Nagy dobásra várva – Csinta Samu publicisztikája

Aki olvasta már, miként is látja Világi Oszkár, a Dunaszerdahelyi AC tulajdonosa egy nyugat-európai léptékkel is működőképes közép-európai futballklub megteremtésének és működtetésének lehetőségeit – aki nem, sürgősen pótolja, S. Tóth János írása augusztus 10-én jelent meg a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében –, nagyjából képben lehet a vállalkozás ezernyi buktatójával, illetve csekélyke sikerkilátásaival. Azóta az FTC-t a Bajnokok Ligája-selejtezőjéből búcsúztató Dinamo Zagreb újabb szemléltető eszközként szolgált, quod erat demonstrandum, azaz ami bizonyítandó volt, tehetnénk hozzá klasszikus műveltségünket fitogtatva.

A volt kommunista befolyású térség még talpon lévő két csapata, a Kolozsvári CFR (Vasutas) és a Slavia Praha tegnap késő esti Bajnokok Ligája playoffkörös első mérkőzése (eredmény a 11. oldalon) is újabb adalékokat kínál a témához. Két olyan együttes egymás elleni meccse, amelyek már megjárták a BL-magaslatokat, a Vasutas hét éve verekedte be magát a csoportkörbe, míg a cseh bajnok 2007-ben szippantott bele a felsőház levegőjébe.

A Slavia tavalyi Európa-liga-menetelésének a negyeddöntőben csak a későbbi kupagyőztes Chelsea vetett véget. Két közép-kelet-európai csapat, amelyek közül az idén az egyik valamennyi selejtezőkörön átverekedve jutott az utolsó kapuig, míg a másik saját tavalyi szereplésének köszönhetően csak ebben a fázisban kapcsolódott be a küzdelmekbe.

Már-már adja magát a kérdés: ők hogyan, ha igazából nem is lehet? Mint ahogy a közhelyszerű válasz is: ők a szabályt erősítő kivételek? A CFR-nek semmi keresnivalója nem lenne ebben a körben, hiszen a kolozsváriak keretét mindössze 25.1 millió euróra becsüli a futballtőzsde. Igaz, az ugyancsak playoffkörös linzi LASK 22.65 milliós mutatójával még sárgább kakadu a mezőnyben, akárcsak a nicosiai Apoel a maga 23.48-ával, de például a Slavia 40.6-ot ér, innentől az FC Bruges 102.43 milliója, pláne az Ajax 372-je a kilátástalanság érzetét kelti az emberben.

A méregkapszula kettéharapását mégis érdemes a jövő hétre, a visszavágók után halasztani, hiszen ott még akár meglepetések is születhetnek. Mert a számok hiába makacs tények, illetve tanúskodnak nehezen kétségbevonható erőviszonyokról, néhány emberi faktor, no meg a szerencse írt már át néhány képletet, csupa olyat, amely a Holdra lépés során atombiztosan működött. Hogy a környéken maradjunk: a BL-selejtező előző körében a CFR az 54.93 millió euróra taksált Celticet verte meg 4–3-ra annak otthonában.

Emberi faktor és egy adag szerencse, ahogy azt korábban jelezni bátorkodtam. Itt és most azonban nem annyira az abszurd matematikában való érvényesülésének bizonyítása a kitűzött cél, hanem annak a körülményegyüttesnek a hozzávetőleges megvizsgálása, amely egyáltalán lehetővé teszi a kérdésfelvetést.

Többé-kevésbé nyilvános adat, hogy az öt európai topbajnokság – angol, német, spanyol, olasz és francia – játékoseladások nélküli éves összbevétele 14 milliárd euró. Ehhez képest a közép-kelet-európai régióban a legtöbb bevételt produkáló lengyelek 128 millió euróból gazdálkodnak, a románok 110-ből, a magyar futball pedig évi 82-ből. A számokat mindenekelőtt országonként három-négy klub költségvetése dobja meg, a többiek stabilitását a tv-közvetítések bevétele jelenti.

A román profi liga például az idény kezdetén öt évre, évi csaknem 28 millióért adta el a közvetítési jogokat egy, a korábbiakban is jogbirtokló konzorciumnak, a visszaosztás alapja pedig az előző bajnokságban elért helyezés. Egy középmezőnyben végző csapat cirka kétmillió euróval számolhat a következő idényre, ami durván a tervezett költségvetésének felét teszi ki. Az összeg két részletben érkezik a klub számlájára, a második a tárgyévet követő esztendő tavaszán. A partner eddig többnyire megbízható fizetőnek bizonyult, az építmény mégis meglehetősen ingatagnak tekinthető.

Ha ugyanis valamilyen okból csúsznak a pénzek, a különböző eszközökkel biztosított előfinanszírozás azonnal adóssággörgeteggé változik, a lavina pedig egy-két éven belül az első osztályú bajnoki mezőny több mint felét garantáltan maga alá temeti. Időről időre érezni is a revolverezés jeleit, a kiszolgáltatott csapatoknak pedig nincs más választásuk, mint gyakorlatilag minden igényt kielégíteni – sok esetben saját szponzoraik és hirdetőik rovására. Ja, és a csomag az internetes jogokat is tartalmazza, azaz tekinthetjük a helyzetet tiszta futballjobbágyságnak is.

Az ötszörös román bajnok, a legutóbbi két címet besöprő CFR ilyen körülmények között, 12 millió eurós éves költségvetésből élve igyekszik fújni a passzátszelet. Azaz esztendőről esztendőre az európai kupaszereplés a cél, ám a nemzetközi léptékkel mérve szűkösnek mondható büdzsé korlátai 2012 óta áthághatatlannak bizonyultak. A két korábbi, 2008-as és 2010-es BL-szereplés még a román klubfutball addig felhalmozott koefficiensének haszonélvezőjeként jött össze, 2012-ben pedig a Slovan Liberec és az FC Basel kiejtésével hozhatták el a Manchester Unitedet Kolozsvárra. Joggal vetődhet fel sokakban a kérdés, hogy hová lett a három BL-csoportkör UEFA-honoráriuma.

A rossz nyelvek szerint a korábbi tulajdonos, Pászkány Árpád csak az addigi befektetései ellentételeként kézhez vett pénz után adta el a klubot. Azóta a Vasutasnál minden hullámvölgy nyomán felbukkan a pénzügyi krach közvetlen veszélyének híre, a történet azonban rendületlenül folytatódik. Miután az idei Európa-liga-szereplés már biztos, az azért alanyi jogon járó hét-nyolc millió euróval is lehet kalkulálni. Az igazi nagy dobást azonban a BL-csoportkörbe kerülés jelentené, hiszen alapból megduplázná a tuti pénzt, minden azt követő pontprémium csak a habot jelentené a tortán. Nos, ebből az összegből szeretnének hosszabb távon is számító csapatot építeni Kolozsváron.

A pénz persze csak fogy, ha nem fialtatják. Az európai sikerességgel csak kivételként számoló közép-kelet-európai klubok pénztermelésének alapvetően két lehetősége kínálkozik: játékosnevelés és -értékesítés, illetve csiszolatlan gyémántok felfedezése és piacképes állapotba hozása. Az utóbbi módszer iskolapéldájának számít a 2012-es menetelés során felbukkanó szenegáli Sougou, akit egy évvel korábban 300 ezerért hoztak a Coimbrából, néhány BL-gól után pedig 2013 januárjában hárommillióért adtak tovább Marseille-be. Nem számolva mondjuk azzal a lehetőséggel, hogy a lassan a térség Szilikonvölgyévé váló Kolozsváron felbukkan esetleg egy potens beruházó, aki nemcsak az IT-ben lát fantáziát.

A futballtrendek közepette ma aligha kínálkozik más megoldás. Azaz még egy talán: sikeres korosztályos válogatottak kinevelése vagy felvásárlása. A módszert már kipróbálták az Üllői úton, az út 1975-ben KEK-döntőig, tíz évvel később majdnem az NB I-ből kiesésig vezetett. A Steaua-epigon FCSB tulajdonosa is kacérkodott a gondolattal, ám esetében sor egyéb világlátási probléma teszi minimum kétségessé a mutatványt. A világ legtöbb pénzt hozó futballmérkőzéséből – Világi Oszkár példájával élve az angliai másodosztályból az elsőbe jutásról döntő csata, amely az élvonalhoz csatlakozó győztest egy csapásra 170 millió euróval gazdagítja – pedig csak egy van, akárcsak az évi 4.8 milliárdot hasító Premier League-ből.

Őket látva csak nézünk, mint a moziban, viszont a szurkolói aranyköpésnek megfelelően a televízió előtt ülve nem lehet kerítésre mászva ünnepelni a kedvencek gólját.