Élet rövid o-val – Csinta Samu publicisztikája

Régi kép került elém. Hogy mi számít réginek, arról ne nyissunk most vitát, önmagában is elég hátborzongató, ha lassan már egy 1979-ben készült fotóra is úgy tekintünk, mint egy másik világ lenyomatára. Szóval nem csíkos trikós, kackiás bajszú férfiak néztek ádázul, a kornak megfelelő színpadias beállásban a fotóapparát lencséjébe, hanem a hetvenes évek vége futballjának jelentős, ma is élő szereplői: Fazekas László és Miroslav Gajdusek. Közöttük a klasszikusnak számító fekete játékvezetői szerelésben a Bajnokcsapatok Európa-kupájáért zajló Újpesti Dózsa–Dukla Praha mérkőzés bírója, Anderkó Ottó. Vagy ahogy a Népsport 1979. szeptember 20-i lapszámának harmadik oldalán megjelent beszámolóban szerepelt: vezette Anderco (Igna, Retezan, mindhárom román).

A szocializmus dübörgésének éveiben persze aligha nyílhatott lehetőség – talán igény sem... – egy Romániából érkező játékvezetői hármas nemzetiségi összetételének elemzésére, mint ahogy annak is kevés lehetett a valószínűsége, hogy előzetesen maga az érintett jelezze: a nevemet k-val és hosszú ó-val írom. Szögezzük le: román bíró volt ő, a soknemzetiségű, de egyértelműen magyar identitású Szatmárnémetiből származó magyar, aki elismert helyet harcolt ki magának az akkoriban is különleges kasztnak számító román élvonalbeli bírói testületben. Nevében hosszú ó-val jóval kisebb valószínűséggel történhetett volna meg vele, hogy FIFA-bíró lesz, és abba az egészen exkluzív helyzetbe kerül, hogy Európa-bajnoki döntőn (1980, NSZK–Belgium 2–1) lengessen. No meg nem készülhetett volna el az a bizonyos fotó sem a Megyeri úti stadionban, két oldalán a türelmetlenül toporgó csapatkapitányokkal, Fazekassal, illetve a születésnapos Gajdusekkel, aki aztán épp csak letette a Gellér Sándor dózsás szakosztályelnöktől kapott ünnepi virágcsokrot, s máris beköszönt Rothermel kapujába.

Hogy a történet statisztikailag is kerek legyen: a mérkőzést az Újpest nyerte meg 3–2-re – más kérdés, hogy a két hét múlva rendezett visszavágón a Dukla 2–0-val búcsúztatta a lila-fehéreket –, a Népsport értékelésében pedig ennyi jutott a bírónak: „Anderco játékvezető nem adott meg egy szabályos Dózsa-gólt.”

Hogy az 1981-es visszavonulásakor az UEFA által neki küldött érdemoklevélen feltüntetett név a román szövetség nyilvántartásából származik, aligha lehet kérdéses. De ne lovagoljunk túl sokat a névhasználati témán, rögzítsük, hogy az 1935-ös születésű férfi Otto Anderco néven regisztráltatta saját közösségi oldalát. Ennél perdöntőbb bizonyítékra talán még a titkosított akták között sem bukkannánk.

Pedig nem lenne érdektelen kutakodni egy keveset a nevéhez fűződő dokumentumok között, könnyen elképzelhető, hogy igen jellemző korrajz felskicceléséhez nyújtanának segítséget. Anderkó visszavonulását ugyanis mindenekelőtt az 1981-es nagy román futballkorrupciós botrány siettette, amelynek nyomán 120 játékvezetőt zártak ki a labdarúgásból, hetet pedig börtönbüntetéssel sújtottak – köztük az említett fotó központi alakját is. Máig és talán örökre tisztázatlan, milyen mértékben voltak ők egyfajta koncepciós ügy alanyai, cselekedtek parancsra, illetve lettek saját emberi gyengeségük áldozatai.

A történet amolyan alulról érkező kezdeményezéssel indult. A brassói futballcsapat szurkolói pénzt gyűjtöttek kedvenc klubjuk megsegítésére, ám egy idő után azzal szembesültek, hogy a vezetőknek átadott összegnek nyoma veszett. Feljelentést tettek, amire azonnal „rázuhant” a Nicolae Ceausescu udvari költőjének tekintett, s ezáltal félelmetes hatalmú Adrian Paunescu. „A nép jogos haragja” cinikus módon a Securitate újságjának tekintett Saptamina (A hét) című hetilapban kapott nyilvánosságot, és azonnal széles körű vizsgálatokba torkollott. A fő vádpont a fekete pénzek forgatása és visszaélés a hatalommal volt, de vizsgálták a különböző meccsek megbundázásában részt vevő futballistákat is, őket azonban a pénzek államkasszába való visszafizetése után akkor futni hagyták. A klubvezetők közül is eltünedeztek lassacskán a vádlottak listájáról a magasabb szintű párttámogatást élvezők, ám néhány nagy névnek mindenképpen maradnia kellett, bizonyítandó a népi igazságszolgáltatás kérlelhetetlen pártatlanságát. A már említett Eb-döntő játékvezetője, Nicolae Rainea állítólag azért úszta meg, mert képviselnie kellett az országot az 1982-es világbajnokságon. Anderkó nevéből pedig minden bizonnyal „előbújt” az eredendő hosszú ó, vele és további hat bíróval pedig többéves börtönbüntetéssel statuált példát a hatalom.

Mint ahogy valamennyi hasonló történet környékén, itt is legendák sokasága kapott szárnyra. Anderkóról többek között az, hogy a Dinamo–FC Arges mérkőzés játékvezetőjeként hozzájárult a belügyi csapat vereségéhez, aminek következtében a Dinamo a bajnoki tabella második helyére szorult. Holott szemtanúk szerint azon a meccsen épp a Dinamónak volt némi „hátszele”, amit a fenegyerekként elkönyvelt Dobrin szóvá is tett. „Bármit is tesz, Ottó bácsi, úgyis megverem a Dinamót” – szólt oda állítólag Anderkónak, aki rámosolygott, és azt mondta: elképzelhető. A csatárzseni három góljával meg is fordította a meccset, Anderkónak pedig máris megnyitották a megfigyelési dossziét.

Az „elmeszeltek” neve mellett amúgy 5000–50 000 lejes összegek szerepeltek – a lépték kedvéért: a jelzett felső határ egy Dacia árának kétharmadát jelentette –, leginkább azonban egyetemi felvételt, munkahelyet, előnyös küldést ígértek a bíróknak a remélt vagy egyenesen előírt szolgálatokért. Az érintettek meg éltek és aludtak, ahogy tudtak.

A börtönbüntetés letöltése után Anderkó hazatért szülővárosába, s Szatmárnémeti egyik rangos középiskolájának népszerű testnevelő tanáraként dolgozott, majd vonult nyugdíjba. Közben élő legendává vált, egyrészt futballbírói karrierje, másrészt börtönviseltsége okán, mert, úgymond, „politikai” volt. És mint ilyen, rendszerellenálló. Az 1989-es fordulatot követően újra felfedezték, különböző tiszteletbeli funkciókat töltött be, az elmúlt tíz esztendőben pedig Zilahon élt visszavonultan és egyre betegebben.

A képről most már végképp hiányzik. Közösségi profilja még él, de ne írjanak neki, március 28. óta ő már egy másik dimenzióba költözött. Halálát követően minimalista, csillámporral lefújt rövid nekrológok jelentek meg róla, halottról jót vagy semmit, ugyebár. A nagy tisztogatást követő játékvezetői generáció mára már ugyancsak nyugalomba vonult egyik kiemelkedő tagja, Adrian Porumboiu mondta róla: „Nem hiszem, hogy korrupt bíró lett volna. Egyszerűen áldozata lett az akkori korrupcióellenes őrületnek, amelybe bele kellett buknia néhány kevésbé védett személynek is. Romániában időről időre visszatér ez a tisztogatási mánia, s ilyenkor a futballt is érinti. A fanarióták öröksége ez, vírus, amely arra kényszerít, hogy gyilkoljuk egymást. Én mindentől függetlenül Románia egyik legnagyobb bírójának tartom őt.”

Hogy 1979. szeptember 19-én szólt-e magyarul a játékosokhoz, nem tudom. Esetleg a régi dózsások törzshelye, a Kék Duna borozó tulajdonosát, Sarlós Andrást kellene megkérdezni, aki annak a meccsnek – pazar fejes gólja és hatalmas védői hibája révén – kiemelkedő szereplője volt. De lehet, mindegy is. Talán csak annak van már igazán jelentősége, hogy volt a történelemben egy magyar játékvezető, aki labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében is közreműködött.

Még akkor is, ha közben rövid o-val élte le az életét.