No szmoking! – Malonyai Péter publicisztikája

Ha – feltéve, de meg nem engedve – egy futballkedvelő medve téli álomra hajtja a fejét, jó eséllyel arra ébred fel tavasszal, hogy az UEFA kiírt egy újabb tornát. Mert ugyebár tavaly megkaptuk a Nemzetek Ligáját, két év múlva pedig beköszönt az Európa-konferencialiga.

A tervek szerint ezzel (Bajnokok Ligája, Európa-liga, Európa-konferencialiga) háromszor 32, azaz 96 csapat küzdi át magát a csoportkörön, hogy aztán legjobb esetben eljusson az idény végi döntőig. Engedelmükkel, most nem számolom ki, hogy ez hány mérkőzést jelent, a lényeg, hogy a kontinentális szövetség magától értetődően táblázza be a futballisták hétköznapjait.

Érthető igyekezet, hiszen valamiképpen jeleznie kell a fontosságát, s legjobban a különféle kiírások jóvoltából teheti meg. Kétségtelen, van ellentételezés, hiszen a tetemes bevételből (televíziós jogdíjak, reklám) jócskán juttat az érdekelt kluboknak, ám itt is az a kérdés, hogy tényleg a pénz-e a legfontosabb.

Annyi az európai szinten jegyzett meccs, hogy az ember csak kapkodja a fejét, képtelenség átlagos drukkeri memóriával követni az eseményeket, nem hiszem, hogy akad olyan érdeklődő, aki hiba nélkül sorolná föl, hogy a tavalyi kiírásban milyen eredmények születtek például a Bajnokok Ligája csoportkörében. A sorozat – történjen bármi az első hónapokban – akkor válik érdekessé, amikor jön az egyenes kiesés, oda- és visszavágók, s a jobbik marad talpon.

Mint a klasszikus időkben (hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek), amikor valóban kupák voltak az európai csatározások, s nem valamiféle szuperbajnokság. Arra építve, hogy ahány meccs, annyi lehetőség a pénzgyűjtésre, a lehető legkülönbözőbb formákban. Annak idején volt egy mérkőzés itt, egy ott, s ha a gólkülönbség egyezett, következett a harmadik – semleges pályán. Ami senkinek sem volt jó, hiszen például 1964 tavaszán a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK) az MTK-nak és a török Fenerbahcénak Rómába kellett utaznia az elődöntőbe jutásért (1:0 ide), ahol mindössze 2000 ember figyelte őket, miközben előtte Budapesten (2:0) 20 ezren, Isztambulban (1:3) 30 ezren voltak kíváncsiak rájuk. Az UEFA akkoriban még úgymond észnél volt, hiszen a hosszabbítás majd az idegenben szerzett gólokról alkotott szabály egyszerűsítette a helyzetet, nem is kicsit.

Az egyenes kiesés mint általános módi, egyébként fogalmi jegye a kupaküzdelmeknek. Ha engem kérdeznek, én ma is mellette teszem le a voksomat. Mert nézzük csak... Európa 45 független országot számlál plusz 7 úgymond „egyéb területet”. Mindenhol megjegyzik, hogy a független országok száma változó, de ami lényegesebb az UEFA 55 országot tud tagjai között. Ami azt jelenti, hogy a bajnokoknál és a kupagyőzteseknél 55 csapat indulhatna a logikám szerint (mert a KEK nem volt olyan rossz dolog), s az esetleges harmadik kupában pedig – megengedem – kétszer 55. Aztán nekilátnának a nyáron, és a kiírásnak megfelelően addig feleződne a mezőny, míg el nem jutnak a döntőig.

Itt sem számolom ki – újra elnézést kérve – ez hány meccset jelentene, de hogy érdekesebb lenne minden, abban biztos vagyok. Én még kiemelést sem tartanék szükségesnek, legyenek egyenlők az esélyek, legalább papíron, az pedig nem baj, ha a tudás különböző, ez inkább rendjén való a sportban, mint a különféle objektívnek álcázott csoportosítás. Azt pedig ne higgyük, hogy nem akadna meglepetés, gyerekkorom máig ható futballemléke, amikor a BEK 1962–1963-as kiírásában az Anderlecht a madridi döntetlen (3:3) után Brüsszelben legyőzte a Real Madridot (1:0), s továbbjutott az első fordulóban. Nem mellesleg a belga csapat kapujában Fazekas Árpád remekelt.

A jelenleg honos szisztéma – ez is fontos szempont – kizsigereli a legjobb játékosokat. Kétségtelen, 1. ez a dolguk, 2. megfizetik őket rendesen, de azért a terhelés nem mindegy. Egy felmérés szerint például a dél-koreai Szon (Tottenham) az elmúlt esztendőben 78 mérkőzést játszott, s több mint 110 ezer kilométert repült, hogy idejében ott legyen klubja, illetve a válogatott mérkőzésein. Meccsei csaknem háromnegyedét öt napon belül teljesítette. S ott van még a világbajnokság meg a kontinenstornák, úgyhogy nem kényeskedés, amikor sokan féltik a futballistákat. Nem véletlen, hogy a Liverpool mestere, Jürgen Klopp is felemelte a szavát, valahogy úgy fogalmazott, hogy ügyelni kell a (túl)terhelésre, mert különben jó esély van arra, hogy tönkretesszük a játékot. A Manchester Cityt szakmailag jegyző Pep Guardiola is hasonlóan fogalmazott, márpedig Angliára már csak azért is illik figyelni, mert arrafelé a profi szerződések öt hét szabadságot rögzítenek a futballistáknál, van, ahol azt is rögzíti a kontraktus, hogy három hetet folyamatosan. Más kérdés, hogy ilyesmire aligha van lehetőség.

Ami még az Európa-konferencialigát illeti, már a nevével sem tudok mit kezdeni. A konferencia kifejezés alapvetően tanácskozást, megbeszélést jelent, a vonatkozó definíció szerint közlemény kiadásával párosulva, fogalmam sincs, miért éppen ez a fogalom tüntet az elnevezésben. Arra most nem térek ki, hogy megjelenésével újra csak a futballhatalma(so)k járnak jól, arra már inkább, hogy a hivatalnak (UEFA) megint sikerült magát az előtérbe tolnia.

Jó szokás ez arrafelé, legyen elegendő csak az elmúlt heti FIFA-gálára utalnom, amelyről joggal állapította meg másnapi jegyzetében főszerkesztőnk, Szöllősi György, hogy a „kissé politikai nagygyűlésre emlékeztető FIFA-gálán, ahol a résztvevők egymást túllicitálva igyekeztek hitet tenni a nemek egyenjogúsága mellett, szólni a homofóbia és a rasszizmus elleni küzdelem fontosságáról, miközben néha a futballról is szó esett”. A főszereplő Gianni Infantino FIFA-elnök volt, aki kétszer is magához ragadta a mikrofont, s a többi megszólalóval ellentétben meglehetősen hosszan (nekem unalmasan) beszélt az egyenjogúságról.

Hogy alapvetően mosolyogni tudtam rajta, annak oka, hogy beugrott egy júniusi történet. Amikor mindössze három ellenszavazattal választották újra Infantinót, aki büszkén jelentette, hogy a nemzetközi szövetség új korszakba ért, sikerült túljutnia a botrányokon, a korrupción, amelyek – így mondta – már-már kriminális állapotot teremtettek. Ehhez képest másnap Párizsban letartóztatták a szintén újraválasztott alelnökét, a madagaszkári Ahmad Ahmadot, azzal a váddal, hogy az afrikai szövetség (CAF) elnökeként 100 ezer dollárt magáncélokra költött.

Vagy a svájci ügyész, Michael Lauber esete. Neki azért kellett távoznia a posztjáról, mert a 2015-ben kezdődő FIFA-vizsgálat részeseként háromszor is találkozott magánemberként, azaz az írásbeliséget mellőzve Infantinóval. Lauber ügyeinél máskor is felvetődtek „kétségek”, ami Mark Pieth jogászprofesszor szerint „diszkreditálja Svájcot is”. És ugyebár ott az a 2018 őszén kiszivárgott hír, mely szerint a FIFA-elnök segített a Paris Saint-Germainnek és a Manchester Citynek, hogy tisztázza magát a pénzügyi fair play megsértésének vádja alól, röviden szólva, ne zárják ki őket a Bajnokok Ligájából.

Mindezekről nem esett szó az elmúlt hétfőn Milánóban, ami nem feltétlenül baj, csak éppen a hangzatos kinyilatkoztatások árnyékában azt sugallja, hogy a Hivatal mindent megtehet. Még azt is, hogy az Éj királynőjének (Mozart: Varázsfuvola) áriája közben futball-labda pattogjon a színpadon, s a táncosok jelmeze mezre és nadrágra emlékeztessen. Nálam ez kiverte a biztosítékot – a jó ízlés megsértésére a pénz hatalma sem jogosít.

S ha már öltözet: jó volt látni a világklasszisokat szmokingban, a körítés elegáns volt, s ha arra gondolunk, hogy – a legendás játékvezető, Zsolt úr megfogalmazása szerint – a futball a mosókonyhák gőzéből, a hagyma- és káposztaszagú körfolyosós házakból indult el hódító útjára, legalábbis nálunk, érezhettük, honnan hová jutott – a játék.

Ami akkor is a legfontosabb, ha sokan fittyet hánynak rá, de talán annyira még nem, hogy tábla hirdesse az öltözőkben: No szmoking!