Egészen különleges – Csinta Samu publicisztikája

Kevés megosztóbb embert hordozott a globális kommunikáció, mint José Mourinho, aki státusát tekintve pillanatnyilag munkanélküli labdarúgóedző. Amúgy a világ legismertebb és legsikeresebb trénereinek egyike, aki négy csapattal nyert már bajnoki címet, miközben Bajnokok Ligája- és UEFA-kupa-győztes együtteseket dirigált. A Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség, az IFFHS három alkalommal – 2004-ben, 2005-ben és 2010-ben – választotta a világ legjobb edzőjének. Hogy néhány napja a Tottenham Hotspur mégis idő előtt megköszönte a szolgálatait, tudjuk be mindenekelőtt az örök edzői sorsnak, annak a törvényszerűségnek, mely szerint az eredmény, illetve az eredménytelenség majdnem mindent képes felülírni.

Erkölcsi arcéle folyamatos átalakulásban van – és talán nemcsak az életkor előrehaladtának tulajdoníthatóan. Azzal együtt, hogy az alaphelyzet, úgy tetszik, nem változik, Mourinho többnyire marad, aki volt. Érdes, esetenként egyenesen tenyérbemászó. De következetes, legfeljebb az eszközein finomítottak némileg a korral járó óhatatlan „lerakódások”.

Önként távozásait minden sikeressége ellenére többnyire szinte hallható megkönnyebbült sóhajok nyugtázták, ha meg a klubvezetőség küldte el, a többség azzal tért napirendre az ügy fölött, hogy épp ideje volt. Meg hogy ennél csak jobb jöhet. Még akkor is, ha majdnem mindent az eredményesség határoz meg.

Számtalan affér, saját és másik csapat játékosával, összetűzés játékvezetőkkel, rivális edzőknek küldött gyilkos iróniájú nyilak jelzik: sohasem volt különösebb gondja azzal, hogy sebeket ejt. Sőt, esetenként a pszichológiai hadviselés tudatosan alkalmazott eszközeként vetette be ezeket, megkockáztatom, sokszor úgy, hogy a háttérben nem is létezett érzelmi mozgatórúgó. De hát nem lélekkurkász ő, jelentette ki több alkalommal is, egészen másért szerződtették, a buksisimogatásra mindenki keressen magának saját terapeutát.

Azt, hogy nem volt ölelgetős edző, számtalan felvétel is bizonyítja, a lecserélt, a kispad felé bandukoló játékos legfeljebb egy mellékes pacsit kapott az oldalvonal mellett álldogáló edzőtől. Hogy öleléshiányos gyermekkor keresendő-e a háttérben, egy másik lélekbúvárkodás tárgya lehetne, az Internazionalétól való távozása mindenesetre sok minden másról is árulkodik.

Szinte távolságtartónak mondható ünneplése aligha tűnt fel bárkinek is azon az éjszakába nyúló késő estén 2010. május 22-én a Santiago Bernabéu Stadion gyepén. Pedig csapata 38 esztendőnyi távollét után jutott a legrangosabb európai klubverseny döntőjébe, s ha már ott volt, 2–0-ra legyőzte a Bayern Münchent. Ráadásul Mourinho korábbi barcelonai mesterével, Louis van Gaallal a kispadon, márpedig a hasonló fegyvertények mindig különös töltetet tartalmaznak. Miközben meccs közben az oldalvonal mentén a megszokott visszafogottságát láthattuk, a mérkőzés két gólját lövő Diego Militót lecserélése után egyáltalán nem jellemző módon szorította magához. Előtte hasonlóan gyengéd gesztusok kíséretében küldte pályára a veterán, az Intertől búcsúzni, rövidesen visszavonulni készülő Marco Materazzit, hadd szerepeljen ő is Bajnokok Ligája-döntőben.

Miközben azokban az órákban Mourinho már nemcsak az Inter edzőjeként volt Madridban, de ez csak néhány nappal később, május 28-án derült ki, amikor bejelentette a Real Madridhoz távozását. A finálé utáni másik érzelmes pillanatot akkor még egészen más számlára írtuk: hoppá, lehet, hogy a csapat busza mellett, a stadion falának dőlő magányos Materazzit hosszasan ölelő, majd könnyes szemekkel távozó Mourinho is emberből lenne? „Igen, gyakorlatilag megszöktem a játékosok elől, attól féltem, ha bemegyek az öltözőbe elbúcsúzni tőlük, képtelen leszek megválni az Intertől. Materazzi ölelésével valamennyi játékosomat megöleltem” – emlékezett később a tréner.

Ne legyenek illúzióink, a milánói két évet, az örökre emlékezetes madridi estét követő évtizedben José Mourinho különösebb skrupulusok nélkül gázolt bele további ellenfelek, sőt, jó néhány játékosa lelkébe is. Akár a váltás követő alig néhány héttel később, amikor a realos periódus nem túl fényes rajtja után a temérdek kihagyott helyzetről kérdezték. A portugál akkor azt felelte, valamelyik ellenfelük csúnyán rá fog fázni az addig kimaradt helyzetekre. Elsőre gonoszul hangzott, de rövidesen két csapat ellen is hatig jutott az egyszer csak „akadálymentessé” váló madridi gólgyár.

Amikor a 2019-es BL-döntőbe jutás ellenére vará­zs­át veszítő Mauricio Pochettino helyére 2019. november 20-án kinevezték a Tottenham Hotspur vezetőedzőjének, sokan éltek a helyzet kínálta poénnal: végre a helyére került. A hotspur szó ugyanis forrófejű, lobbanékony személyt jelent. A lényeg nem változott, a portugál továbbra sem hagyott semmit válasz nélkül, lényeges különbség azonban, hogy míg néhány évvel korábban hasonló helyzetben tüzet okádott volna, most csak ironikus gesztussal honorált egy-egy játékvezetői ítéletet. Még tavaly decemberben történt, amikor 2–0-s Spurs-előnynél az arsenalos Ceballos egy beadást lágyan emelt kapusa, Leno ölébe. A Tottenham játékosai természetesen hazaadást reklamáltak, Mourinho sem maradt el tőlük, hüvelykujjának felemelésével és gúnyos nevetéssel reagált az esetre. Kiderült, hogy már a „pokrócsága” is egészen szalonképes: Bale-től megkérdezte egy edzés során, hogy maradni akar a Spursnél, vagy visszamegy kispadozni a Realhoz.

Az akkori listavezető mára a Premier League hetedik helyen vergődő csapattá süllyedt, majd az Európa-ligától is búcsúzni kényszerült, így aztán egyre hangosabb lett a menedzser menesztésének témája. De nem tetszett valami jó ötletnek, Mourinho ugyanis nemcsak a játékhoz ért, hanem a szerződéskötéshez is. És amint a The Athletic című lap kiderítette, a portugál kontraktusa nem tartalmazott olyan záradékot, amely kirúgáskor aktiválódna, így a Spursnek minden bizonnyal ki kell fizetnie az 58 éves szakember hátramaradó bérét. Ami a 2023 nyaráig érvényes megállapodás értelmében nagyjából 40 millió eurónyit „könnyítene” a Tottenhamen.

Mivel egyrészt szeretjük az összeesküvés-elméleteket, másrészt tőlünk függetlenül is felröppentek, hadd kössük össze a gordiuszi megoldást a Szuperliga ötletének konkretizálódásával. Amikor e sorokat írom, a Tottenham Hots­pur is tagja az elit társaságnak, márpedig az exkluzív klubbérlet hasonló nagyságrendű összegek kifizetésének bagatellizálására is alkalmasnak tűnik. Olyan jólértesültségek is napvilágot láttak már, hogy Daniel Levy klubelnök Mourinho kirúgásával igyekszik megpuhítani a felháborodást, amellyel a szurkolók a hírt fogadták, miszerint a Tottenham is a szakadár liga alapítói között szerepel. Jó érzékkel rájátszva arra is, hogy a drukkerek máig az igen népszerű Mauricio Pochettino távozását fájlalják, sohasem ölelték keblükre Mourinhót, frusztráltságukat pedig csak növelte, hogy a portugál sztáredző irányítása alatt csapatuk elveszítette korábbi stílusát és eredményességét. Ebben az összefüggésben Mourinhót a Szuperliga-akció első vezéráldozatának is tekinthetjük, főleg miután ő sem rajong a beláthatatlan kimenetelű futballháborúval fenyegető tervért. Aminek nyomatékosításaként állítólag nem akart hétfőn edzést tartani, miután nyilvánossá vált a hír, hogy a Spurs is alapító tagja az új ligának. De a bizonyítás pillanatáig ezt azért soroljuk a pletykák közé.

A momentán parkolópályán levő edzők mezőnye mindenesetre most újabb taggal bővült. Egy egészen különlegessel, aki amúgy is „The Special One”-ként vonult be a futballszlengbe, miután a Chelsea-hez való első, 2004-es szerződésekor így próbálta indokolttá tenni kiemelkedően magas fizetését: „Kérem, ne nevezzenek arrogánsnak, de a Portóval Bajnokok Ligáját nyertem, és úgy gondolom, különleges vagyok.”

Személy szerint őszintén szurkolok neki, hogy a Szuperligához viszonyulásával kapcsolatos híresztelések is igaznak bizonyuljanak.

Az valóban különleges eset lenne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!