Kívül-belül – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2019.03.11. 22:12

Csodáltam az Ajaxot a Real Madrid elleni diadalát figyelve, ám a futballszakmai ámulatom mellett váratlanul eluralkodott rajtam az érzés: ezek a gyerekek szeretnek futballozni. Aztán másnap visszatértek a kételyeim, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy a mai sportelit tagjai szeretik, amit világszínvonalon űznek.

Az érzéseimről beszélek, tehát nem állítom, hogy igazam van, arról pedig szó sincs, hogy egyszerűen utálnák, csak éppen kötelességből teszik. Mert ez a dolguk. Ebből élnek. Mert – ők így mondanák – profik.

Hogy érthetőbb legyek, végletesen fogalmazok: a játék őszinte örömét, önfeledtségét kérdőjelezem meg, hiányolom. Mert azért – maradva a futballnál – a labda játékszer, a világ legnépszerűbb sportja pedig azért hódíthatta meg a földkerekséget, mert játék. Hiszik, nem hiszik, egyszerű valami – legalábbis annyira, hogy hódíthasson. Mert ha labdához jutunk, ugyanúgy lendül a lábunk, mint a legnagyobbaké, s a lelátón, a képernyő előtt ülve nem derül ki, hogy akik tehetségükkel rászolgáltak az érdeklődésre, máshol, máshogy találják el a labdát, mint mi (súlypont és egyéb huncutságok a fizika tárgyköréből), a ritmus csak látszólag azonos, a helyezkedésről, a periférikus látásról már nem is beszélve.

A látszólagos egyszerűség is oka, hogy a gyerek megszereti a labdát, a játékot, szűkebben a futballt. Hogy tudományosabb legyek, „a gyermek nem azért játszik, mert ismeretekre akar szert tenni, hanem magáért az örömért, mert játszani jó. S addig játszik, amíg a játékot érdekesnek találja, amíg kielégülést nyújt számára és örömet szerez neki”.

Minden gyerek így indul, szűz terep, amelyre később ráépül, hogy úgy mondjam, a társadalom, kézzelfoghatóbban a környezet. Amely – és persze nem csupán a sport világában – szinte egy pillanat alatt képes belerondítani az önfeledtségbe. Például azzal, hogy a kelleténél korábban terheli követelményekkel a gyereket, nem találja el azt a pillanatot, amikor már az érzelmek mellé az értelmet is be lehet vetni.

Détári Lajos nekem hitelt érdemlő a témában, hiszen nála látványos volt a játék öröme, nos, szerinte: „Egyre inkább azt látom, hogy nem is a gyerekek, hanem a szülők akarják, hogy futballozzon a fiuk. Eltűnt a lelkesedés, a szenvedély, a futballszeretet.” Igen, a szülő a kulcs, ő az, aki elsőként képes kizökkenteni csemetéjét a paradicsomi állapotból. Ám hogy ne legyek igazságtalan, a másik oldalról is idézek, egyik akadémiánk vezetője úgy véli, „mindenképpen elhivatottság kell ahhoz és futballszeretet, hogy meghozzanak egy olyan döntést, hogy a családi környezetből eljönnek és beköltöznek egy akadémia kollégiumába”. Lám-lám, itt a szeretet már nincs egyedül, ott az elhivatottság, ami jól hangzik, látványos tényező, csak éppen kérdés, tudja-e a leendő akadémista, mit jelent, s ha elmagyarázták neki otthon, milyen érvekkel. Gondolok itt például a pénz és hírnév (fő)szerepére modernnek titulált korunkban. A legkisebbek futballba való bevonásánál hivatalos ember is határozottan állítja, hogy „az iskolai és óvodai foglalkozásokon a játék, a mozgás örömének átadása a pedagógusok feladata”. Ha egy óvodásnak, iskolásnak „át kell adni” a játék örömét, már régen rossz, és akkor még nem kérdeztem meg, hogy az örömöt hogyan lehet egyáltalán átadni. (Nem, nem jobb belsővel vagy külső csüddel…)

De ne higgyék, hogy ez csupán nálunk, a mi kis megrágott, kiköpött, lesajnált futballunkban van így, éppen az Ajax egyik edzője hangsúlyozta: „a legfontosabb dolgunk az volt, hogy a játék szeretetét sulykoljuk tanítványainkba.” Ha már ott is „sulykolni” kell, szintén tragédia – mindenfajta látványos eredmény ellenére. Azt sejteti, hogy a világ megy rossz felé.

Gondolom én – és nem várom, remélem, hogy visszatér a kor, amikor maradi nézetem a játék, a mozgás alapvető tulajdonságáról (öröm, felszabadultság) általános lesz. Miért is lenne, amikor a szeretetnek nincs piaci értéke, a rajongásnak már igen – hiszem, hogy nem kell magyaráznom a különbséget. Az elitsportot, kiemelten a futballt (ki)használó üzleti vállalkozásoknál nem téma a csendes mosoly, a visszafogott érzelem, a röhögésre, a térdcsapkodásra, az üvöltő csodálatra építenek, enyhén szólva sem csekély haszonnal.

Érdemes figyelni a különféle nyilatkozatokra. A labdából élők nem nagyon beszélnek arról, hogy szeretik-e a futballt. Hihetően pedig csupán Gera Zoltán, igaz, ő sem az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Ezzel együtt vallomása („Szokták mondani, hogy átváltozom, amikor a pályára lépek, és ez tényleg így van. Egyszerűen ennyire szeretem a futballt, lelkes vagyok, tiszta szívvel játszom”) minden öltözőben citálandó, hiszen egész pályafutásával alátámasztotta.

Kérdés lehet persze, hogy akkor miért csinálják, találnak-e benne egyáltalán örömöt. Természetesen igen, hiszen a boldogság forrása sok minden lehet, az anyagi javakat üdvözítő világunkban végképp. Lehet (és egyébként kell is) szeretni a győzelmet, az anyagi és erkölcsi megbecsülést, a kimagasló életnívót, a népszerűséget, kimeríthetetlen az öröm kútja, a külvilágot pedig egyáltalán nem érdekli, hogy hőseink szeretik-e egyáltalán, amit csinálnak. Ahogy arra sem szán túl sok érzelmet a környezet, ha egyszer csak véget ér az álom s eljön a búcsú ideje. Jönnek az új arcok, az új hősök, náluk is az lesz az érdekes, hogy mire viszik, mit produkálnak.

Tapasztalataim szerint a játék öröme éppen a karrier vége felé tér vissza. Ilyenkor már megesik, hogy ismét a szeretet az úr, újra gyerek lesz a sok sót megevett játékos, örül minden percnek, amelyet a pályán tölthet. Nehéz neki a búcsú, kemény esztendőkön van túl, tehetsége jóvoltából belekerült egy spirálba, a pörgésből pedig csak kevesen szállnak ki önszántukból.

A folyamat lélektanilag is érdekes, nálam Mérő László professzor érvelése a legtalálóbb, ő arról beszélt, hogy az érzelmek és az értelem működése néha azért összeférhetetlen, mert az ezekért felelős agyterületeket az evolúció összegányolta. Az agyban ugyanazon a csatornán futnak az érzelmi impulzusok és a logikai következtetések, minél fiatalabb valaki és minél fejletlenebb az agya, annál nehezebb szétválasztania a kettőt.

Mindez azért érdekes, mert akiket mostanság a csúcson látunk, nem ma kezdték, az érzelem kontra értelem csata végigkísérte útjukat, hogy nem hullottak ki a rostán, annak (is) köszönhető, hogy az ész, ha kellett, legyőzte a szívet. Magyarán, mindig volt érvük – saját vagy készen kapott, kívülről sulykolt – arra, hogy tovább haladjanak.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs pellengérre állítani azokat, akiknek én is felállva tapsolok, megkönnyezem a sikereiket, áradozom a teljesítményükről, egyszerűen csak szeretném (remény nélkül is), ha valami visszatérne a gyerekkor önfeledtségéből. Mert miközben a Realt verő Ajaxnál felfedezni véltem a játék örömét, többnyire feszültséget, görcsös összpontosítást sugallnak az arcok, összeszorított foggal, fogcsikorgatva teszi a dolgát mindenki.

Meg nem mondom, mi a teendő, mindenesetre jó tudni, hogy a gyermeki önfeledtség nem feltételez a mai sportban megengedhetetlen lazaságot, az is réges-régi tapasztalat, hogy a kölykök a legnagyobb komolysággal és odaadással teszik játékbeli dolgukat, összpontosítva a képességeiket. Így aztán visszatérek a kályhához, ahogy ezerszer, ezeregyedszer is kiemelem, hogy az edzői tudomány legfontosabbika a pedagógia. Nálam. Aki még hisz abban, hogy az érzelmekkel több elérhető, mint ostorral, diktatórikusan.

A világ persze nem ilyen. Talán soha nem is volt, de hogy nem lesz egyhamar, az biztos. Még úgy sem, hogy gólok után azért veregetik címeres mellüket a fiúk, s dumában is megy az érzelmi szál, körülbelül úgy, mint a vicc poénjánál:

„Engem ne érdekelne a belső? Nálam a legfontosabb a szervokormány, a bőrülés és a négy hangfal…”

Jó utat!

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik