, és ebben a jelenkori őrületben azon sem csodálkoznék, ha még a borbély által igazított szakállformára is lenne valami futballszakmainak mondott megjegyzés. Mivel manapság már nem elég érezni a kaput, és cöcögnek, ha az NB I-es gólkirályi címről van szó, gyakran arra gondolok, hogy a tű fokán átfűzhető, 201 centiméter magas „pálcikaember”, Peter Crouch (42-szeres angol válogatott csatár, a híres robotgólöröm védjegyese) nálunk labdába sem rúghatott volna. Sőt, visszakanyarodva a kosárlabdázáshoz, ha netán úgy rendelte volna a sportolói sorsa, hogy nem a focikapuk elé, hanem a palánkok alá kerül, lehet, a cérnatestet látván eltanácsolják a tempódobástól, zsákolástól...

S talán itt van a leginkább húsba vágó gond: a manapság oly divatos bemutatkozó fényképeken minden messziről jött profi irtó tehetséges sportolónak tűnik, aztán amikor a mezbe bele is kell bújni, és a kamera élőben rögzíti az első mozdulatokat, kiütközik, hogy az íróasztalnál valahogy jobban ment a labdázás.

Túl sok már a szürke produkció.

Így aztán húsz-harminc év múlva hiába ül le a mai meccsekre járó fiatalság dumálni egyet a régi idők lövéseiről vagy dobásairól, nem jut majd eszükbe, hogyan hívták azt a játékost, aki...

Na...

Mit is csinált?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!