Felelőtlenség, indulat – Csinta Samu publicisztikája

A sors különös kegye révén sok nagy sportesemény helyszíni szemlélője lehettem. Többnyire újságírói minőségemben, ami nemcsak státus szempontjából jelentett megkülönböztetett pozíciót, hanem azért is, mert közvetlen közelről szívhattam a gladiátorok izzadságszagát, no meg bizonyos mértékig beláthattam a kulisszák mögé. Bevallom, a sajtóhelyek biztonságos fedezékéből sokszor pásztáztam a szurkolókat, nézőket, mindazokat, akik esetenként nem kis befektetés révén áldoztak szenvedélyük és talán álmaik oltárán. Néztem az arcokat, és képtelen voltam szabadulni az érzéstől: egyetlen apróságon, valamilyen megfoghatatlan csekélységen múlik, hogy a varázslatos lelátói hangulat, a hangulati feszültség valamiféle robbanásban törjön ki. Amelynek aztán semmi sem tud ellenállni, mint gátat szakító víztározó árja sodor el mindent az útjából.

Az érzés nem feltétlenül a globális terrorizmustól való intézményesített félelem „ground floorja”, a New York-i terrortámadásoktól datálható. Talán az 1985-ös brüsszeli tragédia óta csírázik bennem, holott azt csak a tévében láthattam, a többszörösen megszűrt felvételek némi hazug kíméletességgel legfeljebb viszonylagos közelségbe hozhatták a borzalmakat. A tudatlan, boldog békeévek – értsd: a stadionok biztonsági körülményeinek nem ismerete – közepette bizonyára sokadmagammal értetlenül álltam a történtek előtt. A művelt és fejlett nyugat képébe nem illett bele például, hogy már csaknem negyven éve a Heysel Stadion omladékony állaga is bizony jócskán hozzájárult a szörnyűségekhez.

Az emlékidézés apropójaként természetesen a labdarúgó Afrika-kupán minap történtek szolgálnak. A Kamerun–Comore-szigetek közötti nyolcaddöntőre a vártnál nagyobb tömeg próbált bejutni, a yaoundéi Stade d'Olembé biztonsági emberei pedig vélhetően nem voltak felkészülve a nagy nyomásra. A nyolc emberéletet és negyven sérültet – számuk remélhetőleg nem nő – követelő tragédia ellenére a meccset – akárcsak a '85-ös BEK-döntőt (Juventus–Liverpool 1–0) megrendezték, Kamerun 2–1-re legyőzte a vészkapussal felálló Comore-szigeteket, így a házigazdák tovább meneteltek a remélt kupagyőzelem felé.

Nem tagadom, nem követtem különösebb alapossággal, hogy 2019 óta hány stadionbejáráson vettek részt az illetékesek Kamerunban, tény azonban, hogy három évvel korábban az utolsó pillanatban vonták vissza a rendezés jogát a közép-afrikai országtól, miután aggályok vetődtek fel a stadionok alkalmassága kapcsán. Ezért aztán arról sem tudok megalapozott véleményt formálni, hogy az idei rendezői jog odaítélése egyfajta kompenzáció volt-e, vagy Kamerun valóban rászolgált a bizalomra. A tragédia persze nem az utóbbi variánst erősíti, de miután a hasonló események bekövetkeztében mindig is nagy szerepet osztottam a kiszámíthatatlanra, aligha lehet kizárólag a rendezőkre húzni a vizes lepedőt. Persze igyekezni kell minden előre látható eseményre felkészülni – kérdés, lehet-e.

Mert ahol tízezrek gyűlnek össze, ott bizony obskúrus apróságok is képesek elindítani a lavinát.

A kommunikációs lehetőségek korlátlan szélesedése révén ma már perceken belül értesülünk a hasonló tragédiákról, aminek egyik szomorú következménye, hogy egyre magasabbra emelkedik a tűrésküszöbünk. Brüsszel idején még erőteljes technikai korlátai voltak a hírfolyam terjedésének, talán így fordulhatott elő, hogy évtizedek múltán is kerülnek elő apró emlékcserepek, részletforgácsok, amelyek révén egyre teljesebb lesz a nagy puzzle. Ma már mindenekelőtt kegyeleti okokból van szükség a minél alaposabb felderítésre, a műszaki körülmények, illetve a biztonsági standardok ugyanis alapvetően megváltoztak az idők folyamán. Bár Yaoundében bizonyára még jóval közelebb vannak a Heysel-szinthez, mint mondjuk a Puskás Aréna biztonságtechnikai világszínvonalához.

A hasonló következményekkel járó drámák esetén sohasem szabad bagatellizálni a múlt eseményeit. És nem is csak az áldozatok számának viszonylagossá tételét. A 39 halálos áldozatot követelő brüsszeli tragédia után biztosak voltunk benne, hogy az eset hosszú időre ható tanulságokkal szolgál, ehhez képest a Hillsborough Stadion borzalma mindössze négy évvel később következett be.

Megkockáztatom, elsősorban azért, mert a stadion-infrastruktúra általános helyzete csak messze lemaradva követte az elméletet. Bár kísérletezések már voltak, például a sheffieldi stadion egyik, 2200 néző befogadására alkalmas lelátórészét három esztendővel a katasztrófa előtt szűkítették 1600-ra. Ám miután fél órával a Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntő kezdete előtt a kapu mögötti hármas és négyes szektor már zsúfolásig megtelt, az utcán azonban még mindig szurkolók ezrei várakoztak a bejutásra, a nyomásra a rendőrség megnyitotta a kapukat. A szurkolók beözönlöttek a zsúfolásig telt lelátórész felé, az előttük állókat nekinyomták a pályát védő vasrács­nak. Sokáig élt a közhiedelemben, hogy a tömeg halálra taposta az áldozatokat, de mára bebizonyosodott, sokan már előtte, a kerítésnek szorítva megfulladtak. Az 1600 szurkolóra hitelesített szektorokban háromezren is lehettek. A mérkőzés ugyan elkezdődött, ám mivel sérültek és pániktól megzavarodott menekülő emberek – és igen, holttestek is... – lepték el a játékteret, a játékvezető hat perc után lefújta a mérkőzést. A kapukat már későn nyitották ki, a halottak száma 96-ra emelkedett, és több mint hétszáz sebesültet regisztráltak.

Mondhatni, újabb 96 embernek kellett meghalnia, hogy a szükséges biztonsági intézkedések mellé lassan az infrastruktúra állapotát is elkezdjék felzárkóztatni, és ma már számtalan előírásnak kell megfelelniük egy-egy új stadion tervezőinek és kivitelezőinek. De még így is ott van az előre nem látható tényező, amit az emberi indulatok, felelőtlenség, a pillanatnyi rossz döntések gyúrnak gyilkos eleggyé. Ez vezethet a tavalyi Európa-bajnokság döntője előtti helyzethez hasonlókhoz, amikor a Wembley körüli állapotok körül felcsapó indulatok bizony a legsötétebb következményekkel látszottak fenyegetni. Illetékesek és szemtanúk szerint isteni áldás, hogy aránylag „olcsón” sikerült megúszni az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó futballeseményt.

Sokunk életének meghatározó élménye a mérkőzésre járás, ezrek képesek éveken át spórolni, hogy eljuthassanak egy-egy nemzetközi sportrendezvényre. És ennek így is kell maradnia, hiszen a hasonló közösségi események révén válunk és maradunk egymás felé forduló embereknek. A kameruni szurkolók is bizonyára így gondolhatták, hiszen legfeljebb szüleik, még inkább nagyszüleik emlékezhetnek még az országban 1972-ben rendezett eddigi egyetlen Afrika-kupára. És így gondolhatták azok a moszkvaiak is, akik fontosnak tartották ott lenni 1982-ben a Szpartak Moszkva–Haarlem UEFA-kupa-mérkőzésen, és amelyről hatvanhatan már nem tértek haza, hogy mesélhessenek a kedvencek győzelméről. A tragédiáról csak a vasfüggöny szétesése után kezdett tudomást szerezni a világ, így aztán a Lenin-stadionbeli katasztrófa még mindig nem foglalta el helyét ebben az egyszerre emlékező és örök éberséget követelő listán.

Persze csak a szélsőségesen fatalisták indulnak el azzal a hátsó gondolattal, hogy talán utolsó útjukra készülnek. Ha így lenne, nem lennének örvendetes módon újra családi kiruccanások helyszínei a stadionok, a sportcsarnokok. Mert a győztesekkel, de akár csak a „mieinkkel” együtt lenni, szurkolni nekik, segíteni őket elmondhatatlan élmény, akinek kimaradt az életéből, ott valamiféle lelki űr tátong. Hogy másokkal is megoszthassuk, közös feladatunk és felelősségünk. Szurkolóké és rendezőké egyaránt. És akkor talán a fenti őrző-védő szolgálat is hatékonyabban tudja ellátni a feladatát.


A sors különös kegye révén sok nagy sportesemény helyszíni szemlélője lehettem. Többnyire újságírói minőségemben, ami nemcsak státus szempontjából jelentett megkülönböztetett pozíciót, hanem azért is, mert közvetlen közelről szívhattam a gladiátorok izzadságszagát, no meg bizonyos mértékig beláthattam a kulisszák mögé. Bevallom, a sajtóhelyek biztonságos fedezékéből sokszor pásztáztam a szurkolókat, nézőket, mindazokat, akik esetenként nem kis befektetés révén áldoztak szenvedélyük és talán álmaik oltárán. Néztem az arcokat, és képtelen voltam szabadulni az érzéstől: egyetlen apróságon, valamilyen megfoghatatlan csekélységen múlik, hogy a varázslatos lelátói hangulat, a hangulati feszültség valamiféle robbanásban törjön ki. Amelynek aztán semmi sem tud ellenállni, mint gátat szakító víztározó árja sodor el mindent az útjából.

Az érzés nem feltétlenül a globális terrorizmustól való intézményesített félelem „ground floorja”, a New York-i terrortámadásoktól datálható. Talán az 1985-ös brüsszeli tragédia óta csírázik bennem, holott azt csak a tévében láthattam, a többszörösen megszűrt felvételek némi hazug kíméletességgel legfeljebb viszonylagos közelségbe hozhatták a borzalmakat. A tudatlan, boldog békeévek – értsd: a stadionok biztonsági körülményeinek nem ismerete – közepette bizonyára sokadmagammal értetlenül álltam a történtek előtt. A művelt és fejlett nyugat képébe nem illett bele például, hogy már csaknem negyven éve a Heysel Stadion omladékony állaga is bizony jócskán hozzájárult a szörnyűségekhez.

Az emlékidézés apropójaként természetesen a labdarúgó Afrika-kupán minap történtek szolgálnak. A Kamerun–Comore-szigetek közötti nyolcaddöntőre a vártnál nagyobb tömeg próbált bejutni, a yaoundéi Stade d'Olembé biztonsági emberei pedig vélhetően nem voltak felkészülve a nagy nyomásra. A nyolc emberéletet és negyven sérültet – számuk remélhetőleg nem nő – követelő tragédia ellenére a meccset – akárcsak a '85-ös BEK-döntőt (Juventus–Liverpool 1–0) megrendezték, Kamerun 2–1-re legyőzte a vészkapussal felálló Comore-szigeteket, így a házigazdák tovább meneteltek a remélt kupagyőzelem felé.

Nem tagadom, nem követtem különösebb alapossággal, hogy 2019 óta hány stadionbejáráson vettek részt az illetékesek Kamerunban, tény azonban, hogy három évvel korábban az utolsó pillanatban vonták vissza a rendezés jogát a közép-afrikai országtól, miután aggályok vetődtek fel a stadionok alkalmassága kapcsán. Ezért aztán arról sem tudok megalapozott véleményt formálni, hogy az idei rendezői jog odaítélése egyfajta kompenzáció volt-e, vagy Kamerun valóban rászolgált a bizalomra. A tragédia persze nem az utóbbi variánst erősíti, de miután a hasonló események bekövetkeztében mindig is nagy szerepet osztottam a kiszámíthatatlanra, aligha lehet kizárólag a rendezőkre húzni a vizes lepedőt. Persze igyekezni kell minden előre látható eseményre felkészülni – kérdés, lehet-e.

Mert ahol tízezrek gyűlnek össze, ott bizony obskúrus apróságok is képesek elindítani a lavinát.

A kommunikációs lehetőségek korlátlan szélesedése révén ma már perceken belül értesülünk a hasonló tragédiákról, aminek egyik szomorú következménye, hogy egyre magasabbra emelkedik a tűrésküszöbünk. Brüsszel idején még erőteljes technikai korlátai voltak a hírfolyam terjedésének, talán így fordulhatott elő, hogy évtizedek múltán is kerülnek elő apró emlékcserepek, részletforgácsok, amelyek révén egyre teljesebb lesz a nagy puzzle. Ma már mindenekelőtt kegyeleti okokból van szükség a minél alaposabb felderítésre, a műszaki körülmények, illetve a biztonsági standardok ugyanis alapvetően megváltoztak az idők folyamán. Bár Yaoundében bizonyára még jóval közelebb vannak a Heysel-szinthez, mint mondjuk a Puskás Aréna biztonságtechnikai világszínvonalához.

A hasonló következményekkel járó drámák esetén sohasem szabad bagatellizálni a múlt eseményeit. És nem is csak az áldozatok számának viszonylagossá tételét. A 39 halálos áldozatot követelő brüsszeli tragédia után biztosak voltunk benne, hogy az eset hosszú időre ható tanulságokkal szolgál, ehhez képest a Hillsborough Stadion borzalma mindössze négy évvel később következett be.

Megkockáztatom, elsősorban azért, mert a stadion-infrastruktúra általános helyzete csak messze lemaradva követte az elméletet. Bár kísérletezések már voltak, például a sheffieldi stadion egyik, 2200 néző befogadására alkalmas lelátórészét három esztendővel a katasztrófa előtt szűkítették 1600-ra. Ám miután fél órával a Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntő kezdete előtt a kapu mögötti hármas és négyes szektor már zsúfolásig megtelt, az utcán azonban még mindig szurkolók ezrei várakoztak a bejutásra, a nyomásra a rendőrség megnyitotta a kapukat. A szurkolók beözönlöttek a zsúfolásig telt lelátórész felé, az előttük állókat nekinyomták a pályát védő vasrács­nak. Sokáig élt a közhiedelemben, hogy a tömeg halálra taposta az áldozatokat, de mára bebizonyosodott, sokan már előtte, a kerítésnek szorítva megfulladtak. Az 1600 szurkolóra hitelesített szektorokban háromezren is lehettek. A mérkőzés ugyan elkezdődött, ám mivel sérültek és pániktól megzavarodott menekülő emberek – és igen, holttestek is... – lepték el a játékteret, a játékvezető hat perc után lefújta a mérkőzést. A kapukat már későn nyitották ki, a halottak száma 96-ra emelkedett, és több mint hétszáz sebesültet regisztráltak.

Mondhatni, újabb 96 embernek kellett meghalnia, hogy a szükséges biztonsági intézkedések mellé lassan az infrastruktúra állapotát is elkezdjék felzárkóztatni, és ma már számtalan előírásnak kell megfelelniük egy-egy új stadion tervezőinek és kivitelezőinek. De még így is ott van az előre nem látható tényező, amit az emberi indulatok, felelőtlenség, a pillanatnyi rossz döntések gyúrnak gyilkos eleggyé. Ez vezethet a tavalyi Európa-bajnokság döntője előtti helyzethez hasonlókhoz, amikor a Wembley körüli állapotok körül felcsapó indulatok bizony a legsötétebb következményekkel látszottak fenyegetni. Illetékesek és szemtanúk szerint isteni áldás, hogy aránylag „olcsón” sikerült megúszni az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó futballeseményt.

Sokunk életének meghatározó élménye a mérkőzésre járás, ezrek képesek éveken át spórolni, hogy eljuthassanak egy-egy nemzetközi sportrendezvényre. És ennek így is kell maradnia, hiszen a hasonló közösségi események révén válunk és maradunk egymás felé forduló embereknek. A kameruni szurkolók is bizonyára így gondolhatták, hiszen legfeljebb szüleik, még inkább nagyszüleik emlékezhetnek még az országban 1972-ben rendezett eddigi egyetlen Afrika-kupára. És így gondolhatták azok a moszkvaiak is, akik fontosnak tartották ott lenni 1982-ben a Szpartak Moszkva–Haarlem UEFA-kupa-mérkőzésen, és amelyről hatvanhatan már nem tértek haza, hogy mesélhessenek a kedvencek győzelméről. A tragédiáról csak a vasfüggöny szétesése után kezdett tudomást szerezni a világ, így aztán a Lenin-stadionbeli katasztrófa még mindig nem foglalta el helyét ebben az egyszerre emlékező és örök éberséget követelő listán.

Persze csak a szélsőségesen fatalisták indulnak el azzal a hátsó gondolattal, hogy talán utolsó útjukra készülnek. Ha így lenne, nem lennének örvendetes módon újra családi kiruccanások helyszínei a stadionok, a sportcsarnokok. Mert a győztesekkel, de akár csak a „mieinkkel” együtt lenni, szurkolni nekik, segíteni őket elmondhatatlan élmény, akinek kimaradt az életéből, ott valamiféle lelki űr tátong. Hogy másokkal is megoszthassuk, közös feladatunk és felelősségünk. Szurkolóké és rendezőké egyaránt. És akkor talán a fenti őrző-védő szolgálat is hatékonyabban tudja ellátni a feladatát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!