A háromszög négyszögesítése? – Csinta Samu publicisztikája

Kevés olyan sportoló van, akire két nemzet is folyamatosan igényt tart. Akinek eredményeire, életfordulataira két ország sajtója is odafigyel, sőt, kikéri akár közéleti témákban megfogalmazott véleményét is. Némi túlzással csak az oda-vissza viszonyokat kibogozhatatlanul egybefonó kelet-közép-európai történelem képes hasonló „mutatványokra”, de hát többek között ettől vagyunk annyira sokszínűek, hogy azzal még a gyarmati nagyhatalmak kavalkádja is nehezen veszi fel a versenyt.

A hajdani Monarchia immár több mint száz éve átrajzolt térképe önmagában rengeteg hasonló esetet produkált. Az innen-onnan származó, másik országnak olimpiai bajnoki győzelmet szerző sportolók listája sok nevet tartalmaz. Az út persze többnyire egyirányú volt, az utódállamokból az anyaországi-anyanyelvi közegbe igyekvők a magyar sportot gazdagították. Túlnyomó többségükről azonban legfeljebb egy-egy Wikipédia-szócikk erejéig tesz említést a „kibocsátó” ország. Hacsak az illető nem szárnyalt olyan magaslatokba, ahol már tőkét lehet kovácsolni abból, hogy a világhírű sportoló „nálunk” látta meg a napvilágot. Üsse kő, még akkor is, ha nem az államnyelven imádkozott az az anya, amikor életet adott a leendő hírességnek. Csak hogy közérthetőbb legyek: hiába töltött mindössze hónapokat bánsági szülőhelyén, a Temes vármegyei Szabadfalván a kis Weissmüller Jánoska, a sváb származású amerikai olimpiai bajnok úszó, filmszínész, Tarzan alakítója mégiscsak a mai Románia területén látta meg a napvilágot.

Bölöni László is, igaz, ő jóval több időt töltött abban az országban. Ott nőtt fel, ott lett belőle labdarúgó, előbb Dicsőszentmárton, majd a közeli nagyváros, Marosvásárhely kedvence, utána teljesedett ki az ország kirakatcsapatában, 1986-ban felérve a Steauával az akkori idők legkiemelkedőbb klubmagaslatára (BEK-győzelem). És közben 102-szer lett válogatott, mi több, huszonhárom alkalommal a kapitányi szalagot is az ő karjára húzták. A kommunista blokk országainak rendszerösszeomlása már franciaországi profiként érte, ahonnan eddig másfél évre tért vissza csupán Romániába, a szövetségi kapitányként eltöltött nem is eredménytelen periódus – 13 mérkőzés, 8 győzelem, 2 döntetlen, 3 vereség – pedig jó ugródeszkát jelentett a nagy futball felé.

Közben meg „elintézte”, hogy történelemmé váljon a magyar válogatott románok elleni verhetetlenségének nimbusza, hiszen 2001. június 2-án épp Bölöni kapitánykodása idején aratták első győzelmüket a románok a Bicskei Bertalan által irányított magyar válogatott ellen. Rossz nyelvek szerint ezzel a sikerrel került arra a piedesztálra, ahonnan azóta is kikezdhetetlen személyiségként nyilvánulhat meg a román sajtóban. Más rossz nyelvek szerint meg azért a „hazaárulásért” nem kérték fel soha magyar szövetségi kapitánynak.

Azt, hogy nem engedte magát az érzelmei által vezérelni, bizonyítja: az említett „hősköltemény” ellenére sem tétovázott, amikor az élet újabb lehetőséget kínált. Következett a Sporting CP, mindjárt az első idényben portugál bajnoki cím, kupagyőzelem és Szuperkupa-diadal. No meg Cristiano Ronaldo felfedezése, ami talán azóta is a legfontosabb nemzetközi „védjegyének” számít.

Most úgy tetszik, újra a „skizofrénia” veszélye leselkedik ránk, Bölöni Lászlót tartják ugyanis az egyik legnagyobb esélyesnek a román válogatott szövetségi kapitányi tisztségére. A saját bevallása szerint a Nizza–Budapest–Marosvásárhely háromszögben élő szakembert a Földközi-tenger partján lévő otthonában látogatták meg az év utolsó napjaiban a román labdarúgás vezetői. Az AS Monaco visszajelzésére várva lebegtette döntését a 68 éves tréner, aki legutóbb a Panathinaikosznál ült a kispadon, s a hírek szerint e hét végén érkezik Bukarestbe immár „tényleges tárgyalásokat” folytatni. Mivel a francia csapatnak közben lett szakvezetője, kényszerítő körülményre már nem kell tekintettel lennie. Belgiumban ugyan szinte bármikor lenne rá igény, de egyelőre kivár. Egzisztenciális prés aligha nehezedik rá, és bár karrierje minden eddigi lépése megfontoltságról árulkodik – a futballszakmai végkifejleteket hagyjuk, abban a pragmatizmus legfeljebb kiegészítő „játékos” –, úgy tűnik, megfelelő összegű ajánlat esetén talán nem lenne ellenére ott domborítani egy nagyot, ahonnan elindult. Szóval, ha a szerződésbe kerülő összeg felől sikerül megegyeznie a szövetség elnökével, egy időre az a bizonyos háromszög Bukarest révén négyszögesedhet.

Ilyen pillanatokban látnak napvilágot korábbi „titkos” csábítások, amelyek például arról árulkodnak, hogy adott pillanatban a magyarfóbiában (is) szenvedő Gigi Becali, a FCSB tulajdonosa is szívesen látta volna csapata élén. A Sepsi OSK-val ápolt kapcsolata már kevésbé konspiratív, legutóbb az egyik erdélyi tv-állomás évbúcsúztató magazinműsorában is eljópofizták a háromszéki klub vezetőjével, Diószegi Lászlóval, hogy lesznek ők még munkatársak. Ami kétségtelenül megdobná a Sepsi iránti érdeklődést – a vadonatúj stadionban és a médiában egyaránt.

Mindezek ellenére személy szerint még mindig nem fogadnék nagy tétben arra, hogy Bölönin erőt vesz a nosztalgia, és fejest ugrik a román labdarúgás sokféle kigőzölgéstől bűzlő mocsarába, bár nyilván szembesült ő már futballsokkal Belgiumtól Görögországig. Hogy szakmailag milyen mértékű kihívás rendet teremteni a megállíthatatlannak tetsző zuhanórepülésben lévő válogatottnál, fogalmam sincs, tipikusan az a helyzet, amelynél már csak jobb lehet. Vagy rosszabb, ami alaposan bepiszkíthat egy olyan nacionálét, mint amilyen Bölönié. Nem beszélve arról, hogy milyen mértékben és meddig részesülne még abban a különleges, az européer szakembernek eddig járó bánásmódban. A román válogatott szakvezetője ugyanis hagyományosan szabad préda az azonnali eredménykényszer és az ezernyi futballérdek hiénafalkája előtt.

Azt, hogy hol érzi magát leginkább otthon, már korábban elrendezte magában. Állítja, a háromszög mindhárom pontjára hazaérkezik. Budapesten saját, remek panorámájú lakása és kilencvenen túli édesanyja várja, nála lefekszik a heverőre, az ölébe teszi a lábát, az édesanyja meg addig masszírozza, míg Lacika belealszik. Dél-franciaországi otthonában mindent megér kiülni a teraszra, és csak bámulni bele a tájba, a tengerre. Berendezett ott egy saját szobát az első portugáliai olajfával, a székelyföldi fenyőcsemetével, a falra kifeszített mezekkel, mindazokkal a dolgokkal, amelyek fontosak voltak az életében. Marosvásárhely pedig a szülőföld.

Miközben természetesen szurkolok neki, az embernek és edzőnek egyaránt, egyvalamit némi sajgással teszek hátrébb várakozásaim polcán: a már többször említett, sokak által várt önéletrajzi könyve megjelenését aligha gyorsítja fel az esetleges új szerepkör. Nehéz ügy, mondta már korábban is, az edzői munka mellett kell időt lopnia a könyvírásra. A dokumentálás is időigényes, hiszen nemcsak magáról igyekszik beszélni, hanem a környezetéről is, amelyben gyermek- és fiatalkorát élte, egészen a nagyapja életéig visszamenőleg, aki a kollektivizálásba rokkant bele. „Úgy igyekszem mesélni a dolgokról, mintha saját magamnak mesélném. A kényes témákat sem kerülöm meg, beszélek az akkori élsportolók, futballisták kiváltságairól, hiszen én is részesültem belőlük, az volt az én életem” – fogalmazott egy korábbi találkozásunkkor.

Így juthatunk el hát odáig, hogy a román labdarúgó-válogatott szurkolóivá váljunk. Amíg nem kerül egyazon csoportba a magyar és román válogatott, addig aránylag könnyű dolgunk lesz. És ha mégis, valahogy azt is kibekkeljük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!