Színek és kódok – Csinta Samu publicisztikája

Pillanatig sem szeretném a történetet az amúgy rengeteg tartalékot rejtő klasszikus anyós–vő viszony irányába vinni, de ennél jobb felütést nem találtam. Bizonyára többen emlékszünk még a Satmareanu „művésznéven” futó egykori sokszoros román futballválogatott jobbhátvédre. A nagyszalontai születésű, 76 éves Szatmári Lajos 1967 és 1973 között 44 alkalommal szerepelt a román csapatban, s egyetlen gólját épp a magyar nemzeti együttes ellen szerezte az 1972. április 29-én Budapesten játszott Európa-bajnoki selejtező odavágóján. A későbbi sikerkapitány, Anghel Iordanescu szögletből beívelt labdáját fejelte be, a legenda szerint úgy, hogy a beadás érkezésének pillanatában magyarul kiáltott „hagyjad!” nyomán a magyar védők nem avatkoztak közbe. Sokszor megnéztem a világhálón fellelhető meccsfelvételt, Szepesi György hangja és a közönség moraja mellett persze semmit sem hallani, de én inkább Géczi István a labda íve alá futását, majd a labdába paskolását érzem vétkesnek, amelynek nyomán a szabadon érkező Szatmári egyenlített. Az 1–1-es döntetlen végül teljes bocsánatot nyert a két csapat közötti belgrádi osztályozón, amelynek végén aztán a magyar válogatott jutott ki a kontinensbajnokság akkor még négycsapatos döntőjére.

Arra azonban nem vennék mérget, hogy Szatmári Lajos megbocsátott-e valaha igazán az anyósának, aki adott pillanatban egy-egy Cruyfftól, illetve Beckenbauertől kapott mezt tett „szalonképessé” – nyilván, hogy veje kedvében járjon, másra gondolni sem merünk. A kedves mama borotvapengével gondosan lekaparta a legendás 14-es, valamint 5-ös számot, hogy lánya férje az utcán is hordhassa az amúgy szemrevaló trikókat. Mindkét mezből pizsamafelső lett, de ezt csak bizalmasan mondom, nehogy valaha is az illetékesek fülébe jusson ezen vagy a túlvilágon. A történetbe akár beleérezni is képes vagyok bizonyos mértékig, mert bár az én sanyarú sorsra jutott ereklyém a kanyarban sincs a Szatmáriéhoz képest, életem egyik legnagyobb, újságíróként abszolvált sporteseményéhez fűződik. Áldozatnak viszont áldozat, miután anyósom úgy vélte, komoly ember vasalatlan felsőruházatban nem megy az utcára. Így került a teniszpóló egy műanyagzsák mélyére, mert kidobni azért még így sem volt szívem.

Ezzel nagyjából el is érkeztünk igazi témánkhoz, a sportereklyék, életünk tárgyi emlékei iránti ragaszkodáshoz. Vagy még inkább azokhoz a színekhez, amelyek képesek olyan erős azonosulási felületet képezni, amiért ölni – na jó, inkább élni – is képesek lettünk volna. Az adott színkombináció felidézése jóval több egyszerű szinonimánál, olyan reflexeket mozgósít, amelyekhez képest Pavlov kutyáinak csengőszóra induló nyálelválasztása azonnal a véletlenszerűségek kategóriájába költözik. A hasonló kötődések olyan esztétikai fixációkat is képesek voltak kialakítani, amelyek a későbbiekben családok életére nyomták rá a bélyegüket. Azt az esetet például nem szóbeszédből ismerem, amikor a temetésre induló férfi a fekete zakó lyukába is betűzte a klub összetéveszthetetlen színű és grafikai megjelenítésű jelvényét. Mert az a jövőt és az örök életet jelenti, ami nélkül a gyász is feldolgozhatatlan, mondta. Mi több, így is hitte.

Ha kissé mélyebbre ásunk, az örökérvényűség sok esetben kezd sántítani, de hát ki hallott az öröklét visszamenőleges hatályosságáról. Találunk színkoppintást raklapnyit, legendák kergetőznek egymással, ugyanis a történelem egyik szépsége épp abban rejlik, hogy időnként nyomok és bizonyítékok kerülnek elő, amelyek kőbe vésettnek hitt állapotok talapzatáról mutatják ki feketén-fehéren, hogy az bizony silány, morzsolódó betonból készült. Egyik kedvencem az amúgy csapatként is abba a kategóriába tartozó Barcelonával kapcsolatos, amely gránátvörös-kék színösszeállításának eredetére a mai napig senki sem merné bevenni a méregkapszulát. Az egyik változat szerint az ötletadó állítólag a svájci Basel együttese, az importőr meg Hans Kamper, a klub alapítója – katalán nevén Joan Gamper –, aki a kantonok országában született, és az FC Basel csapatában kezdett futballozni. Más források szerint Angliából, a Liverpooltól kissé északra lévő Crosby's Merchant Taylors Schoolból származnak az immár világszerte több tízmilliós nagyságrendben eladható színek. Az utóbbi történetben azért okoz némi zavart, hogy az 1561-ben alapított iskola évszázadok óta hivatalosan a fekete-arany kombinációt használta. És hát várjuk az újabb fejleményeket.

A színkommunikáció szakértői szerint a sportban több párhuzamot is találunk a katonaság témájával, nem véletlenül, hiszen a szociológusok úgy vélik, a küzdő- és csapatsportok a harci versengés civilizált változatai. A sportmezek színei így aztán többnyire épp annyira élénkek, mint a középkori katonai egyenruhák, akárcsak a késztetés, hogy az ellenfelek meze egymástól minél eltérőbb legyen. Egy aránylag ritka kivétel, ami egyértelműen erősíti a szabályt: a sárga-fekete öltözetű Borussia Dortmund. Ez az Európában meglehetősen ritka kombináció az évszázadokkal korábbi katonai uniformisok között is csak elvétve fordult elő, mondhatni kizárólag a porosz hadseregben. És mivel a Borussia Poroszország latin megnevezése, több kérdés talán már nincs is.

Némi magyarázat természetesen arra is van, hogy Magyarországon miért a fehér és valamilyen párosítása vált őshonossá. Ami biztos: a nemrég befejeződő NB I-ben a csapatok közül mindössze négynek nem szerepel a szerelésében, logójában, címerében a fehér, a nemzeti lobogó egyik színe. Egyikük sem esett ki, a frissen feljutottak között pedig van egy „fehérmentes” csapat, így némileg romlik az arány. A mezőny öt együttese közül az egyik a pirosat favorizálja, ami ugyancsak a nemzeti jelleget, másrészt pedig azt a tézist erősíti, miszerint a vörös többnyire nyerő szín. Két brit kutató – de tényleg! – a 2004-es athéni olimpia három küzdősportágának eredményeit vizsgálva megállapította, hogy 55 százalékban a vörös színeket viselő versenyző nyert. Sőt, azt is dokumentálni tudták, hogy a focimeccseket videón figyelő bírók 13 százalékkal gyakrabban hoznak a vörös mez viselőjének kedvező döntéseket. Arról a bizonyítékról nem is beszélve, hogy a négy legsikeresebb angol futballcsapat közül három – a Manchester United, a Liverpool és az Arsenal – vörösben játszik.

Akiben most valamiért felvetődik a sok tekintetben ellenpéldaként szolgáló legutóbbi Loki-sztori, azzal nyíltan összekacsintok. Miközben nyilván drukkolok a piros-fehér összeállítást preferáló Debrecennek, hiszen egy hasonló múltra visszatekintő, az adott város kivételesen sportos közegében élő csapatnak a magyar élvonalban a helye. Igazából viszont arra lennék kíváncsi, hányan vitték haza megőrzésre az utolsó bajnoki mérkőzés utáni dühroham és elkeseredettség közepette a játékosokról letépett mezeket. Mert ha a sportruházat önmagában fogyóeszköz is, a különböző eseményekhez fűződő egyedi darabok olyan töltetet hordoznak, amelynek erejét, üzenetét csak felerősíti a múló idő, főleg a szép új világ megérkeztével. Nem ahogy azonos című regényében álmodta ironikus álmát Aldous Huxley, hanem az újrakezdés örökérvényűségének hitében.

Azokban a színekben, amelyek ragyogásának nem árthat egyetlen anyós vagy vasaló sem.

A sport-ruházat önmagában fogyóeszköz is, a különböző eseményekhez fűződő egyedi darabok olyan töltetet hordoznak, amelynek erejét, üzenetét csak felerősíti a múló idő, főleg a szép új világ megérkeztével, az újrakezdés örök- érvényűségének hitében.