Újraálmodás – Csinta Samu publicisztikája

Nincsenek illúzióim, bőven vannak még olyanok, akik nem értik, hogy 2021-ben miért van jelentősége annak, ha az időjárás-jelentésben a gyergyóalfalusi zúzmara is szerepel, illetve a Nemzeti Sport címoldalára kerül, hogy a Sepsi OSK kiharcolta a nemzetközi kupaszereplés jogát. Kiderül ez a kommentelők szövegeiből, a tendenciózus helytelenítésből, az adóforintok iránti látványos aggódásból. A dolgok lassan azonban mégiscsak kezdenek a helyükre kerülni, ha hosszú is még az út annak megértéséig, mit jelent Trianon után százegy esztendővel a magyar identitás az elcsatolt területeken. Nem feltétlenül egy futballcsapat színmagyar nevekből álló összetételét – ennek már sokkal régebben sem volt igazi realitása, az ideig-óráig élő hamis képet különböző politikai töltetű intézkedések festették –, a hasonló jellegű homogenitás mindenáron való fenntartásán már az egyik utolsó bástyának számító Baszkföldön is túlléptek. A futballglobalitás úthengerének a magyar futball sem képes ellenállni, bár a „bezzegkivételek” oázisa kétségkívül mindig üdítő.

A 2020–2021 idényt azonban egészen biztosan nem a csapatösszeállítások okán fogja emlegetni az utókor, hanem az FTC Bajnokok Ligája-szereplése vagy a Sepsi OSK európai színtérre való kijutása miatt. Hogy melyik a nagyobb bravúr, kideríthetetlen, de nem is ez a házi feladat. Sokkal inkább, hogy értelmezhető magyarázattal próbáljunk szolgálni arra, hogyan tudott egy túlnyomóan román többségű ország futballjának meghatározó alakulatává emelkedni egy 55 ezres lélekszámú, 78 százalékban ma is magyar összetételű város klubja. Mert immár egybehangzó vélemények szerint annak számít, sőt, a romániai futball publikus terében akadnak olyanok is, akik két-három éven belül Románia bajnokát látják a Diószegi László vállalkozó által tíz évvel ezelőtt alapított csapatban. Az érvek között a leghangsúlyosabb: mert ott béke és nyugalom van, tervszerű munka zajlik, a háttérben pedig zúg a hajrá.

Maradjunk egy pillanatra az utóbbinál, a szurkolói háttérnél. Aki folyamatában, esetleg közelről követte a sepsiszentgyörgyi futballeposzt, annak bizonyára feltűnt a drukkerek körében végbemenő tudati átalakulás, az önbizalom megerősödése. Az első év túlélését követően egyre inkább olyan csapatnak látták az OSK-t, amely a román első osztály szinte bármelyik tagját képes legyőzni, ugyanakkor szinte bárkitől képes kikapni. Ennek minden bizonytalanságával, gyomorszorító izgalmával. A napokkal ezelőtt befejeződő idényben viszont már nem a féltés volt az uralkodó, és ez hatalmas különbség. A konstancai Viitorul elleni kupaosztályozóra „melegítő” szurkolók már nem is számoltak a vereség lehetőségével, holott Gheorghe Hagi csapata korábban nyert már bajnokságot és kupát is, és a nemzetközi hadszíntéren is kipróbálhatta néhányszor magát.

A sors furcsa fintora, hogy a csapat–szurkolótábor szimbiózisban élő Sepsi épp abban az idényben jutott az eddigi legnagyobb magaslatokig, amikor legfeljebb a rajongók lelki támogatását érezhette maga mögött. Leszámítva persze azokat a nem keveseket, akik a stadion környékén lévő toronyházak erkélyein lobogtatták a zászlókat, miközben a meccset a tévén nézték. A történelminek mondható vasárnap esti találkozóra több mint ezren már bemehettek, ők órákkal a kezdés előtt sorban álltak a belépést jelentő gyorstesztek elvégzésére.

Identitásképző elemnek tekinthető az is, hogy egyre fajsúlyosabb jelenléte ellenére egy ideje már nem próbálják bevonni a klubot mindenféle érdekcsoportokba, amelyek kivételesen nem csak az ország fanarióta múltjában gyökereznek – az európai Szuperliga bukásra álló kísérlete legalábbis ezt tetszik igazolni. Mert ezek a székelyek nem úgy gondolkodnak, ahogy az ország nagy többsége. Nem túl kicsi, nem túl nagy költségvetésükkel nem hazardírozva zakatolnak előre, nem vesznek részt a tévéshow-kban zajló világmegváltásban, nincsenek botrányok körülöttük, nem találni fogást rajtuk. Már-már közegidegenek.

Persze könnyű dolguk van, szól a kórus, Magyarország áll a hátuk mögött. Stadiont épít nekik, és ki tudja, milyen csatornákon csordogáltatja még a támogatást. Kvázi esélyegyenlőtlenséget teremtve ezzel a romániai ellenfelekkel szemben. Akárcsak gazdaságfejlesztési patronálásával, amely szintén helyi, de nem csak magyar embereket segítenek az egyről a kettőre jutásban. Nagyjából abban a rendszerben, mint a brassói Saxonia-Transilvania Alapítvány által a Romániai Németek Demokrata Fórumával partnerségben működtetett program, amely a német kormány finanszírozását közvetíti az erdélyi szászoknak és sváboknak. Ja, a németek, az persze más...

Ezzel a szlogennel nem nagyon van mit kezdeni, rendszeresen felbukkan, a „hazaárulás”, illetve az „irredentizmus”, az éle azonban tompulóban. Annál is inkább, mivel a magyarországi sporttámogatások rendszerét olyanok állítják követendő példának Bukarestben, mint a sportbizniszben nemzetközi gurunak számító Ion Tiriac vagy a Puskás Akadémiát partnerként becsülő Gheorghe Hagi. És talán megdöbbentő, de nem csak erdélyi klubok vezetői keresik a Budapestre Sepsiszentgyörgyön át vezető utat.

Persze most már nemcsak Magyarországra, hanem az Európa-konferencialigába is Szentgyörgyön át vezet az út. A helyzetet még mindenkinek szoknia kell, hiszen ilyen sohasem fordult elő ezzel a vidékkel. A legnagyobb izgalmat most az kelti, hol játsszák a város, a klub történetének első hivatalos nemzetközi mérkőzését. Az új aréna ugyanis nem készül el minden részletében a július második felében esedékes meccsekre, a jelenlegi, minden korszerűsítési kísérlet dacára is a múlt század vidéki bázisainak szintjén ragadt stadion esetében pedig legfeljebb első körös kivételezettségre lehet számítani az UEFA részéről. Az esetleges – reménybeli? – második körre mindenképpen költözni kell. Az ember úgy van vele, hogy szinte számít a kissé ironikus megjegyzésre: tetszettek volna várni még egy évet...

Persze hol lehet ilyenkor türelemről, józan érvek szerint való félrevonulásról beszélni. A székelyföldi futball számára az idén jött el a kegyelmi esztendő, és nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy a kegyelem egészen valószínűtlen dimenziókat nyerjen. A második ligában ugyanis a Csíkszereda az utolsó, hazai meccsen 2–0-s állásról puskázta el az első osztályba jutásért játszandó osztályozó lehetőségét. Méghozzá öngóllal, akár egy Zs-kategóriás melodrámában. Annak, hogy mikor adódik újabb hasonló lehetőség, legfeljebb a csíksomlyói Mária a megmondhatója.

Ha fáj is, ne legyünk telhetetlenek. Gondoljunk bele, a második évezred harmadik évtizedének elején úgy is kezdődhetnek majd a híradások, hogy a Madarasi Hargitán hatvancentis vastagságú, sízésre kitűnően alkalmas a hó. Hogy a Sepsi OSK az Európa-konferencialiga csoportkörének visszavágóira készül. Hogy az FK Csíkszereda a második osztály élén hatpontos előnnyel várja a tavaszt. Ebből az első máris borítékolható, a másik kettő az álmok kategóriája.

Tíz évvel ezelőtt, az OSK alapításakor Diószegi László még arról álmodott, hogy szülővárosának egyszer majd újra lesz második ligában szereplő csapata. Aztán arról, hogy egyszer, egyetlenegyszer európai kupameccset játszhatnak a piros-fehérek. A klubalapító máris kezdhet újraálmodni, miután a szentgyörgyi gárda 2021. július 22-én hivatalos nemzetközi mérkőzésen lép pályára. Összetételében többnyire román, de magyar, szlovák, portugál, bolgár játékosokkal is, román edző irányításával. A háttérben viszont magyarul zúg a „Hajrá, Szentgyörgy!”

Hát ezért kerülhet a hír egy magyarországi újság címlapjára.

Több érvem nincs.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!