Jóféle cirkusz – Vincze András publicisztikája

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a napokban már kapható lesz egy újabb sportkönyv, amely a legendás SZÚR történeteit meséli el. Az ötvenes és afeletti korosztály tagjainak talán nem kell elmagyarázni, milyen kultikus esemény krónikája a kötet, de abban is hiszek, ha a mozaikbetűket (SZÚR) kiteljesítem és leírom, hogy Színész–Újságíró Rangadó, akkor az ifjabb generáció tagjai is gyaníthatják, valami nagyívű futballozásról van szó.

S valóban!

Azonban a könyv történelmi, egyben szórakoztató tartalmáról e helyütt szót se többet, az apróbb részleteket meghagyom olvasmányélménynek, viszont van valami, ami nem hagy nyugodni azóta, hogy hírét vettem, a könyv megálmodói és szerzői megéneklik a SZÚR elmúlt száz esztendejét.

Magam a nyolcvanas évek közepétől csöppenhettem bele a májusok e különleges, népszórakoztató fociforgatagába, de persze jóval korábban, már gyerekfejjel is vártam a fekete-fehér televíziós korszak évről évre ismétlődő, élőben közvetített esztrádműsorát, amelyben egy álló napon át országszerte híres emberek (énekesek, színpadra állók, mozifilmben szereplők, újságokban mosolygók, soványak, görnyedtek, lekonyuló bajszúak és pocakosak) szórakoztattak, énekeltek, majd a labdarúgómeccsükön futottak a labda után a helyszínen tapsoló 60, 70, sőt 80 ezer néző álmélkodása, csodálata és persze nevetése mellett. Félreértés ne essék, ez nem kinevetnivaló produkció volt, ugyanis akkortájt a magyar labdarúgás mindent átitató szeretete adta meg az alaphangját a színészek és újságírók önfeledt futballozásának is. Persze, nem akarom idealizálni az akkori idők hétköznapi keserveit (kellett valami szelep, amelyen át kifújható volt a milliónyi lélekben feszülő elégedetlenség), de a hajdani, Népstadiont megtöltő SZÚR-ok emléke kapcsán felvetődhet a kérdés, hogy a hatalmas, olykor a válogatott meccsek nézőszámát is felülmúló érdeklődés miért kopott meg akkor, amikor új időszámítás kezdődött, s új, gondtalanabb világ köszöntött Magyarországra.

Nos, talán éppen a színészek és újságírók rangadóinak „szelídülése” állít tükröt profi labdarúgásunk elé s tanúsítja, hogy az 1986-os, mexikói világbajnokság valóban nagy futballkorszakaink utolsó állomása volt. A show, a mosolyokat fakasztó játszadozás, a foci elegáns fricskázása akkor már nem annyira érdekes, amikor a sportág itthon nem olyan nívós, ergo ahhoz, hogy a SZÚR jó, tízezreket vonzó kikapcsolódás legyen, egyben magasabban jegyzett, minőségi szint is kell. Olyan, amelynek eredményei vannak, s persze igazi, ismert, rajongott, hazai szemnek kedves szereplői, akik az év meghatározó felében a rivaldában állnak, akiknek a teljesítményét lehet ünnepelni, akiket meg lehet ismerni az utcán, akiket lehet bálványozni, akik valóban művészi módon képesek bánni a labdával – és akiket éppen ezért művészet a futballszínpadon (adott esetben a zöld gyepen) utánozni.

Nem tudom, hogy elég plasztikus-e a szimbiózisábrázolás, mármint hogy milyen állapotban képes együtt létezni a labdarúgás és az ország. Merthogy a futballszeretet, sőt a rajongás abszolút érzelmi töltetű; a mai világ tévedése ott van, hogy nemcsak a Realért, a Liverpoolért, a Juventusért, a Ferencvárosért, az Újpestért, a Honvédért lehet mániákusan rajongani, hanem a SFAC-ért, a PMFC-ért, az Előréért is, de ennek akkor van jelentősége, ha az imádathoz egy teljes országnyi fociérzelem is társul, amihez viszont elengedhetetlen szükség van a játékosegyéniségekre is, nem pedig valami arcokból, testekből összegyúrt masszára.

Kevésbé fennkölten és tömören a lényeg valahogy így írható le: ha van foci, van SZÚR.

Nem csupán a nosztalgia mondatja és íratja le oly gyakran az óhajt, hogy a labdarúgással való azonosulás nemzeti kincse is a lelkeknek, mert lám, a magyar futball a legnemesebb, legjátékosabb szerepet kínálva anno megihlette a színészt, aki a májusi stadionfiesztán a játékoskijáróból nyolcvanezer néző elé futhatott ki, vagy az újságírót, aki addig lelátói magasságból szemlélte és kritizálta a szent gyepen zajló eseményeket, de még őt is megborzongatta az ismerős hangulat, hogy bár kacifántos jelzőkkel leírható, de vajon milyen lesz valójában a gyönyörű, élettől, várakozástól, reménytől, vagyis az ezerféle érzelemtől vibráló arénában labdához érni.

S az a bizonyos, kivételes májusi nap átfestette az életet, mert akkor a futball, a színház, a betű határozott meg minden pillanatot. Ez az egymásra találás hiányzik talán a legjobban a ma emberének, aki vagy színházba indul, vagy meccsre, és amikor a száradt, fáradt, kongó hangok mást sem szajkóznak, mint hogy minek ennyi játéktér, pálya, aréna, mert nem tudják, hogy az élet zsongásában valójában minden összetartozik. A színész a futballistával, a futball a szurkolóval, a szurkoló az újságíróval, a színház a stadionnal, a sport a kultúrával – lehet, túlzás, mégis szívesen leírom, hogy ez az összefonódás a nemzetérzés.

A 2016-os franciaországi Európa-bajnokság idején a jelenkor labdarúgói is képesek voltak megmozdítani egy országot: a csoportmeccsek során a Nagykörúton ezrek vonultak énekelve, ünnepelve, a Margitszigeten focipiknik kerekedett, mert hirtelen mindenki átélte a góllövés, a sikerélmény csodáját, s gyorsan kiderült, nincs még egy olyan sportág a világon, amely ennyire plasztikus (élő)képet tudna festeni a boldogságról. Ezért is vélelmezem, hogy a színész–újságíró rangadók hullámvölgyeinek íve is pontosan követte és követi a magyar labdarúgás imázsgörbéjét (hozzátéve, hogy azért ennek a futballkarneválnak is voltak feledhető epizódjai). Ráadásul a SZÚR-ok esetében a történetiséget erősíti, hogy bár a show idővel már nem tudott (Nép)stadiont megtölteni, de sohasem szűnt meg létezni a hagyományában. S ez (is) óriási érték a mai világban! Főleg, hogy a trendek úgy követik egymást, mint a Dunán fodrozódó hullámok, míg a színész és az újságíró a korosztályoktól függetlenül – immár száz esztendeje – a mai napig úgy érzi, a maga botladozó játékával is meg kell adnia a labdarúgás örömét, s emiatt nem is fordított soha hátat a magyar futballnak.

Mert futballunk örökség is. Sőt lehet, olyan hungarikum, amelynek valóban magyar patinája van – a SZÚR magyar találmány!

Száz esztendő pedig tekintélyes kor, s ahogyan ennek az öreg időnek a lassú sodrásába belefértek valódi labdarúgásunk világbajnoki ezüstérmei, olimpiai aranyai, nemzetközi kupasikerei, s persze a klasszis hazai játékosok pályaívei, a színészek és az újságírók játéka sem maradhatott el – a foci átívelt mindenen, s mindig képes volt teljesíteni a küldetését, hiszen még a legkomiszabb időkben is adott boldogságmorzsákat szerte az országban.

Nem beszélve arról, hogy nem pusztán érzelem-, hanem emlékgyűjtő is volt, a magyar ember szintúgy nagy kincsének, az anekdotázásnak talán az egyik legszentebb terepe, és egy évszázad óta örökíti tovább színészek és újságírók, a rajongótábor, a milliókat jelentő közönség közös történetét.

Okoskodásom befejezéshez közeledve azért nem állom meg, hogy ne „csenjek ki” egy-egy szereplőt és történetet a könyvből. Egyikük a Népsport futballrovatának korábbi vezetője, Várkonyi Sándor, aki a hatvanas évektől a legtöbb SZÚR-on játszott (megkockáztatom, az újságírók között a legtöbb gólt is ő szerezte a legendás rangadókon), ráadásul 83 esztendősen a mai napig ott van az újságíró-válogatott edzésein, másikuk pedig a Kossuth- és Jászai-díjas, Kiváló művész Rudolf Péter, aki anno a nyolcvanas évek közepén ifjú színészként került szembe a futballpályán a nagy öreggel, s kettejük akkori „haragosan-kedves” vitája mára legendává nemesedett, amelyet a hajdani nagyszerű debreceni labdarúgó, kiváló újságíró, mi több, sok golyóstollat ragadó, írógépbillentyűt püfölő ifjonc tanítómestere, Kiss László elevenített fel a vele készült interjúban.

Íme: „…Rudolf Pétert, akin még nem látszott, hogy egykoron színházigazgató lesz, frissiben érkezett a főiskoláról, bár már játszott ellenünk párszor, így aztán nem volt éppen zöld a Népstadionban. Meglökte a félpályán Sanyit, aki aztán megfenyegette a mutatóujjával, s azt mondta neki: »Idefigyelj, ha még egyszer gorombáskodsz, szétrúgom a feneked«. Erre az a válasz jött, hogy »Ah, maga mindig ilyen, aztán a végén úgyis megenyhül«. De Sanyié volt a végszó: »Lehet, a végén most is megenyhülök, de előtte azért még szétrúgom a fenekedet!« Na, így lett a Várkonyi Sanyinak saját nevelésű színházigazgatója.”

Ennyi csupán: két korosztály, két kapu, egy labda és egy sztori.

Az életünk darabja.

Ha van futball, van cirkusz is – de jóféle!