Lélekben máshol – Csinta Samu publicisztikája

Bár mindig marad némi izgalom a végére, lassan szabadságra készül – sőt, vonul – a futballszakma túlnyomó része. Leszámítva azt a meglehetősen nehezen körvonalazható kisebbséget, amelynek az utolsó sípszó igazából a kezdés jele. Mindenekelőtt azok, akik a következő idény csapatainak arculatát szabják újabb fazonra: a klubmenedzserek és asszisztenseik, a játékosügynökök, no meg a labdarúgók azon része, akik különböző okból állomáshelyet kívánnak váltani. Utóbbiaknak a láblógatásos nyaralás napjaiban sem szűnik a stressz, esetükben a vakáció ritmusát és hangulatát a napozóágy mellé kihelyezett telefon diktálja. Feltéve, hogy van, ki tárgyaljon a „bőrükről”, bár a többségnek ez már státuskérdés, akár a menő kocsi.

Egyre inkább bebizonyosodik azonban, hogy az sem sokkal jobb, ha egy labdarúgóról már januárban kiderül, hogy nem hosszabbítja meg az évad végén lejáró szerződését. Mi több, vetett ágy várja egy másik csapatnál. Egyik gyanúsabb változat, mint a másik. Attól a pillanattól kezdve árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát pályán és pályán kívül, edzésen és meccsen egyaránt. A hibázás amúgy is mindig a közelben ólálkodó kockázata mellett ugyanis megalapozottá válik a gyanú, hogy nem teszi oda magát, ketyegjen csak békében a hátralévő idő, ő lélekben már máshol jár. Aki meg tiltakozik, kikéri magának, ugyebár, eleve gyanús.

Ha másik ország bajnokságába készül, még csak-csak, de ha a „csábító” ugyanazon sorozatban szerepel, nincs az a folttisztító, amely képes lenne eltüntetni a gyanú sötét pacáját. Mert akkor már tuti „annak” játszik, az esetleges egymás elleni találkozón minden elrontott átadásra, ütemtévesztésre, ne adj isten, kiállításra, sokrétű értelmezés rakodik. Ezek után szinte automatizmus, hogy az illető kimarad előbb a csapatból, majd a keretből is, a kegyvesztettség köré pillanatok alatt legendák fonódnak, amelyek természetesen a jövendőbeli klub vezetőihez is eljutnak. Satöbbi.

Ne is folytassuk hát az összeesküvés-elméletek gyártását, sorakoznak maguktól is. Megalapozottságuk, születésük környezete viszont annál több kérdést vethet fel. Mint ahogy a kezelésük, kommunikálásuk is. Itt van például a Haaland-ügy. Hónapok óta ömlenek ránk a szuper norvéggal kapcsolatos hírek, amelyek hallatán úgy gondolhattuk, egy biztos: a csatár nem marad Dortmundban. Teljesítménye mellett nem tetszett kétségesnek, hogy a nagyok szinte bármilyen léptékű lelépési díjat készek érte kifizetni. És bár igazából csak ügynöke, a meglehetősen kétes hírnevű Mino Raiola szólalt meg az ügyben, Erling hallgatagsága inkább beleegyezésnek tűnt, mintsem a pletykáktól való bölcs távolságtartásnak. Sokáig a német klubtól is csak annak megerősítése hangzott el, hogy Raiola jelezte a Real, a Bayern, a Manchester City érdeklődését. Minden egyéb konkrétum nélkül.

Nemrég viszont a Borussia Dortmund vezérigazgatója, Hans-Joachim Watzke olyan kijelentésre ragadtatta magát, amely alapjaiban hangolta át a történetet. Szerinte egyáltalán nem biztos, hogy a norvég már a szerződése lejárta előtt elhagyja a Ruhr-vidéket, a lelkesedés, az erőbedobás, ahogy az edzéseken dolgozik – a meccseket meg többnyire látjuk... – azt jelzi, hogy jól érzi magát fekete-sárgában. Nincs okunk rá, hogy kételkedjünk Watzke szavaiban, szakmai tudásában, de azt sem tarthatjuk kizárandónak, hogy kommunikációs trükkel van dolgunk, amely megüzeni az esetleges „kérőknek”: szó sincs arról, hogy egy rakoncátlan suhancnak mindenáron mehetnékje támadt. Haaland köszöni, jól érzi magát Dortmundban, és semmiféle traumát sem okoz neki, ha még egy évet a Borussiában kell játszania. De a pakliban az is ott lehet, hogy megpróbálják kivonni a pénzsóvár Raiola deleje alól, és a tudatos karrierépítés hosszabb távú hasznáról igyekeznek őt meggyőzni. Már ha nem tűnik megmosolyogtató naivságnak a profi futballban valami hasonló tehetséggondozás puszta gondolata.

Miközben fecseg a felszín, hallgat a mély, ahogy a költő is mondaná. Mint Luís Figo esetében is. Talán emlékeznek, a Real Madrid 2000-es elnökválasztásakor bizonyos Florentino Pérez azzal kampányolt: aláírásokkal hitelesített papírja van arról, hogy ha ő lesz az elnök, Figo a királyi klubhoz szerződik. Az 1995 óta a nagy rivális Barcelonánál futballozó portugál úgy tett, mintha nem is értené, miről beszél az üzletember, ő a Barcában kezdi meg a felkészülését az új idényre, slussz. Aztán Pérezt elnökké választották, majd hamarosan bejelentették: Figo a Real játékosa lett. Ennél nagyobb árulást keveset ismer a futballtörténelem, de a Barcelonáé biztosan nem. A katalán klub nem kommentálta különösebben az esetet, ám Figo első Camp Nou-beli fellépésekor ez állt az egyik szurkolói transzparensen: „Nagyon gyűlölünk, mert nagyon szerettünk.” A második realos barcelonai meccsén pedig disznófej repült a pályára. Elképzelésünk sincs, hogy különös csomagjával miként juthatott be a stadionba a Barcelona drukkere.

Ma már csak a pergamenkutatókat érdekli, hogyan is működött a piac a Bosman-törvényt megelőzően, arra viszont talán még emlékszünk, hogy korábban a klubok akkor is pénzt kérhettek a játékosokért, ha szerződésük lejárta után kívántak távozni. Az új jogszabály viszont kimondta, hogy a munkaerő szabad áramlásának elvét nem ér figyelmen kívül hagyni, lejárt kontraktus után oda igazoljon mindenki az unió területén, ahová csak akar. Két dologra biztosan hosszan tartó hatást gyakorolt az új jogszabály. Egy: a klubok majdnem mindent megtesznek annak érdekében, nehogy ingyen mehessen tőlük az ember, akire annyit költöttek. Kettő: mivel a helyzettel rendesen vissza is élnek a futballisták, örökké tartó, értelmezhetetlenül magas fizetést garantáló megállapodások uralják azóta a labdarúgást.

Ha a gyengébb színvonal a fizetésbeli arányokon alakít is némileg, az erkölcsi vonzaton kevésbé, tekintve, hogy az igen nehezen pénzesíthető, ugyanis többnyire csak a tisztességes hozzáállás számít, illetve a hiánya. A román bajnokság negyedik helyére reális eséllyel pályázó Sepsi OSK hasonló szituációval szembesült fennállása legelőkelőbb helyezésének előestéjén. A csapatkapitányi szalaggal is felruházott Rachid Bouhenna már a téli szünetben jelezte a klub vezetőségének, hogy a bajnokság végeztével odébb­állna, nagyságrendekkel magasabb fizetéssel hívják az arab félszigetre. És mivel a középhátvéd az idén nyáron a harmincat tölti be, talán van még két-három éve, ami alatt megalapozhatná családja jövőjét. A háromszéki klubnál elfogadták az érvelését, és úgy tetszett, szép emlékekkel válhatnak el egymástól a bajnokság végén.

Hogy aztán a sajtóból értesüljenek: a középhátvéd csak a szomszédba, Kolozsvárra teszi át a székhelyét. Amihez minden joga megvan, csakhogy áprilisban volt egy Sepsi–CFR bajnoki, amelyen a francia-algériai játékos enyhén szólva is furcsa dolgokat művelt. Azóta a lelátóról nézheti korábbi társait. Hogy a fogadó fél – ebben az esetben a kolozsvári bajnokcsapat vezetősége – fejében ütött-e szöget az eset, nem tudni, de a fáma úgy tartja, hogy az ember egyetlen alkalommal veszítheti el a becsületét.

Amit nem kockáztatott meg a szentgyörgyiek Dél-Afrikába készülő szlovák válogatott középcsatára, Pavol Safranko. A meccseken a legszikrázóbb csínekbe is változatlanul belemegy, olyannyira, hogy az embernek óhatatlanul a klasszikus poén jut az eszébe: vak ez a ló vagy bátor? Tisztelik is érte, esetleges újra megjelenésére pedig bizonyára leglí­raibb vénájukat vennék elő a szurkolók. Pláne, hogy éppen az ő góljával aratott hétfő este történelmi győzelmet éppen Kolozsváron a székelyföldi együttes. Búcsúajándékként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!