A szubjektum varázsa – Bobory Balázs publicisztikája

Bevallom, sohasem voltam nagy rajongója az egyéni elismeréseknek csapatsportágakban. Persze az objektív, számokkal mérhető teljesítmény előtt megemelem a kalapom, mint például a szerelések, gólok, megtett méterek, kilométerek mennyisége, de amikor már szubjektív szempontok alapján dőlnek el díjak, máris hátrébb lépek, és messziről, kívülállóként nyugtázom a történéseket.
Bevallom, sohasem voltam nagy rajongója az egyéni elismeréseknek csapatsportágakban. Persze az objektív, számokkal mérhető teljesítmény előtt megemelem a kalapom, mint például a szerelések, gólok, megtett méterek, kilométerek mennyisége, de amikor már szubjektív szempontok alapján dőlnek el díjak, máris hátrébb lépek, és messziről, kívülállóként nyugtázom a történéseket.

Azt már megszoktuk, hogy kis hazánkban nincsen megosztóbb téma a politikánál és a focinál. Mi most maradjunk természetesen utóbbinál, hiszen napok óta lángol a vita az Aranylabdáról, amelyet ebben az évben Lionel Messi kapott, immár hetedszer pályafutása során.

Személyes vélemény: Messi kétségtelenül az egyetemes futballtörténet egyik legnagyobb játékosa, akinek ez a sportág több száz millió rajongót köszönhet. A kérdés az, hogy az Aranylabdát az kapja-e, akit általánosan a földkerekség legkiválóbbjának gondolunk (még ha esetleg túl is van a zeniten), vagy aki éppen az adott naptári évben a legjobb produkciót nyújtotta? Ha utóbbit vesszük figyelembe, akkor az argentin zseninek ezúttal nem járt volna díj, hiszen a naptári évben a Barcelona végig szenvedett, átigazolása után ősszel a PSG-ben nem villogott, és bár pályafutása során először végre nyert egy nagy tornát, a Copa Americát hazája válogatottjával, ha ezt akarjuk elismerni, akkor inkább egyfajta életműdíj járt volna neki. A világ labdarúgást szerető lakosságának jókora hányada most Robert Lewandowskit sajnálja, aki 2021-ben több mint 60 gólt lőtt a Bayern Münchenben és a lengyel válogatottban, a legendás Gerd Müller rekordját adta át a múltnak azzal, hogy májusban 41 góllal lett a Bundesliga gólkirálya, de a németországi sorozatokban szerzett sikerei mellett a nemzetközi porondon nem nyert semmit. Mondjuk, hazája nemzeti együttesével erre nem is sok esélye van, Lengyelországnak az is óriási siker lenne, ha kijutna a jövő évi világbajnokságra.

És persze nem beszéltünk még Jorginhóról, akinek eléggé valószínűtlen lenne a felbukkanása ebben a mezőnyben minden olyan évadban, amikor nem lesz egyszerre Bajnokok Ligája- és Eb-győztes. És itt jön be egy újabb szempont: mit nyertél az adott esztendőben? Tény, hogy az olasz középpályás remekül futballozott klubjában, a Chelsea-ben, és fontos szereplője volt az Eb-t nyerő olasz válogatottnak is, de nem főszereplőként vezette együtteseit a végső diadalig, és egyáltalán nem olyan karizmatikus egyéniség, mint, mondjuk, a legutóbbi olasz aranylabdás, Fabio Cannavaro – igen, egy védő –, aki 2006-ban kapta meg az elismerést, miután a világbajnokságon és klubjában, a Juventusban és a Real Madridban is átjátszhatatlan volt, szenvedélye pedig átragadt társaira. Szóval bizonyos aspektusból Jorginho megérdemelte volna az Aranylabdát, de amikor a szubjektum is szerepet játszik egy döntésben, nyilvánvalóan nem lehetett az övé a díj.

Három játékos példáján már igyekeztünk megvizsgálni, mi érhet Aranylabdát, de közös megegyezésre, konklúzióra aligha jutunk. És ezt tudják maguk a szereplők is. Manapság divat lett bejelentkezni a becses trófeáért, ám önkéntesen alakulnak bizonyos „jelölőbizottságok” is, amelyeknek az a feladatuk, hogy az év vége közeledtével korteskedjenek egy-egy játékos mellett, felhívva rá a figyelmet, érvelve mellette a médiában. Jorginho például az Eb-siker után hangsúlyozta, hogy bár igazából tisztában van azzal, nem lehet egy lapon említeni őt Messivel vagy éppen Cristiano Ronaldóval, a csapataival elért eredményei alapján nincs nála jobb, ezért megérdemelné a díjat. Az utóbbi hónapokban fantasztikus formában futballozó Mohamed Szalahot edzője, Jürgen Klopp próbálta nyomni egy kicsit, amikor néhány hete kijelentette, hogy a Liverpool szélsőjénél jelenleg nincs jobb futballista a földkerekségen. Az egyiptomi – csakúgy, mint minden taktikai értekezleten – komolyan vette német trénere szavát, és mikor megkérdezték az Aranylabda-szavazáson elért hetedik helyéről, csak annyit válaszolt: „No comment...”

Egyébként Szalahot meg is értem, hogy nem akart belemenni a sajtó képviselőivel egy olyan beszélgetésbe, amelyből nem tud jól kijönni. Ha azt mondta volna, hogy előrébb kellett volna végeznie, akkor azok, akik a klubdiadalokat is szem előtt tartják, joggal kérdezhették volna: vajon az angol klub hány és milyen trófeát nyert 2021-ben? Ha pedig azt válaszolja, hogy az előtte végzők mind kiváló labdarúgók, és megérdemelték a voksokat, akkor csak a szokásos sablondumát adta volna elő.

Ne legyen kétségünk, egyre ritkább lesz, amikor egy Aranylabda-szavazáson egyértelműnek tetszik a nagyközönség jelentős részének, kinek is kellene nyernie. Akkora a verseny, annyiféle sorozat, vetélkedés, ezzel együtt szempont van, hogy a vélemények megoszlanak, és gyakrabban előfordulhat majd olyan „lázadás”, mint amilyen most Lewandowski elmaradt sikere után kitört. Ezekben a helyzetekben fürödhetnek az összeesküvés-elméletek hívei, akik úgy gondolják, hogy az üzlet mindenekfelett áll, és a FIFA-nak az az érdeke, hogy Messi Aranylabda-gyűjtésben is rekordot döntsön, majd jöhet jövőre Cristiano Ronaldo, hogy a két legenda versengése egészen nyugdíjas korukig kitartson. A helyzet azonban ennél valószínűleg jóval egyszerűbb: a szavazók pusztán azért adták a voksukat Messire, mert a Barcában tavasszal talán egyedül ő hozott konstans jó teljesítményt, míg Argentínával Copát nyert, de sokkal többet nyomott a latban, hogy mindenki (el)ismeri zsenialitását, és az összkép alapján általánosságban biztosan jobb játékos, mint vetélytársai. Nyilván van a szavazatok mögött jó adag elfogultság is, hiszen emberek voksolnak, akik a legtöbbször nem tudják függetleníteni magukat az érzelmeiktől.

Az élet igazságtalan. Nagyon sok olyan futballista él a földön, aki teljesítménye alapján megkaphatta volna az Aranylabdát, de sohasem jutott a csúcsra, mindig megelőzte valaki, vagy éppen „rossz helyre” született, a körülmények áldozata lett. Én például nagyon szerettem volna a juventusos Alessandro Del Pierót aranylabdásnak látni, de hiába nyert meg mindent játékosként, sohasem sikerült egy adott idénye olyan kiemelkedőre, hogy esélye lett volna a sikerre. Mit szóljon azonban Xavi vagy éppen Andrés Iniesta, aki Pep Guardiola csodás Barcelonájának ékköve volt, csak éppen akkor már Messi rugdalta elöl a gólokat, amivel elhomályosította a mezőnyben látott varázslatot.

Az újabb csavar pedig itt lép be a történetbe, mert nyilván a csatároknak könnyebb tündökölni, őket ünneplik a gólok után, a megmozdulásaikkal van tele a világháló, belőlük lesznek többnyire a hősök. Ezért a kapusok, védők és még a középpályások is gyakran csak sóvárogva figyelhetik a különböző gálákat, mert hiába nyújtanak a saját posztjuk igényei szerint hasonlóan kiemelkedő produkciót, mint a gólzsákok, nevük egy idő után a homályba vész, és nem lesz felgravírozva egyetlen egyéni trófeára sem. Messi és Cristiano Ronaldo 2008 óta tartó uralmát egyedül a 2018-ban világbajnoki ezüstérmes, abban az évben a Real Madriddal Bajnokok Ligáját nyerő horvát középpályásnak, Luka Modricnak sikerült megtörnie, 2006-ban pedig a már emlegetett Cannavaro kapott Aranylabdát, de úgy általában jó, ha tízévenként nem olyan labdarúgó kapja a díjat, akinek nem a támadás az elsődleges feladata.

A futballnak viszont az a hasznos, ha vitatkozni lehet a történésein. Nagy baj, hogy a pályán a szubjektum egyre ritkábban jelenik meg, és minden olyan gépiessé válik. Régen még lehetett hülyézni a bírót, a VAR-rendszer óta ez is változott, de az Aranylabdáról voksolók még elküldhetők melegebb éghajlatra – a mai világban már ez is valami.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!