Labdarúgótábor – Csinta Samu publicisztikája

Remekül kezdődött az idei futballnyár. Valamennyi magyar csapat ott van az európai kupaküzdelmek selejtezőjének második fordulójában, és előreláthatóan a következő kör után is marad még reménykednivalónk. Rég volt ilyen, érdemes élvezni hát a pillanatot, megbecsülni anélkül, hogy alá- vagy túlbecsülnénk az egészet. A program sűrűsége nem is ad rá időt, hiszen már ezen a héten folytatódik a főtáblára kerülés utáni hajsza. Ma már ez valamennyi induló álma, sőt, terve, az hoz ugyanis presztízst és pénzt. Bizonyos szint fölött, mondhatni, az élet értelme.

A sorrend persze nyugodtan felcserélhető, ez már messze nem ízlés kérdése. A mai futballvilágban minden számszerűsítve van a kapus lábjátékától a balszélső visszazárkózási készségéig, a vége pedig egy alapfokon is eurómilliókban kifejezett összeg, ami az illető csapat globális besorolását hivatott szolgálni. A „sötét lovaknak” már csak végletesen veszélyeztetett búcsúpéldányaik létezhetnek valahol, és ha megérkezik a különböző obskúrus szempontok alapján európainak nevezett ország valamelyik képviselője, korántsem pittoreszk jelenségként tekintünk rájuk. Elég rákattanni a labdarúgók piaci értékét naprakészen frissítő statisztikára, máris előttünk az ősködöt eloszlató összeg, amely alapján akár a saját bajnokságunk erőviszonyai között is elhelyezhetjük a korábban sohasem látott ellenfelet. Még mielőtt kifutott volna a pályára. Közben persze szemezgetünk a nevek között, régi rossz reflexek alapján egy pillanatra még talán élünk is a gyanúperrel, hogy azért mégis csak veszélyes lehet az a kazah együttes, amelyhez mondjuk a szerb Rukavina vagy a horvát Tomasov is a nevét adja.

A „kell egy csapat” kultúrákat és kontinenshatárokat semmibe vevő törvényszerűségét eleink már jó ideje megfogalmazták, a tézist viszont mára többen több irányban is továbbfejlesztették. A helyes „megfejtés” napjainkban leginkább úgy szól, hogy ha kell egy csapat, előbb keríts hozzá elég pénzt. Ha megvan, már „csak” megfelelő miliőt kell kerekíteni. Ami viszont már nem csak pénz kérdése, itt egyéb elem is a képbe kerül, mint például a klíma, az életmód – benne a sportkultúra –, azaz az emberi faktor, a legkiszámíthatatlanabbak egyike. Megfelelő befektetéssel, persze, a sivatag kellős közepén is lehet üde, zöld oázist teremteni, de mivel az többnyire messze esik a világ nagyobbik részétől, a közösség szempontjából csak egészen kivételes esetben haladja meg a varázslatos vakációs célállomás kategóriáját.

Valahol itt keresendő a futballbiznisz kiszámíthatatlanságának magyarázata is. Máskülönben ki értené, hogy az olajmilliárdokon vagy a kínai gazdasági forradalom nehezen azonosítható módon termett vagyonain miért nem hajt ki egycsapásra a futball legpompásabb virágoskertje. Kivételek persze akadnak, az ukrán futball klub- és válogatott szinten is elhanyagolhatatlan európai tényezőnek számít, de ne feledjük, a jelenlegi Sahtar vagy Dinamo Kijev is sportszerető és -értő közegből nőtt ki, korántsem számít amolyan „génmódosított” terméknek.

A laboratóriumi körülmények között előállított csapatok persze okoztak már – és borítékolhatóan okoznak is még – meglepetéseket. A Ferencváros bravúrját cseppet sem kisebbítve, önhatalmúlag a budapestiek által búcsúztatott bolgár együttest is erre a környékre sorolom. A korábban a Bajnokok Ligája csoportkörét kétszer is megjáró bolgár Ludogo- rec ugyanis tipikus példája a semmiből teremtett, összevásárolt csodacsapatnak, amelynek kultúráját a kommunizmus romjain önmagukat újraértelmezni igyekvő országok futballja alakított ki. Az újgazdag befektetők ezeken a helyeken is többnyire a nagy hagyományokkal bíró klubokba igyekeztek „bevásárolni” magukat, ám mivel a hajdani gárda összezárt, amíg tudott, a türelmetlenebbek „zöldmezős beruházásokba” fogtak. Saját pénzük és álmaik teljhatalmú uraiként aztán hoztak jó és rossz döntéseket egyaránt, akad közöttük, aki az európai szövetség pénzosztó rendszerének haszonélvezőjévé vált, de olyan is – számosan –, akinek a stadionromjain ma kósza kecskék legelik a sokadik generációs gyomot. Igazi bázis, mindennapi szurkolói fészekmeleg híján a Ludogorec is csak konjunkturálisan képes villantani, kötődés, a klubbal és – nem létező – tradícióival való azonosulás híján a produkció alig-alig haladja meg a luxusingázás kategóriáját.

Akkor már sokkal inkább a Dudelange és társai, amelyek lassan túllépni látszanak az immár az olimpia által is levetkőzött profi-amatőr áldilemmán. Sokkal inkább vérbő, emberi az a jelenség, amelyre már rég nem érvényes a bálnavadász vagy cukrász bélyeg, és a reális arányban megfizetett profi teljesítmény mögött felsejlik az ember, akinek a pályafutása befejeztét követően is vannak tervei, és megvalósítása érdekében két edzés között többnyire tesz is. A luxemburgi csapat az idén is kiesett a BL-selejtező első köréből, kérdés, lesz-e ismét csoda, azaz megismételheti az egy évvel ezelőtti bravúrját, amikor is az Európa-liga csoportkörébe verekedte be magát.

A kezdeti, ünnepi hangvételhez visszakanyarodva engedtessék meg, hogy a magyar csapatok tömeges európai továbblépése mögött is felfedezni véljek némi örvendetes általánosságot. Nyilván annak pontos tudatában, hogy a világ csúcslabdarúgása másik dimenzióban mozgó entitás, amelyet remek dolog nézni, közben meg életveszélyes akár egyetlen pillanatra is belegondolni, hogy a rátelepített üzleti modell milyen mértékben irtja a sportág természetes flóráját-faunáját. A közép-kelet-európai térség globális futballjelenség által beárazott csapatainak izmosodását érzékelem, bár természetesen nem fogadnék nagy összegben, hogy valamennyi ország képviselve lesz az őszi focishow-ban. Minél számosabb jelenlétük azonban egyértelműen jót tenne az összképnek, még ha fenn is áll a későbbi „lerablás” veszélye.

A bizalom és az izgalom fokozottan érvényes a magyar érdekeltségek esetében, az anyaországi csapatok mellett ugyanis szurkolhatunk az ugyancsak továbblépő Dunaszerdahelynek és a már csak hagyományai és szurkolótáborának egy része révén – de azok révén feltétlenül! – magyar identitású Kolozsvári CFR-nek, a hajdani KVSC-nek, valamint a most bekapcsolódó Eszéknek. Ne feledjük, az öröm azzal egyenes arányban nő, minél több ember osztozik benne, és ha a közép-európai futball hajdani dominanciáját felül is írta az idő és a változó világ, lélekerősítőként már nagyon ránk férnének akár a kisebb léptékű sikerek is. Elsősorban hangulati alátámasztásaként annak, hogy összességében is jó irányban haladnak a dolgaink.

A kupafordulók egyik-másik köre rendszeresen a Tusványosként intézményesült össznemzeti nyári tábor – ne feledjék, Tusnádfürdőn holnap kezdődik a jubileumi, immár harmincadik összejövetel! – idejére esik, és a korábbi években a nagy kivetítős meccsnézéseket követően bizony jelentősen megugrott a búfelejtő pálinka- és sörfogyasztás. Az idén reális esély mutatkozik arra is, hogy magyar győzelmek ünneplésétől is zengjenek az Olt-völgyi fenyvesek. Kicsit talán mindazon beszélgetések, útkeresések visszaigazolásaként, amelyek szerteágazó nemzetpolitikai döntések „előtanulmányaiként” épp itt kezdődtek – sportstratégiai kérdésekben is.

Mert ne feledjük: egy a tábor! És nem csak az idei Tusványos jelmondatából fakadóan.