Csodálkozás kizárva – Csinta Samu publicisztikája

Az első kulturális sokk a kanadai Edmonton környékén ért, ahol rengeteg futballpályán még annál is sokkal több lány rúgta a labdát. Akkor már néhány hónap híján egy évtizede voltunk túl az első női labdarúgó-világbajnokságon, ami egy sportág – píszí szempontok szerint ugyanaz a sportág – felnőtté válásának perdöntő bizonyítéka. Ennek ellenére mi, újságírók akkoriban még változatlanul hajlamosak voltunk amolyan szabadidős tevékenységnek tekinteni a női futballt, amelyről időről időre üdítő volt kis színes riportokat írni nőnap vagy hasonló alkalmak apropóján. Bárhogyan is dolgoztatom az agytekervényeimet, hívom segítségül a világháló memóriáját, abból az időből alig-alig bukkan fel magát legalább szakmainak álcázó írás, amely meghaladta volna a szintet, hogy a lányok-asszonyok emancipációs törekvéseinek eme megnyilvánulási formáját kizárólag kuriózumként tálalja. Főleg, hogy az egész műveletsor meglehetősen rejtett módon, obskúrus hátsó pályákon zajlott, ahová csak beavatottak, családtagok és egészen elvakult szurkolók jutottak el. Mindenki más csak véletlenül.

Ott, Kanadában viszont végtelen tereken, egymásba folyó, legfeljebb alig-kerítésekkel elválasztott gyönyörű zöld terepen fociztak a lányok, asszonyok. A sajátos, szitkozódásokkal tarkított futballszöveg-környezet is ismerősen hangzott, legfeljebb az indulatszavak és fájdalomreakciók szóltak némileg magasabb hangfekvésben. Látványnak egyértelműen vonzó volt mindez, de rövidesen azon kapta magát az ember, hogy egyre inkább a ballábas szélső meglódulásait, a középhátvéd magabiztos fejjátékát látja, mintsem a formás idomokat.

Azóta történt egy és más, a különböző érdekek által működtetett kommunikációs gépezet lassan, de biztosan átpréselte a tudati szűrőkön, az alapvetően minden indokoltságot nélkülöző ellenérzéseken a női labdarúgás létjogosultságát. Rajtunk, magyarokon az is segített némiképp, hogy egy nemzettársunk, a női Pelének kikiáltott Marozsán Dzsenifer a világ legjobbjainak sorába emelkedett, és bár góljait a német válogatott, illetve az Olympique Lyon csapatának dicsőségére szerzi, attól mi még bátran büszkélkedünk vele. És általa a női futballban játszott cseppet sem elhanyagolható szerepünkkel. Szóval most már nincs semmi bajunk a női focival, sőt, egyik-másik magyar sportcsatorna néha már az edzőpályák felfedezését célzó expedícióktól is megkímél.

A trend amúgy is megállíthatatlan. A különböző országok szövetségei immár törvényerőre emelt rendeletekben kötelezik első ligás klubjaikat a női szakág életre hívására, nem elhanyagolható mértékben a nemzetközi testületek anyagi jellegű ösztönzésének is „engedelmeskedve”. A nyugat-európai bajnokságok többsége esetében ez már jó ideje történelem, a francia első liga mezőnyében többnyire, a férfi Ligue 1 világából is ismert klub nevét láthatjuk viszont, míg a Frauen Bundesligában a Wolfsburg, Hoffenheim, Bayern München hármas uralja a mezőnyt. „Férfira” fordítva sem hangzana sci-finek a történet. Az ősztől már a Real Madridnak is lesz női csapata, a Barcelonáé ugye tavaly Budapesten BL-döntőt játszott.

A másik pólusról származó „fúrásminták” azonban egészen más helyzetet jeleznek. A román bajnokság éllovasa, a kolozsvári Universitatea neve például történelmi hangzású ugyan – bár a férfigárda momentán a másodosztályban döcög –, a további szereplők között azonban csak a Targoviste bukkan fel olyan városnévként, ahol férfi első ligás csapat is működik. Hogy a Beszterce megyei Borgóprund sem ismeretlen a fülemnek, az mindössze annak köszönhető, hogy a második világháború idején nagyapámat oda hívták be magyar katonának, így vált a település a későbbi családi legendárium fontos elemévé. Borgóporondként, mert az öreg úgy emlegette.

És igazából innentől derülhet ki, hogy ez az írás alapvetően nem futballmezbe öltöztetett szüfrazsettmanifesztum kíván lenni. A női futball eddigi romániai háttérbe szorítását a szakág alapból történő lenézésén túl mindenekelőtt az magyarázza, hogy a labdarúgásra szerzett pénz sok zsebet volt hivatva kibélelni. A lányok-asszonyok furcsa passziójára legfeljebb annyi finanszírozás jutott, mint amennyi a hímzőkör vagy asszonykórus működtetésére. Ha egy-egy vállalkozó szeszélyes lánykája épp a futballra kapott kedvet, akkor az maga volt a dőzsölés.

Mostantól változik a helyzet. Két szempontból feltétlenül: az egyik a szövetség határidős rendelete női csapatok létrehozására, a másik pedig az ellenérvek vagy kibúvók tárházának elképesztő elemekkel való szélesedése. Gigi Becali, a Steaua-utód FCSB tulajdonosa neve kontinensszerte ismert, és korántsem európai parlamenti múltja okán. Ott ugyanis átsuhanó árnyék volt, mindössze öt felszólalással, és egy tervezetkiegészítési javaslattal, igaz, nem tölthette ki a mandátumát, miután időközben letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Beszédmodora, különböző meggyőződései, sajátos vezetési stílusa révén annál inkább híres-hírhedtté vált, pláne, hogy a futball iránti közérdeklődés a mindenféle üzenetek első számú hordozója.

A női labdarúgásról is sajátságos nézeteket vall, amelyeken egyszerre szórakozik és szörnyülködik a közvélemény. A közelmúltban több alkalommal is kifejtette ezeket, amelyek immár a román szövetség fegyelmi bizottságának is munkát adnak. Hadd idézzem csak a legutóbbi, január végén eleresztett monológját: „A világ elvesztette az eszét, és azt mondja, »tegyük egyenlővé a nőt a férfival«. Tényleg mindenkinek elment az esze! Oda jutunk, hogy a nők nadrágot viselnek, a férfiak pedig szoknyát. Mert Londonban ez a divat. A férfit Isten saját képmására alkotta, a nőt pedig a férfi szolgálójának. Meg akarják csúfolni a férfit? Ez az ördög műve. Hogy a nő legyen az erős, a férfit pedig megnyomorítsák. Szét akarják rombolni a családokat. Mi lesz, ha a nőt mellen találja a labda? Megvédi a melltartó?” – és így tovább, végeérhetetlenül.

Most kettő és tizenötezer euró közötti pénzbírságot kockáztat, ami az ő esetében aprópénz. Legfeljebb azokhoz az összegekhez képest számít nagyobbnak, amelyeket az illetékes fórumok rendre kiszabnak a különböző diszkriminatív – túlnyomórészt a magyarokat érintő – megnyilvánulásai nyomán. A görögkeleti vallás egyik legjelentősebb szimbólumának számító Athosz-hegyre hazajáró Becali amúgy ördögtől valónak tart és hirdet minden olyat, ami nem fér bele saját, meglehetősen szűkre szabott világképébe. És ezzel elintézettnek tekinti a dolgot. A román társadalom tekintélyes része pedig alig titkolt egyetértéssel asszisztál hozzá, és közben két kézzel kapkod a milliomos által a nép közé szórt bankók után.

Megzabolázása, a szalonképesség korlátai közé szorítása nyilván elsősorban a romániai antidiszkriminációs testület, illetve a labdarúgó-szövetség feladata. És nyilván a nemzetközi közvéleményé is, amelyre rendre nagyon érzékenyen és kooperatívan szokott reagálni a keleti szomszéd. Főleg most, amikor a részben Bukarestben is tartandó Európa-bajnokságra készül a futballvilág.

A női labdarúgás szakmai-üzleti fejlődése persze Becalitól és a hozzá hasonlóktól függetlenül töretlen. A tavalyi, Franciaországban rendezett világbajnokság idején például nagy létszámú baráti társaságok szervezték halaszthatatlan sörözésüket a vb-t közvetítő, tévéképernyőkkel is csábító teraszokra. Én meg talán örökre megjegyeztem a kameruni Ajara Nchout nevét, aki egészen fantasztikus akció végén lőtt gólt Új-Zélandnak. Keressenek rá, garantáltan tetszeni fog, Aki a nevével feliratozott mezt is szeretne vásárolni, a norvég Valerenga honlapján találja. Esküszöm, semmiféle érdekeltségem nincs az üzletben.