Gyerekjáték – Kun Zoltán publicisztikája

Öcskös, mi lett a tegnap esti meccs?

Apa minden reggel ezt kérdezte a nagyfiútól, ha előző nap a válogatott játszott, vagy az Európa-ligában a Vidi lépett pályára. Persze, tudja pontosan, sok esély nincs a helyes válaszra, hiszen éppen ő küldi el kilenc óra körül aludni a gyerekeket. Igaz, titkon ilyenkor remél egy kis feleselést, hogy legalább az első félidőt hadd nézzék meg, de hát feleselés nincs, mármint fociügyben, arra ezek szerint fölösleges szót vesztegetni. Apa még egy kis trükknek is örülne, hiszen valami régi büntetés miatt ő is kisrádión hallgatta a paplan alatt az FTC–Admira Wacker KEK-meccset, ha már a tévében nem nézhette, na de ma már KEK sem létezik, kisrádió sem nagyon, meccshallgatási kedv meg ezek szerint végképp nincs.

Így iskola előtt kötelességszerűen elmondja, mi történt előző este; na nem mintha bárkit érdekelne, a reggeli kapkodás nem arra való, hogy a lestaktikát vagy az utolsó perces gólt vesézzék ki. Inkább csak azért beszél a futballról, hogy ha szóba kerül a suliban, ne tűnjön már tökhülyének a gyerek, aki még azt sem tudja, ki volt a BATE középhátvédje.

Ha szóba kerül a suliban – mosolyog Apa keserűen. Mert eleinte még tényleg reménykedett, hitt, bízott, de most már csak rutinból kérdezi meg edzés után a nagyfiút: na mit beszéltetek a meccsről? Ott van harminc gyerek az osztályban, a fele fiú – mi más is lehetne a központi téma, mint a foci?

A meccsről? Mit beszéltünk volna? Semmit.

Igen, ez az a válasz, ami nem okoz meglepetést, már teljesen papírforma. Persze Apa kicsit minden alkalommal el is szégyelli magát, hogy milyen őskövület már ő, amikor azt feltételezi, hogy ezt a harminc gyereket érdekelheti olyan marhaság, mint a magyar futball. Pedig, győzködi magát, ez nem valami hendikepes suli, tele kockafejű hatodikossal, hanem egy sportos osztály, több igazolt versenyzővel. Az ő nagyfia is az – persze nem focista, de attól még lehet élsportoló. Sőt, igazából csak így lehet élsportoló – teszi hozzá magában Apa a nagyobb futballbukták alkalmából.

A meccsről? Mit beszéltünk volna? Semmit.

A szavak azért mindig sokáig ott visszhangoznak Apa fejében. Várja, hogy legalább a „semmit” elmarad néha, már az is nagy előrelépés, vagy legalább jöjjön egy olyan válasz, hogy ezeket a szerencsétleneket nézni sem szabad, már megint milyen gólt kaptak. De nem, nem, nincs szerencsétlen, nincs gól – nincs nézés.

Csak közöny van, a harminc kisiskolás közönye.

Apának ilyenkor eszébe jut a múlt. Nemcsak az Admira, bár lám, azt az egygólos vereséget három évtizede nem felejti, pedig azon már erősen gondolkodnia kell, ki lett néhány hónapja a vb-harmadik. De ott vannak a régi felejthetetlen focik a 4-es iskola leharcolt pályáján, amikor szombat délutánonként csak úgy volt hajlandó pályára lépni, ha a nagy kétkazettás rádiómagnóból bömbölt – dehogy a zene, a körkapcsolás! Mert egyetlen pillanat sem telhet el úgy az ember életéből – gondolta akkoriban a tizenéves önmagát máris kész embernek látva Apa –, hogy nem tudja, ki lőtte a Békéscsaba gólját, vagy miért cserélt a Vasas. Igen, focibuzinak hívták, és erre büszke volt: diadalmasan mesélte másnap az osztályban, hogy iskola után indulva tizenhárom újságárushoz baktatott el a magyar–szovjet előtt, hátha még kap valahol egy Nemzeti Sportot. Végül kapott, és éppen hazaért a harmincadik percre, amikor Mihajlicsenko bevágta a győztes (a fenéket, vesztes!) gólt.

Két éve, az Európa-bajnokság előtt nagyon boldog volt, hogy na végre, nem csak a számítógép jelenti a világot, sőt, nem csak Messi vagy Ronaldo futballvilágot – örömmel vette a matricákat az albumba, hiszen volt tíz-tizenöt magyar játékosról is fotó. Nagy szó: a srácok még cserélgették is egymás között, mindennap vinni kellett ötven-hatvan fölösleges matricát a suliba, hátha összejön érte egy limitált kiadás. A felbuzdulás az első belga gólig tartott – ha a menetelésnek vége, akkor a futballszeretetnek is vége, tiszta sor. Apa persze biztos benne, ha a magyarok nyerik az Eb-t, akkor sincs különösebb változás, az a csoda is három napig tart. Az album már nincs meg – mármint az idei, mert az övé, az 1987-es matricákkal, az NB I-es játékosokkal még ott lapul egy fiókban.

Szia, Apa! Ma nem voltam núb, csináltam öt hedsatot, most már kéne néhány víbaksz is – ezt már a kisebbik mondja, néhány angol szót ezek szerint tud, bár ennek Apa kevésbé örül. Az, hogy az oviban még nem tudják felsorolni az irapuatói kezdőt, szerinte is megbocsátható, de ilyen előélettel nem sok hatéves tudja majd megmondani a nyáron sem, hogy éppen a Vidi vagy a Fradi lett-e a bajnok. Ugyanakkor Apa sem valami begyöpösödött idióta, teljesen természetesnek tartja, hogy a suliban minden nap elején már kénytelen a tanár begyűjteni a harminc okostelefont (igen, mindenkinek az van!), mert valaki a konkáv négyszögek tanulása alatt zombikra lövöldözött, ráadásul elég hangosan. Persze Apát sem érdekelte a matek, nemhogy a konkáv, még a konvex sem, de egyszer sem vették el tőle a pad alatt lapozgatott sportújságot. Sőt, akkoriban még a drága Gyuszi bának, a biosztanárnak is az volt felelésnél hónapokig a beugrókérdése: melyik csapatban játszik Galaschek? Aki nem tudta, annak jött Romanek, aki azt sem, hármasnál jobbat csak akkor kaphatott, ha a következő biológiaóráig felfedezett egy új vírust. De legalább a FIFA egyik részével játszottak volna suttyomban a gyerekek! – próbál Apa a jelenbe visszazökkenve kiutat keresni, ám ma a Fortnite a nyerő, ezerrel megy a mészárlás, bocsánat, hentelés. Drága készítők-alkotók, de jó lenne, ha legalább az Uzi és Kalasnyikov mellett príma ötös bőrlabdával is lőhetne az a gyerek, vagy a főellenséget kicsinálhatnánk egy remekbe szabott Zidane-fejessel is – fohászkodik kínjában, de nem, nincs semmi vigasz.

Ezért sem érti, amikor otthon a sok mesefilm mellett véletlenül focimeccsre kapcsolhat, miként lehet, hogy néha a lelátón igazi, élő, hamisítatlan gyerekeket mutatnak, ahogy mezbe öltözve szurkolnak valamelyik csapatnak. Persze, leginkább a külföldi mérkőzéseken lát ilyet, de mondjuk a Chelsea elleni pesti El-meccsen a fagypont dacára is kint volt sok-sok boldog kölyök, sőt, ahogy visszaemlékszik, minden magyar pályán észrevett időnként kisiskolásokat. Sőt, a múltkor Apa találkozott az irodában egy régi kollégájával, évek óta nem látták egymást: természetes, hogy már a második mondatnál előkerült a gyerek, a negyediknél meg a foci. A régi kolléga átérezte Apa gondját, mondta, neki is van már két gimnazista fia, akik még azt sem tudják, hány csapat játszik egy focimeccsen. Néhány éve, immár az új feleségtől megszületett a legkisebb, és tanulva a korábbiakból, őt célzottan a futballra neveli: de nincs is nehéz dolga, hiszen a gyerkőc már minden zsebpénzét klubsálakra költi, rengeteg jópofa focis videót néz a tabletjén, ellenben még egyetlen főgonoszt sem végzett ki.

Tessék, mégis lehet valami vigasz – gondolkodott el Apa, talán húsz-harminc év múlva is lesz szurkoló, aki meccset néz, sporthíreket olvas, sőt, néha még jegyet is vált valamelyik stadionba. A legszívesebben kézen fogná ezt a kissrácot, gyere, menjünk el a harminc nagyobb gyerekhez, és csak mesélj nekik gólokról, cselekről, örömről, izgalomról, összetartozásról, hátha közülük egyet, de tényleg csak egyet meg tudsz fertőzni, aki képes végignézni az év tíz legbravúrosabb védését – még az sem baj, ha valami trükkel éppen a földrajzóra alatt.

Itt tartott Apa, amikor az eszébe jutott: jobb ez az icipici remény, ez a kis kincses sziget, maradjon csak meg a fiúcska olyannak, amilyen, és dehogy kellene találkozni, dehogy kellene mesélni – dehogy kellene fertőzni, mert a végén még a játékipar nyer egy újabb zombit.