Kína: a világ legnépesebb országa továbbra sem tud kiállítani még 11 jó játékost sem

Megszűnt bajnokcsapat, visszalépő szponzor, elzárt pénzcsap. Habár a 2010-es években Kína hihetetlen erőforrásokat mozgósított azért, hogy a világ futballhatalmai közé kerüljön, az áttörés elmaradt – egyelőre. A kínai Szuperliga (CSL) népszerűsége és színvonala a külföldről igazolt sztárok szerepvállalása ellenére sem mérhető az európai top bajnokságokhoz, a válogatott 2002 óta nem jutott ki a világbajnokságra. Mi volt a terv, és miért tűnik úgy most, hogy minden kudarcba fulladt?

A PÉNZ MINDENT MEGOLD

Nem is olyan régen még minden szépnek tűnt. Az Evergrande ingatlancég 2010 februárjában bevásárolta magát a Kuangcsou FC-be, és végtelennek tűnő pénzügyi lehetőségeit kihasználva elkezdte felépíteni Kína kirakatcsapatát. A hazai sztárokkal felálló keretet minőségi külföldi futballistákkal erősítette meg, és a kispadra az olasz válogatottal 2006-ban világbajnoki címet nyerő Marcello Lippit ültette. Az eredmény nem maradt el, a csapat egyeduralkodó lett a CSL-ben, és 2013-ban megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját.

Úgy tűnt, a pénz, no meg a politikai akarat lehet a fejlődés kulcsa. Hszi Csin-ping államfő 2015 márciusában a helyi labdarúgás egészére kiterjedő, ötvenpontos reformtervet jelentett be annak érdekében, hogy Kína legkésőbb 2050-re a világ vezető futballhatalmai közé kerüljön, s világbajnokságot nyerjen. Az egész ország megmozdult a cél elérése érdekében, a labdarúgás soha nem látott mértékű támogatásban részesült. A nagyvállalatok politikai és üzleti tőkét remélhettek abból, ha támogatják a feltörekvő kínai futballt, ezért megannyi óriáscég szerzett tulajdonrészt az egyesületekben.

A CSL csapatai nagy erőkkel szálltak be az átigazolási piacba, mesés ajánlatokkal próbáltak keletre csábítani neves futballistákat, edzőket, és sokszor sikerrel jártak. Amikor a Kuangcsou Ever­grande 2015-ben másodszor megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját, már a Brazíliával 2002-ben vb-aranyérmes Luiz Felipe Scolari ült a kispadon, a csapatban pedig a Tottenhamből 14 millió euróért megszerzett Paulinho is ott volt.

A brazil középpályás érkezése azonban csak a kezdetet jelentette, sorra dőltek meg a kínai átigazolási rekordok. Alighogy az Evergrande 2016 februárjában 42 millió eurót fizetett Jackson Martínezért, az Atlético Madrid csatáráért, a Csiangszu Szuning 50 millió euróért happolta el a Liverpoollal hírbe hozott Alex Teixeirát a Sahtar Doneckből. Hulk azon év nyarán a Zenitből 55.8 millió euróért igazolt a Sanghaj SIPG-be, Graziano Pelle pedig heti 306 ezer eurós fizetésért hagyta ott a Southamptont, és mondott búcsút olasz válogatott karrierjének a Santung Luneng kedvéért.

„A Premier League aggódhat, Kínában megvan a gazdasági erő ahhoz, hogy az egész európai labdarúgást veszélybe sodorja – nyilatkozta 2016-ban Arsene Wenger a The Guardian hasábjain.  – Minden azon múlik, mennyire komolyak a szándékaik. Ha politikai am­bíciók állnak mögöttük, az problémát okozhat.”

Az Arsenal akkori menedzserének figyelmeztetése nem volt alaptalan, a kínai klubok nem lassítottak. Oscar 2017 januárjában 60 millió euróért követte Hulkot a Sanghaj SIPG-be, Carlos Tévez pedig a világ legjobban fizetett futballistája lett, amikor elfogadta a Sanghaj Senhua heti 730 ezer eurót fizető ajánlatát. A keleti csábításból a szupersztárok sem maradtak ki. Jorge Mendes, Cristiano Ronaldo ügynöke szerint a portugál klasszisért 300 millió eurós ajánlat érkezett Kínából, míg Lionel Messit 500 milliós szerződéssel próbálták rávenni az FC Barcelona elhagyására. A jelenkor két legjobb futballistáját azonban nem lehetett meggyőzni a váltásról, és utólag visszatekintve elmondható, jól döntöttek.

ÚJ SZABÁLYOK – MINDHIÁBA

A Kínai Labdarúgó-szövetség elöljárói nem sokáig nézték ölbe tett kézzel a klubok felelőtlen pénzszórását: felismerték, hogy a pályafutásuk zenitjén túl lévő, neves labdarúgók szerződtetése ugyan valamelyest javíthat az ország futballjának nemzetközi megítélésén, középtávon nézve sem szolgálja a kínai labdarúgás felemelkedését. Miután az utánpótlásképzésben gyerekcipőben járó Kína labdarúgásának elemi érdeke, hogy minél több piacképes labdarúgót neveljen ki a saját nemzeti bajnokságának, valamint az európai futballnak, a vezetők átfogó változásokat eszközöltek a versenyszabályzatban. Belenyúltak a légiósszabályba (öt helyett legfeljebb három külföldi labdarúgó kaphatott helyet a meccskeretben), előírták, hogy legalább két U23-as játékost kell nevezni a mérkőzésekre, ezekből egynek kezdenie kell, illetve a túlköltekező egyesületeket luxus­adóval regulázták, azaz csak úgy szerződtethettek légióst, ha az átigazolási díjjal egyező mértékű összeget befizettek a kínai utánpótlás fejlesztésére létrehozott alapítványba (ezt a szabály az átigazolási időszak kezdetén módosították, a „pótdíj” megfizetése az 5.8 millió eurós vételárat meghaladó külföldi és a 2.6 millió euró fölötti kínai futballisták szerződtetése után lett kötelező).

A szövetségi szándék világos volt, csakhogy az újításokat a 2017–2018-as bajnoki idény indulása előtt hat héttel, előzetes egyeztetések nélkül hirdették ki, ezért a klubok finoman szólva sem fogadták kitörő lelkesedéssel, a szabályok ráadásul nem voltak alaposan kidolgozva. Példának okáért: mivel nem írták elő, mennyit kell játszatni a fiatalokat, az U23-asokra vonatkozó előírás tragikomédiába fulladt, a klubok a kiskaput kihasználva az első fél órában lecserélték őket. A luxusadó hatására az élvonalbeli klubok visszavettek a költekezésből: míg a 2016–2017-es évadban 543 millió euró értékben igazoltak, a 2017–2018-asban „csupán” 195 milliót fordítottak átigazolásokra.

Az irracionális befektetéseknek elejét vevő, a hazai és nemzetközi labdarúgóknak fizetett rendkívül magas fizetések megoldására irányuló átgondolatlan reformok nem hozták meg a kívánt hatást. A kínai együttesek versenyképessége térségi szinten sem javult: a Kuangcsou Evergrande 2015-ös Ázsiai Bajnokok Ligája-győzelmét követően az ország egyetlen döntőst sem adott a sorozatnak. A helyi csapatok nemzetközi sikertelensége miatt a színvonal várt emelkedése elmaradt, a bajnokságból nem emelkedtek fel új sztárok, s megugorhatatlan feladatnak tűnt a sportág imázsának nemzetközi növelése. A kluboknak nem sikerült szurkolói tömegbázist kiépíteniük, a legtöbb kínai futballkedvelőnél megfigyelhető, hogy sokkal jobban kötődik a nagy európai csapatokhoz, mint a lakhelyéhez közel esőhöz – nem beszélve az európaiakról, akik totális közönnyel viseltetnek Kína futballja iránt. Bár a pártállam törekvése egyértelmű, az elcsábított sztárok, a grandiózus infrastrukturális fejlesztések (2020-ig húszezer labdarúgás-központú iskolát építettek, s hetvenezer új pályát adtak át) mellett is évtizedeket vehet igénybe a futballkultúra megteremtése.

FÜSTBE MENT TERV

A Szuperliga kilátásai nem sok jót vetítenek előre. A koronavírus okozta válság a kínai labdarúgásra is óriási hatást gyakorolt, mivel az országban számos olyan ágazat van, amely a párthatalom szerint prioritást élvez a labdarúgással szemben, a bajnokság anyagi stabilitása odalett. A klubokat tulajdonló óriásvállalatok közül több a csőd szélén áll, s ezért lemondtak a sportfinanszírozásról. Egyesületek sora szűnt meg: 2020 májusában a Liaoning dőlt be, de a Tiencsin Tienhaj is csődbe ment. 2021-ben hatalmas pofon érte a ligát, az előző idény bajnokcsapata, a Csiangszu Szuning anyagi problémái miatt nem kapott licencet, s idén februárban, három hónappal bajnoki címe megszerzése után a tulajdonosi kör bejelentette, nem feccöl több pénzt a csapatba, s megszűnt.

Nincs kizárva, hogy az ország legeredményesebb klubja is bedobja a törülközőt, az Evergrande Group válsága miatt fennáll a veszélye, hogy a kétszeres Ázsiai BL-győztes Kuangcsou FC is a tönkrement egyesületek sorsára jut – a vállalat gőzerővel keresi az új tulajdonosi kört. A The Athletic ráadásul arról ír, hogy a legtöbb együttes nem áll stabil lábakon, a 16 élvonalbeli csapatból tizenegynél tartoznak a fizetésekkel, leginkább a Hopejnél és Csungcsing Lifannál szorul a hurok.

A szövetség a megváltozott pénzügyi helyzetet látva 2020 decemberében reagált, fizetési sapkát vezetett be, megtiltotta, hogy a csapatoknak névszponzora legyen, amivel a klubok óriási bevételtől estek el. A megroppanó anyagi stabilitás és a kínai koronavírus-helyzet miatt neves légiósok sora jelentette be, hogy elhagyja csapatát. A 2021. december 12-én folytatódó Szuperligában egy-két nagy­ágyú maradt csupán, az exchelsea-s Oscar a leghíresebb közülük.

Nagyon úgy fest, hogy az ambiciózus futballprojekt befuccsol, s Kína minden erőfeszítés ellenére nem lesz 2050-ig futballnagyhatalom. Pedig az országban megvan a potenciál és az akarat ahhoz, hogy labdarúgása fejlődő pályára álljon (az utánpótlás fejlesztése továbbra is fontos cél, tehát irányváltásról is beszélhetünk) és szintet lépjen, ám a helyi futball útját látva olybá tűnik, az igyekezet és a temérdek pénz sem elég, ha hibás a koncepció.