Lesállás – Csinta Samu publicisztikája

Az életkoromból fakadóan egyre terebélyesedő tapasztalat mondatja velem: kevés nehezebb feladattal találkoztam az életben, mint a lesszabály elmagyarázása – nőknek. Ezt az általánosítás ódiumát is vállalva állítom, és ha agyonütnek sem tudok rá indokot felhozni. Nyilván eleve elnézést kérve azoktól, akik nemcsak a szabály betűjét ismerik, hanem mély beleérzéssel is viseltetnek a téma iránt, attól a pillanattól kezdve, amikor a labda elindul a passzoló játékos lábáról egészen odáig, hogy az ellentétes irányú, kifelé-befelé mozgó játékosok közül egyszerre csak egy egyedül maradó futballista elé kerül. A partjelző zászlaja pedig vagy lent marad, vagy felemelkedik. Ami meg időközben történt, azt remek ütemű kiugratásnak nevezzük, illetve hatásos lescsapdának. Mondhatnám, hogy ilyen egyszerű az egész. Feltéve, ha az lenne. De nem az, sőt.

Miközben az idők során sok tekintetben visszavettem a mindennek (is) megértését célzó igyekezetemből, és elfogadtam, hogy kész, vannak dolgok – köztük a lesállás tényének Isten tudja, miből fakadó inkompatibilitása a női lélekkel –, tisztában vagyok, hogy a les a világ legegyszerűbb játékának legkomplikáltabb eleme. Anélkül is, hogy tovább bonyolítanám a kérdést a passzív és aktív les tematizálásával, amelynek feltalálása, szabályrendszerbe beemelése, majd átértékelése önmagában is jelzi, mennyire bonyolult esettel van dolgunk.

Kétségtelen, hogy a labdarúgás legtöbbet vitatott és legtöbbször módosított szabályának értelmezése százötven év múltán is a parttalanság képzetét kelti. A regulát ugyanis többnyire a játék támadóbbá tétele érdekében szabták erre-arra, miközben a lesre állítás lehetősége alapvetően a védőket segíti. Az első olvasatra talán bonyolultnak tetsző szövegmeghatározás praktikus értelmezésében a meccsnézés segíthet, valamint az az egyöntetűség, amellyel a védők integetnek a partjelző felé, mondhatni tíz esetben tizenegyszer. A jelenség mélyebb, bonyolult rétegei csak jóval az első megértésélményt követően tárulnak fel.

Az ofszájd – itt tartjuk fontosnak megjegyezni, hogy a les kifejezés a múlt század harmincas éveiben a Nemzeti Sport által indított sportnyelvújítási mozgalom eredménye – már a labdarúgás első, 1863-as szabálykönyvében is szerepelt, a mainál sokkal szigorúbb formában. Abban a megfogalmazásban még valamennyi támadó lesen állt, aki közelebb volt a kapuhoz, mint a labda – a mintát a rögbi szolgáltatta, amelyben ma is lesállást fújnak, ha egy játékos a labda helyzete által húzott képzeletbeli vonal elé kerül. A les módosításának többszakaszos története arról szólt, miként lehet egyre több engedményt tenni a támadó csapatnak. A legfontosabb mérföldkövek közül hadd emeljük ki az 1907-est, amikortól kezdődően már csak az ellenfél térfelén értelmezték a lest, 1921-től a bedobás után már nem volt lesállás, 1925 júniusa óta pedig már csak az ellenfél két játékosának kellett a támadó és a kapu között tartózkodnia ahhoz, hogy a gólszerzésre törekedő játékos ne legyen lesen. Mintegy hatvanöt év „fegyverszünet” következett, amíg 1990 nyarán kikerült a szabályzatból az „egyvonal is les” kitétel, 1995-öt követően pedig csak akkor kellett lefújni az akciót, ha a lesen lévő támadó a játékvezető megítélése szerint beavatkozik a játékba.

Ez a bírói szubjektivizmus lehetőségét bőven rejtő veszély újabb finomhangolásra késztette a nemzetközi szövetséget. A FIFA először a játékvezetőknek szánt körlevelekben igyekezett szikárabbá tenni a játékba avatkozás kitételét, majd 2005-ben újra módosította a szabályzatot. Egyrészt rögzítette, mely testrészeket kell figyelembe venni a leshelyzet megítélésénél – nyilván azokat, amelyekkel szabályosan meg lehet játszani a labdát, így a kar helyzete nem számított perdöntőnek –, másrészt azt is, hogy mikor számít aktívnak a leshelyzetben lévő futballista: vagy akkor, amikor effektív játékba avatkozik, labdához ér, vagy ha zavarja az ellenfelet, illetve előnyt szerez „törvényen kívüli” helyzetéből. Miközben egy csatár puszta jelenléte is zavarhatja a hátvédet, megosztva a figyelmét.

Az Arsenalt huszonkét évig irányító Arsene Wenger többnyire perben állt a lesállás intézményével, a mindig és mindenben elegáns francia talán csak ebben az ügyben engedett meg magának már-már a szalonképtelenség határát súroló megnyilvánulásokat. Ezért aztán aligha számít meglepetésnek, hogy ő a lesszabály forradalmasításának legújabb szorgalmazója. Immár azonban nem sértett edzőként, hanem a FIFA sportág fejlesztéséért felelős igazgatójaként, ami egészen más súlyt kölcsönöz bármilyen módosító javaslatnak. Olyannyira, hogy előterjesztése garantáltan napirendre kerül a a FIFA Szabályalkotó Testületének egyik közelebbi ülésén.

Ezúttal az egyre elterjedtebb VAR-technológia teremtett helyzetet, miután a videoasszisztens alapján több fontos gólt érvénytelenítettek a közelmúltban lesállás címén – nem is alaptalanul.
Csakhogy egyre sűrűbben vetődik fel a jogszabályok értelmezésének egyik örök dilemmája: mi élvezzen prioritást, a törvény betűje vagy a szelleme? A jelenleg érvényben lévő útmutatás alapján egy játékos akkor van lesen, ha az ellenfél térfelén bármelyik testrésze közelebb van a védekező csapat gólvonalához, mint az utolsó előtti védő. A Wenger által promotált változat szerint viszont a támadó akkor kerül játékon kívülre, ha egyetlen, gólszerzésre alkalmas testrésze sincs legalább egy vonalban a védővel. Kérdés, hogy van-e olyan emberi testrész, amelyről a futballtörténelem folyamán ne pattant volna már gólba a labda. Az ember háta nem tartozik a kimondott „célszerszámok” közé, mégis számtalanszor született ily módon gól. De említhetnénk a nemi szerv tájékát is, amellyel többször is sodort kapuba labdát az önfeláldozó támadó, majd hosszas, fájdalmas fetrengéssel „ünnepelte” a sikert. Ugyanakkor a játékvezetők között is többen képviselik azt a nézetet, hogy bár a kéz nem játszhat szerepet a gólszerzésben, a lesállás megítélésében nem szabadna kivételként kezelni a kezet mint bűnös testrészt, hiszen a lendületvételtől a jobb pozíció kiharcolásáig sok mindenben lehet perdöntő szerepük a felső végtagoknak.

És lassan eljutunk oda, hogy visszasírjuk a technológiamentes játékvezetés korát. Azt, amikor egy bíró nem a tévedhetetlensége révén szerzett tekintélyt a futballisták körében, hanem az igazságosságra való törekvéssel, a játék szellemének érvényesítésével, a csibészséggel, és mindezek bizonyos keretek közötti elfogadásával. Sőt, időnként azzal a kompenzációs késztetéssel
is, amellyel egy elkövetett, meccs közben hallgatólagosan el is ismert hiba következményeit igyekezett tompítani.

A VAR-technológia ugyanis veszélyes szellemet engedett ki a palackból: a saját gyarlóságunkkal, érzékszerveink törékenységével való kíméletlen, mi több, dokumentált szembesítés mindennapos gyakorlatát. Ezzel párhuzamosan pedig egyfajta eszköztelenséget, amely szembemegy azzal az örök emberi igyekezettel, amely megoldást, ellenszert akar találni adódó helyzetekre, találékonysággal, jó értelemben vett csibészséggel mutatni fityiszt sorsszerűnek tetsző állapotoknak. Hogy abszolút „lesen” maradjunk: az ofszájd általi korlátozások és lehetőségek termeltek ki különböző taktikai rendszereket, amelyek forradalmasították, de legalábbis korokra meghatározták a világfutball trendjét.

S egyébként is, ha ez így halad tovább, el fogják rabolni tőlünk annak a lehetőségét, hogy legalább a bírókat szidhassuk kedvenceink ügyetlenkedéseiért.