Fényes tenyér, csiszolt emlékek – Csinta Samu publicisztikája

Azt mondják, neki könnyű volt. Merthogy élete utolsó negyedében igazából egyetlen dilemmával kellett megküzdenie: melyik meghívást válassza, ha kettő – esetleg több – ugyanarra az időpontra esett. A sors többszörösen is kegyes volt hozzá: az Aranycsapat tagjaként világhírű lett, és mivel a Fennvaló hosszú élettel ajándékozta meg, csaknem kilencvenévesen, az utolérhetetlen gárda aranyfényének utolsó hordozójaként léphetett át az örökkévalóságba. A sors ugyanakkor könyörtelen is volt hozzá. Mindenekelőtt „elrabolt” tőle – s mindannyiunktól – egy világbajnoki aranyat, és a halhatatlan társaság utolsó földi képviselőjeként hatalmas terhet rótt rá: éltetni az emléket, hordozni a „lesz még egyszer” reményét.

Bár Buzánszky Jenő, az utolsó mohikán már négy és fél éve nincs közöttünk, jelenléte még mindig szinte kitapintható. Mindenekelőtt épp annak az állandó készenlétnek köszönhetően, amellyel eleget tett a futballszerető világ csillapodni nem akaró hívásának. Grosics Gyula öt évvel ezelőtti halála után már egyedül. Még együtt készültek Berlinbe a Német Labdarúgó-szövetség által az 1954-es berni világbajnoki döntő 60. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségre, a Fekete Párduc azonban végleg lekéste a randevút. „A barátom marad örökre. Együtt éltünk át szép sikereket és kudarcokat. Mindig lehetett rá számítani – említette akkor az MTI megkeresésére Buzánszky. – A napokban kórházban volt, és mondta, hogy nem tud velem Berlinbe jönni. Reméltem, felgyógyul, és megint mehetünk ünnepségekre, baráti összejövetelekre. Ennek a közös útnak most vége.”

Az út azóta újabb kanyarokat vett, és immár az utókor felelőssége, hogy sohase torkolljon zsákutcába. Persze a hasonló veszély ténylegessége legfeljebb elméleti, az apró csodákat is hatalmas méretűekre felnagyítani képes emberi emlékezet mellett ma már tekintélyes intézményi háttér is gondoskodik az Aranycsapat emlékének ápolásáról. Ez azonban korántsem azonos a viccbeli székely bácsi szerelmi vallomásával – biztosan ismerik az érzelmei felől érdeklődő feleségének adott válaszát: „Egyszer megmondtam, s ha valami változik, szólok.” –, a nagyobb ívű évfordulós megemlékezések mellett sok egyéb, apróbb rendezvénynek is szolgálnia kell a valaha volt legnagyobb magyar futballsiker fényének töretlenségét.

Az alternatív tisztelgő fórumok szükségességével és hasznával Debrecenben volt nemrég alkalmam szembesülni. A cívisvárosban tizenötödik alkalommal rendezték meg a Buzánszky Jenőről elnevezett labdarúgó Egyetem-kupát, amely Magyarország legnagyobb felsőoktatási tornájává nőtte ki magát. Másfél évtized során mintegy 30 ezer fiatal izmait mozgatta meg, s biztosan sokan vannak közöttük olyanok is, akik ezen alkalmakkor hallottak a Buzánszky névről, általa meg a több mint hatvanéves futballhőskölteményről. Mert bár szinte valamennyiünk életében akad egy torna, de legalább egy mérkőzés, amelynek során (majdnem) belőttük álmaink gólját, egyetemi kupa máshol is van, míg Buzánszky csak egy. Azaz nem csak, hiszen Jenő bácsi jelenléte a teljes Kárpát-medencére kiterjedt. Ennek egyik lecsapódásaként tartották idén Csíkszentdomokoson immár tizenhetedik alkalommal a Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupát, amelynek győztes kisiskolás csapatai számára a budapesti Gyermeknapi Focikupán való részvétel jelent izgalmakkal és élményekkel telített végkifejletet. És amelyen – korántsem utolsósorban – a Kárpát-medence más tájegységeinek csapataival találkoznak. A nemzetegyesítés olyan területén, amelynek fontossága az idők folyamán az Aranycsapat több játékosában is parancsszóvá nemesedett, és amit Jenő bácsi egyre fokozódó lelkesedéssel támogatott.

A hasonló folyamatok kiindulópontjánál persze szinte mindig egy ideálban már-már vakon hívő ember lelkesedése keresendő. Az egyik debreceni ötletgazda, Kulcsár Zsolt autója is évekig ott várakozott Dorogon a Sándor utca 3. szám alatti ház előtt, hogy Jenő bácsi beüljön, aztán irány a cívisváros, amelynek egyeteme mindig kivételes tisztelettel várta a legendás jobbhátvéd érkezését, személyes varázsának kisugárzását, azt az évről évre egyre kicsiszoltabb mondandót, amellyel Buzánszky képes volt hidat építeni a több generáció felcseperedése és számtalan futballcsalódás révén egyre szélesebbé váló szakadék fölé. Aztán már nem kellett oda-vissza átautózni a fél országon, legfeljebb a debreceni vasútállomásig, ahol Jenő bácsi mosolygósan, tele lelkesedéssel szállt le a vonatról. A jelenlegi egyetemisták és visszajáró alumnik ma már abban mérik saját szabású sportdicsőségüket, hogy ki hány Buzánszkyt nyert meg vagy került ott dobogóra. Mindezt immár kilencven csapatot foglalkoztató, alaposan bejáratott, le-feljutásos rendszerben működtetett bajnokság kereté-ben, amely messze meghaladja az öregdiákok máshol megszokott sörmeccskategóriáját. De Pécsett is évek óta nagy sikere van az Aranycsapat jobbhátvédjéről elnevezett kupának, 2011 óta már nem csak a Leőwey Klára Gimnázium végzősei között – a trófeáért azóta minden évben megmérkőznek Pécs meghívott középiskoláinak csapatai.

Az Öreg egy ideje a Debreceni Egyetem sportközpontja előtt nyújtja szoborkezét egy pacsira, mondanom sem kell, hogy az a tenyér az emlékmű legfényesebbre koptatott pontja. Néhány méterre tőle egy frissen ültetett facsemete is kapaszkodik az ég felé, társa azoknak, amelyeket Erdélytől Kárpátaljáig plántáltak már egy felmérhetetlen értékű sportteljesítmény apró, de korántsem jelentéktelen szimbólumaiként.

Az örökséget azonban leginkább emberek képesek továbbvinni, s mi lenne annál hitelesebb, mint ha épp egy-egy legenda leszármazottja veszi vállára a hátizsákot. Ifjabb Buzánszky Jenő maga is „túlélte” a hatalmas apával való csatározást, a világsztárokkal tűzdelt baráti összejöveteleket, neki mindennapos volt a találkozás olyan futball-legendákkal, akiknek puszta láttán az elalélás határára kerül az egyszerű halandó. Kinőtt a terebélyes árnyék alól, egyre nagyobb elkötelezettséggel igyekszik belenőni az élet által felvázolt főszerepbe. „A mondandóm még korántsem annyira kicsiszolt, mint az apámé, de hát ő is csak sok esztendőn át tartó, évi kétszáz körüli fellépés alatt érzett rá, mit is kell, mit is lehet elmondani arról a csapatról, amelyet a világ legjobb futballistáinak számító, mégis hús-vér emberek alkottak” – magyarázza.

Esetében talán kevésbé ezt várja el a nagyközönség, de a hasonló erőbedobást minden bizonnyal igen. A századszor, illetve most már másodkézből is áhítatosan hallgatott sztorizások mellett egyre nagyobb teret kapnak a karitatív, a klasszikus emlékezéspolitika mellé felzárkózó, utánpótlásképzést szolgáló kezdeményezések az ovis pályáktól az egyetemisták presztízscsatáiig. Ez már az új világ, amelyre az Aranycsapat hiánytalan felállásban figyel fentről. Vélhetően azért változatlanul a futballpályákat pásztázzák a legszívesebben, és bizony június közepén Debrecenben sem volt hiány a remek akciókból, a szép gólokból, az egymást és a játékvezetőt sem kímélő zrikálásokból.

Ezen hétvégén újabb kiváló alkalom kínálja magát, vasárnap ugyanis a Budai II László Stadionban – a volt Volán-pályán – a 3. Grosics Gyula-emléktornát rendezi a Grosics Alapítvány. Jól van ez így, ez az, amit aligha lehet megunni. Ha meg valaha konkurenciát támasztanának is a maiak, hát állunk elébe. És erre biztosan Buzánszky Jenő is „kicsiszolna” valami frappáns mondanivalót.