A Barcelona és az Athletic Bilbao már jól ismerte egymást. Andoni Goikoetxea, a „Bilbaói hentes” egy évtizeddel történetünk előtt már legyalulta Maradonát a két csapat közti rangadón. A Barca kiruccanásai a baszk csapathoz mindig a forrongó indulat jegyében teltek. Az 1996–97-es idényben a Barcelona új főnöke, Bobby Robson is Bilbaóba utazott csapatával. A másik kispadon Luis Fernández, a korábbi francia válogatott ült, ő volt az első francia vezetőedző, aki nemzetközi trófeát nyert a Paris Saint-Germainnel, mielőtt Baszkföldre távozott volna.
Fernández rettegett ember hírében állt. Már a pályán felment benne a pumpa, és ez a meccs után sem változott, amikor csapata 2–1-es vereséget szenvedett a katalánoktól. Robson nem szívesen konfrontálódott, de az addig ismeretlen asszisztense annál inkább. Többször összezörrent Fernándezzel a két kispad között. A hazai szurkolók döbbenten szemlélték az általuk sem ismert fiatalembert, amint rendre visszavágott csapatuk edzőjének saját, hazai gyepén.
A 33 éves José Mourinho képtelen volt megülni a fenekén, minden játékvezetői döntést megkérdőjelezett. Indulatosan viselkedett. Fernández mutogatni kezdett neki, arca megvetést sugárzott, hiszen sohasem látta ezt az embert, a nevét sem ismerte. Úgy tűnt, azt kérdezi: „Ki vagy te hozzám képest?”.
Ez azonban nem hatott a portugálra. Mert már az előtt is volt benne bőven elég arrogancia, hogy BL-t nyert a Portóval, hogy ő lett a Chelsea Kiválasztottja, mielőtt vezetőedzőként bajnok, kupagyőztes és BL-győztes lett egy olasz csapattal (amire azelőtt nem volt még példa), és szintén mielőtt a Real Madrid futballuniverzumának középpontjába került. Volt benne nagy adag hencegésre való hajlam is, később ez lett sikereinek egyik táptalaja. Emiatt konfrontálódott bátran Fernándezzel annak ellenére is, hogy csak egy segédedző és tolmács volt a Barcelonánál. Ebben a konkrét esetben legközelebbi barátja és szövetségese, Pep Guardiola mentette meg a további balhétól...
A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!