Kovács úr meséi – Csinta Samu publicisztikája

A hálátlan és cinikus utókor azt tartja, hogy az idő előrehaladtával egyre megbízhatatlanabbakká válnak egy-egy régebbi esemény tanúi. Kovács István utolsó napjaira azonban egyelőre módosítatlan változatban emlékeznek mindazok, akik akkoriban a futballtörténelem egyik meghatározó edzőjének közelében lehettek. A kolozsvári kardiológiai intézetben 1995 májusának első napjaiban állítólag alig lehetett közlekedni a folyosón, s ha valaki érdeklődni akart a sok fehér köpenyes kórházi ember és tarkabarka pizsamás beteg között, hogy mi történik, egykettőre leintették: „Sssss! Kovács úr mesél.”
A hálátlan és cinikus utókor azt tartja, hogy az idő előrehaladtával egyre megbízhatatlanabbakká válnak egy-egy régebbi esemény tanúi. Kovács István utolsó napjaira azonban egyelőre módosítatlan változatban emlékeznek mindazok, akik akkoriban a futballtörténelem egyik meghatározó edzőjének közelében lehettek. A kolozsvári kardiológiai intézetben 1995 májusának első napjaiban állítólag alig lehetett közlekedni a folyosón, s ha valaki érdeklődni akart a sok fehér köpenyes kórházi ember és tarkabarka pizsamás beteg között, hogy mi történik, egykettőre leintették: „Sssss! Kovács úr mesél.”

Kovács úr – azaz Kovács István, Ștefan Covaci vagy Stephane Kovax – néhány napja lett volna százéves, de a Fennvaló „szűk” hetvenöt esztendőt ajándékozott neki. Igaz, tele olyan történetekkel, kanyarokkal, nyílegyenes pályaszakaszokkal, sikerekkel, amilyeneknek csak töredékéért az emberiség jelentős része képes lenne vitatható kompromisszumok sokaságának megkötésére. A totális futball márkanevű játék nagy ötvösmestere, az Ajax Amsterdam története első klasszikus periódusának kiteljesítője, az intézményesített francia futballiskola megteremtője tele lehetett mesélnivalóval, és aligha kétséges, hogy rengeteg élményt vitt magával.

Az, hogy milyen lélekkel, ma már kideríthetetlen. Kolozsváron élő fia szerint apja maga volt a megtestesült derűlátás, az előre tekintés ösztönös nagymestere. Az örökranglisták kevésbé érdekelték, így aztán minden bizonnyal ma is poénkodna azon, hogy kétszeres BEK-győzelme ellenére csak 62. lett az angol FourFourTwo magazin idén megjelenő, a futballtörténelem száz legjobb edzőjét bemutató összeállításában. Vagy hogy az Aranylabdát megalapító France Football 2019-ben minden idők ötven legnagyszerűbb szakvezetője közé sorolta. Leginkább talán azon, hogy a romániai edzők dobogójáról is leszorult, bár Bölöni László harmadik helyének azért bizonyára örülne. A történeti hűség kedvéért: első a Dinamo Kijev jelenlegi trénere, Mircea Lucescu, második a Hagi-generáció, az 1994-es világbajnokságon negyeddöntőig menetelő román válogatott szövetségi kapitánya, Anghel Iordanescu. A Steaua BEK-győzelmével a román klubfutball csúcsára jutó Jenei Imre a kanyarban sincs.

Hagyjuk azonban a minden bizonnyal csak belénk szoruló frusztrációt, hiszen Kovács úr szerint az élet szép volt. A temesvári születésű, a bánsági lét minden lehetséges kombinációját magába olvasztó, magyar apától, román anyától származó, de zsidó, sváb és szerb vérvonalat is hordozó Kovács István pályája a Trianon utáni sorsok egyik túlzás nélkül filmbe illő változata. Játékosként megelőzte testvére, a Kovács I-ként magyar válogatottságig is jutó Miklós, aki előtte tagja volt az első labdarúgó-világbajnokságra kihajózó román együttesnek, majd a következő két vb-n is részt vett. A Temesvári Kinizsiben játszó vasutas apa öröksége természetesen Istvánt is kötelezte, de a testvérével közösen a Nagyváradi Atlétikai Clubban végigfutballozott 1937–1938-as idény után váratlan döntést hozott: Belgiumba ment tanulni. Textilmérnöknek készült, ígéretesnek tartotta a Temesváron nagy presztízsűnek tekintett szakmát. A futballfolytonosságot az Olympic Charleroi jelentette, de három év múlva a második világháború hazatérésre kényszerítette. Így történhetett, hogy a Kolozsvári AC-vel 1944-ben magyar bajnoki bronzéremig jutott.

Edzői pályája sokkal ígéretesebben alakult. Annak megértéséhez, hogy miként lesz egy névtelen romániai tréner friss BEK-győztes csapat vezetőedzője, szükségeltetik azért a hatvanas évek történetének gyors felvázolása. A Kolozsvári Universitateánál töltött kilenc éve után Kovács 1962-ben a román szövetséghez került, és bár a válogatott edzői stábjának tagjaként még „túlélte” a lemaradást az 1966-os vb-ről, az 1968-as kontinenstorna selejtezőjében Svájc ellen elszenvedett 1:7 után már őt is szélnek eresztették. Abban, hogy csak a Steauáig „zuhant”, minden bizonnyal játszott némi szerepet az akkoriban a politikai hatalomátvétel felé araszolgató Ceaușescu családhoz fűződő kapcsolata, az is tény azonban, hogy a fővárosi katonacsapattal háromszor nyert kupát, az 1967–1968-as évadban bajnokságot is.

Természetesen ezek az eredmények sem szóltak ellene, de az Ajax vezetőinek látókörébe kerülése sokkal inkább a válogatott melletti időkben az Internazionale tulajdonosával, Massimo Morettivel és az olasz csapat körüli ügynökökkel szövődő kapcsolataira vezethető vissza. No meg arra, hogy az 1971-ben – épp a Puskás Ferenc által vezérelt Panathinaikosz ellen – első BEK-győzelmét szerző klubnál a totális futball néven elhíresülő játékrendszert meghonosító mester, a Barcelonába tartó Rinus Michels utódját kellett megtalálni. Minél gyorsabban és minél olcsóbban. A romániai vasfüggöny épp arasznyira felhúzva, az egyetlen kitétel, hogy a leendő sztáredző havi kétszáz dollárt csengessen majd valamilyen kasszába.

Az erdélyi „kalandornak” már csak a Cruyffékkal vívandó meccset kellett megnyernie. Innen sztorik sokasága sorjázik, életszerűek és kevésbé életszerűek, de mindenképpen jelzésértékűek. Amint az egyik első edzésen a nagy Johan az oldalvonal mellett valakivel beszélgető Kovács felé lőtt labdáját a mester combbal leveszi, majd visszapasszolja a feladónak. Vagy beül a kártyázó futballisták közé, és miután elnyeri a pénzüket, kártyastopot rendel el – úgymond, míg meg nem tanulnak rendesen játszani. A kor túlburjánzó haj- és szakállviseletéhez való viszonyulásának diplomáciáját is tanítani kellene, a játékosok provokációjára, illetve a vezetők klubimázs iránti aggódására is azonos volt a válasza: őt edzőnek hívták, a fodrászműhely a túlsó sarkon van. Egy közös mozilátogatás után úgy reagált focistái viselkedésére – székekre tett lábak, szétszórt kukorica –, hogy „tegnap este BEK-győztes fiúkat láttam, akik úgy viselkedtek, mint holmi ötödosztályú surmók”.

Az erőviszonyok és a potenciális szövetségesek felmérése után a szükséges, de népszerűtlen húzásoktól sem riadt vissza. A szerb Vaszovicsnak – az Ajax története első külföldi csapatkapitányának – ötévnyi szolgálattétel, 145 meccs után kellett átadnia helyét a nyolc évvel fiatalabb Blankenburgnak. Majd a klubrekorderként 461 bajnoki mérkőzést maga mögött tudó Swart helyére a tündöklően tehetséges Rep került – Cruyff kimondott kérésére. Hogy mi volt Kovács titka? Volt-e neki egyáltalán? A megbocsátani sosem tudó Vaszovics szerint semmi, egyszerűen a Michels által megterített asztalhoz telepedett, és a későbbiekben is ugyanazokat a fogásokat rendelte. Mások szerint Michels könyörtelensége után Kovács lazasága, jovialitása felszabadította a túlzott rendszerbe szorított játékosok alkotó energiáját. Akárcsak a Liverpool esetében, ahol a „vadállat” Bill Shankly után egyszer csak megérkezett Bob Paisley. Mint ahogy ma már talán az sem kétséges, hogy Kovács végzetét is épp engedékenysége okozta, kiszaladt keze alól a csikósereg.

Bár az összmagyar futballtörténet egyik legsikeresebb szakemberének neve sohasem vetődött fel a hazai labdarúgás gazdagítása szempontjából, büszkék azért bátran lehetünk rá. Ha már Jacques Chirac francia elnök azzal szakította félbe a kormányülést 1995. május 12-én: „Uraim, elhunyt a francia futball történetének egyik legnagyszerűbb edzője.” Pedig Kovács István semmi egyebet nem tett a gall kakasért, mint az ottani szövetség szakmai igazgatójaként lerakta a Platini-féle, 1984-ben Eb-aranyérmes válogatott alapjait, valamint nagy szerepet vállalt a clairefontaine-i edzőközpont megalapításában, ahonnan az 1998-as világbajnok együttes több meghatározó tagja is kisarjadt.