16 játékosuk veszett oda világháborúban – a Kelenföldi FC története

„Muharos Ferenc alapító elnök, Dr. Takács János plébános, ügyintéző elnök,   valamint a kelenföldi labdarúgók emlékére, akik a II. világháborúból nem tértek haza: Pirityi Gyula, Tóth József, Vadász Pál, Maschler István, Egyed Aladár, Vörös László, Vatai Sándor, Misik János, Golstein Bandi, Bicskei István, Molnár Gyula, Kutasi István, Král Imre, Poser László, Imre László, Érsek László
KFC 1912–1993.”

Ezt a feliratot olvashatja a járókelő, aki a Bartók Béla út 134. számú ház falára felpillant. Nem szokványos, hogy egy réges-régen megszűnt kiscsapat nyilvánosság szemében ismeretlen játékosaira utcai tábla emlékeztesse az utókort. Tegyük hozzá, a maga nemében az is figyelemre méltó, hogy huszonnyolc éve a helyén maradt. A rendszerváltás utáni idők homályába vész a kezdeményező kiléte – próbáltuk helytörténeti ismeretekben jártas forrásunk segítségével kideríteni, hasztalanul –, ahogyan a szándék és az alkalom is tisztázatlan, elvégre tudomásunk szerint sem kerek évforduló, sem más apropó nem kötődött az 1993-as évhez. Az 1912-es évszám és a táblaállítás dátuma között látható kötőjel azt sugallja, mintha valamiféle folyamatosság lett volna a köztes nyolcvanegy évben, ezzel szemben az igazság, hogy a Kelenföldi FC a magyarfutball.hu megbízható statisztikája alapján 1949-ben megszűnt.

Számos megválaszolatlan kérdés sorakozik a tábla kapcsán. Bár valószínűleg különböző játéknemzedékek képviselőiről van szó, ráadásul sorköteles férfiakról, mégis meghökkentő, hogy egy aprócska csapatnak nem kevesebb mint tizenhat játékosa odaveszett a háborúban. Vajon összefonódott-e valamiképpen a sorsuk, voltak-e közülük olyanok, akik közösen harcoltak és haltak hősi halált a fronton? És egyáltalán, miért jutott eszébe valakinek negyvennégy évvel a kelenföldi futballegyüttes kimúlása után markáns gesztussal felidézni az alapítók és a tragikus sorsú játékosok nevét?

A válaszokat talán éppen ez a cikk segít előhívni a kelenföldi titkok tudóiból, nekünk meg kell elégednünk azzal, hogy rögzítjük, amit biztosan tudunk. Például azt, hogy hol volt a kelenföldiek pályája. A Budapesti Labdarúgók Alszövetségének 1936-os kiadványában  „Csóka uccai pálya” néven szereplő sporttelep valójában inkább a Csóka utcával párhuzamos, a Bartók Béla útra merőleges Bogyó utca nevű apró zsákutcához kapcsolódott, ahogyan egyébként a pályát szóba hozó források többsége is említi. Hiába múlt ki az anyaegylet már a negyvenes évek végén, a futballterepet még egy 1976-os várostérkép is jelöli, az meg külön érdekesség, hogy az 1944-es légifotón látható pálya alakja pontosan azonosítható a közelmúltban készült műholdfelvételen is, csak éppen manapság valamiféle raktárudvar és kamiontelep terül el a régi funkcióra emlékeztető módon téglalapot formázó területen.
A Kelenföldi FC múltját illetően legfőbb forrásunk Pluhár István 1942-ben kiadott, Magyarországi sportegyesületek története című könyve, amely számot ad az ötödosztályból induló, jellemzően a másod-, a harmad- és a negyedosztály között ingázó csapat mérsékelt sikereiről. A kötet megjelenése idején 82 igazolt labdarúgó használta a papíron 2000 néző befogadására alkalmas pályát.

„Pályája is van néhány év óta az egyesületnek, a kelenföldi pályaudvar és a villamosremíz között      – olvassuk a Sporthírlap 1925-ös cikkében. – Igaz ugyan, hogy amolyan bekerítetlen, úgynevezett kültelki pálya, szellős, padló nélküli öltözőbódékkal. Kelenföld sportegyesülete most nagy dologra határozta el magát. Csendben, de annál nagyobb elszántsággal megkezdte sporttelepének bekerítését, mégpedig a saját erejéből. Munkába állította összes tagjait, akik napi munkájuk elvégzése után kimennek a pályára és ásóval, fejszével, fűrésszel a kezükben kiépítik azt a pályát, amelyen az egyesület jövő generációja fogja fizikumát az élet súlyos terheinek könnyebb elviselésére megedzeni. (...) A játéktér mellett elterülő természetes emelkedést nyitott tribünné képezik ki és a vezetőség most folytat tárgyalásokat, hogy a Fővám-téren álló árusító barakkok közül egyet megvásároljon és azt öltözővé átalakítva, a pályán felállítsa.”

Hogy végül sor került-e a korabeli amatőr viszonyokat tükröző leleményes barakkberuházásra, nem tudjuk, a pályarekonstrukcióval azonban nem lehettek tökéletesen elégedettek Kelenföldön. Az év végén az egyesület  „azzal a kéréssel fordult az MLSZ-hez, hogy sporttelepének fejlesztésére, belső drótkerítés, bíróöltöző céljaira, valamint a rossz talajviszonyok miatt elengedhetetlenül szükséges talajjavítási munkálatokra sürgősen utaljon ki nagyobb összeget a kisegyesületi pályaalapból”.

Élte csendes, ám fordulatos hétköznapjait a budai kis csapat, amely – a Nemzeti Sport 1923-as megfogalmazása szerint – „általános szimpátiának örvend a futballjáték terén”, igaz, a csip-csup viták, jellemző futballéleti bonyodalmak sem kerülték el. Sőt még a történelem nagy eseményei is éreztették hullámaikat a budapesti III. osztályban, a IV. Károly halála miatt elrendelt országos gyász miatt például nem lett volna szabad meccset játszani 1922. április 2-án, a Kelenföldi FC–Ferencvárosi Sport Club mérkőzés résztvevői azonban csak játék közben értesültek a belügyminisztériumi rendeletről, így a játékvezető a második félidő 8. percében berekesztette a találkozót a Bogyó utcában. Más alkalommal az URAK elleni bajnoki mérkőzés időpontváltozásáról nem tudta értesíteni a szövetség a kijelölt játékvezetőt, a KFC-nek ráadásul két egymást követő héten maradt el mérkőzése bíróhiány miatt, a sportlap így meg is jegyezte: „Ilyenek a sors útjai… A többi csapatnak legnagyobb fájdalma a bíró jelenléte, a Kelenföldi FC pedig már harmadik hete vágyakozva vágyik egy csipetnyi kis bíróra.”

Ha jelen volt a játékvezető, az sem biztosított feltétlen nyugalmat, amint a Sporthírlap MÁV Gépgyár–Kelenföld FC mérkőzésről szóló, 1926-os beszámolójából kiviláglik. Az esetről a gépgyáriak intézője számolt be: „Midőn a bíró a félidőt jelezte, játékosaink a legnagyobb rendben, szótlanul vonultak be az öltözőjükbe. A botrányt Bucsy dr., a Kelenföldi FC futballintézője provokálta, aki a balszerencse által sújtott és felzaklatott lelkiállapotban kifelé tartó játékosainkat gúnyos megjegyzésekkel illette. Bucsy dr. többek között rászólt Nagyra, hogy »tanuljanak meg játszani«. Nagy azt válaszolta, hogy »magától nem fogunk semmi esetre sem tanulni«. Ivánka erre odament és félve a botránytól, ellökte a játékostársával szemben fenyegető magatartást tanúsító kelenföldi vezetőt, mire az megrúgta Ivanicsot.”

Ilyenek is előfordultak, ám ennyi idő távlatából már nem ildomos a régi vétkeket felhánytorgatni, érdemes inkább a kelenföldi kis futball nagy figuráit kiemelni. Például Czigler László hentes- és mészárosmestert, aki a kelenföldi pálya gondnokaként, az ifjúsági és kölyökcsapat edzőjeként éltette a futballt Bogyó utcai birodalomban. Vagy Maturovits István MÁV-főpályamestert, a vasutasokból verbuválódott csapat egyik alapítóját, akinek – mint Pluhár István fogalmazott,  „sportszeretetére jellemző, hogy esküvője délelőtt volt, de délután részt vett csapatának fontos mérkőzésén”.

Testvére talán még nagyobb érdemeket szerzett az egyesület működtetésében.      „Nem hagyhatjuk e helyen említés nélkül Maturovits Ferencnek, a Kelenföldi FC megalakítása óta vezetőjének, régebben játékosának, majd amatőr trénerének odaadó és lelkes munkáját – írta a Sporthírlap a húszas évek közepén. – Egyedül neki köszönheti a kelenföldi vasutas sporttársadalom, hogy az egyesület működését a társegyesületek is a legnagyobb rokonszenvvel kísérik.”

A szóban forgó Maturovits nem más, mint a ma is látható emléktáblán magyarosított nevén, Muharos Ferencként feltüntetett alapító elnök, akiről Pluhár István 1942-es könyve is részletes jellemzést ad (Moharos Ferencként):      „1912-ben néhány fiatal barátjával megalapította a Kelenföldi FC-t, (...) éveken keresztül nagy lelkesedéssel és áldozatkészséggel úgyszólván teljesen egyedül dolgozott egyesülete érdekében és fejlesztette azt komoly sporttényezővé. Öccsével, Moharos Istvánnal együtt nagy része van a Horthy Miklós-úton levő sportpálya megszerzésében és felépítésében. A szövetségi életben is jelentős szerepet tölt be. Egyik megalapítója volt a kisegyleti blokknak.”

Hol van már a kisegyleti blokk, a zöld-fehér budai egyesület és a Bogyó utcai kültelki pálya... A különös utcai tábla a sarokház falán azonban kitartóan tűri az idők viharát, őrizve a régi vasutascsapat emlékét.