Eposzra várva – Thury Gábor publicisztikája

Vannak, akik még látták Puskásékat, de többen vannak azok, akiknek már csak múltba vesző fogalom az Aranycsapat. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1953. november 25-én győztük le 6:3-ra a Wembleyben az angolokat, a meccs az Évszázad mérkőzéseként égett bele az egész nemzet tudatába. Egyre kevesebben élnek azok közül, akik ott voltak a lelátón, ők is szinte kizárólag angolok, nekünk maradt Szepesi György szuggesztív közvetítése, no meg a mérkőzésről készült film, amelyet az ünnep napján a zseniális riporter hangalámondásával rendre levetítenek, mintegy örök mementóként. Igen, ünnep, mert november 25. a magyar futball napja. Az idei megemlékezés szomorúbb volt, mint az előzők, mert már az Aranycsapat 12. embere, Szepesi sincs közöttünk. De talán éppen egy másik haláleset, Puskás Ferenc 12 évvel ezelőtti távozása segített a magyar mitológia kibontásában. Az isteni Öcsi került a múltidézések középpontjába, aminek az is hozadéka volt, hogy a 6:3-mal kapcsolatos legendárium egyre növekvő sugarú koncentrikus körként terebélyesedett – valós – legendává. A feltárásban persze segített az 50. évforduló 2003-as méltó megünneplése is, a mérkőzésre közvetve vagy közvetlenül vonatkozó írások sokasága jelent meg, a közszolgálati televízió pedig akkor tűzte műsorára először a találkozót teljes egészében.

Kétezerhárom tehát mérföldkő a magyar futballmondakör feltárásában, s nem következett be, amitől sokan tartottak, hogy a tv-ben látott valóság nagyban rombolja a legendát. Sőt, e sorok írója akkor értette meg, Sebes Gusztáv miért ragaszkodott ahhoz, hogy Bozsik József mellett az inkább védőmunkára alkalmas balfedezet szerepeljen az általa megálmodott együttesben. Megkockáztatom, több évtized távlatából Zakariás József játéka az egyik legnagyobb meglepetés, ha lehet azt mondani, az Aranycsapat szürke eminenciása a korszerűnek vallott futball előfutára volt – nem csökkentve Hidegkuti Nándor, Puskás és a többiek érdemeit. Az 50. évfordulós megemlékezés áttörte a gátat, azóta az Évszázad mérkőzése már talán a fiataloknak sem vész történelmi messzeségbe, az idősebbeknek pedig természetesen kapocs a távolba, képletesen szólva egyre zsugorodó fiatalságukhoz, ami pedig a labdarúgást illeti, a sportág origója. Emeljük ki a lassan szép korba lépő generációk szerepét a dátumhoz fűződő emlékek ápolásában, életben tartásában, aminek szerves következményeként (is) futballunk egyben a magyar kultúra része.

Van nekem egy fixa ideám: nekünk, magyaroknak nincsen eposzunk. A görög mitológiából merítő Iliász és Odüsszeia, Vergilius Aeneise – ha szabad így mondani – kompakt történet, a germánok Nibelung-éneke, a franciák Roland-éneke, az oroszok Igor-éneke vagy a briteknél Artúr király legendája, a finnek Kalevalája úgyszintén. Noha tárgyát tekintve Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című verses eposza, a Zalán futása (Vörösmarty Mihály), a Csodaszarvas-legenda és a Rege a csodaszarvasról, valamint a Buda halála (mindkettő Arany János) alkalmas lehetne a nemzettudat ápolására – nemhogy nem könnyű olvasmányok, mai megítélésben nem olvasóbarát művek. A megírásuk óta eltelt idő sem hozta közelebb őket az olvasókhoz, summa summarum kevés ember polcán találhatók meg – vagy plasztikusabban fogalmazva, olyan magas polcra kerültek, hogy nem éri el őket mindenki... Írtam már valahol, hogy nagy eposzunk már nem lesz, a nyersanyag viszont megvan. A 6:3 után Szepesi György lelkesen biztatta a költőket, hogy írjanak verset, s Zelk Zoltán meg is énekelte a londoni diadalt, ám egy nagy mű, „a” mű nem született meg.

Ugyanakkor egy évforduló nemcsak a nosztalgiára, a múltba révedésre alkalmas, hanem számvetésre is. Már csak azért is, mert a magyar futball nem zárult le az Évszázad mérkőzésével, sőt, az azóta eltelt időszakban egyre nehezebb megfelelni a dicső eredmény által támasztott követelményeknek. Ha nem dugjuk homokba a fejünket, fel kell tennünk a kérdést: miképp lehet az ünnepet aktuálisan értelmezni? Történelmi párhuzamot vonva: sem az 1848-as, sem az 1956-os forradalom definiálása nem független az aktuálpolitikától, s noha minden kurzus a saját kommunikációját erősítő sarokpontokat emeli a közbeszédbe, ettől megtisztítva az emlékezés mégiscsak azt jelenti, hogy van kontinuitás. Egyfelől kötelező az eseményt méltóságteljesen megünnepelni, táplálkozni vagy ha úgy tetszik, erőt meríteni belőle. Erőt például a szembenézéshez, hogy a világ egykori legjobbjaiként hogyan jutottunk az Eb-selejtező sorsolása előtt a negyedik kalapba. Ilyen múlttal erkölcsi kötelesség a sikerpályáról letévedő sportág legalább felszálló pályára állítása. Tény, az erkölcsi kötelességtudat néhány éve nemcsak lelki muníciót ad a hazai labdarúgásban a változtatások végrehajtásához, hanem pénzt, paripát, fegyvert is, mégis a feladat sziszifuszinak tűnik – s ez még akkor is igaz, ha tudjuk, a szakmailag hiteles munkához idő, a tartós eredményekhez türelem kell. Az angol és a német futball sem egyik pillanatról a másikra állt talpra. Ha úgy tetszik, a 6:3 üzenete az is, hogy a szigetországi labdarúgás a Wembleyben elszenvedett megsemmisítő vereség után lépett új utakra, még talán az is szimbolikus értelmet nyer, hogy az 1953-ban kudarcot valló csapat jobbhátvédje, Alf Ramsey 1966-ban szövetségi kapitányként ült a világbajnok válogatott kispadján. Az Évszázad mérkőzésének tanulságát a hátvéd egy mondatban megfogalmazta: „A taktika terén többet tanultam a magyarok elleni mérkőzésből, mint az azt megelőző évek alatt összesen”. A németek pedig a 2000-es Európa-bajnoki bukás után húzták meg a vonalat; nem telt el tíz év és visszakapaszkodtak a világ élvonalába. Az izlandiak szintén az ezredforduló környékén csináltak tabula rasát, 2013-ban már vb-pótselejtezőt játszottak, a 2016-os Eb-re és az idei vb-re ki is jutottak.

A magyar labdarúgás az 50., de már a 40. évfordulón is válságban volt, tíz-húsz évvel ezelőtt mentségként elmondhattuk, hogy a politika nem támogatja a sportágat, s noha a múlt kötelez szlogent minden év november 25-én odabiggyesztettük a 6:3 mellé, lassan kikopott mögüle a tartalom. A hazai futballban a morális és szakmai kiüresedést legmagasabb szinten felváltotta a felelősségvállalás, amely a már említett munícióval megtámogatva elsősorban az infrastrukturális helyzet javulását eredményezte. Ám a pályán a sikerek el-elmaradoznak, csupán a Debrecen és a Vidi tud felmutatni egy-egy csoportkörös szereplést. Az előbbi a BL-ben és az El-ben (2009, 2010), az utóbbi kétszer az El-ben (2012, 2018) vitézkedett-vitézkedik, továbbá még válogatottunk 2016-os Európa-bajnoki részvétele adott okot az örömre, s hogy mennyire áhítjuk a sikert, azt az Eb-szereplést kísérő eufória tanúsítja leginkább.

Olybá tűnik, a magyar futballban leginkább a humánfaktor hibádzik. Az emberi tényező fogalomkörébe sok minden beletartozik. Egyik oldalról a szakmai tudást átadó, intelligens, pedagógiai és pszichológiai érzékkel felvértezett edző, másrészt a motivált, azaz a tanulni vágyó, a futballistává válást életcélnak tekintő akadémista. Képesek-e a nevelőedzők átadni a tudást? Van-e erre a fiataloknak receptoruk? Reflexszerűen igen a válasz, ám a bizonyítás, majd a számonkérés helyszíne a futballpálya, az igazi vizsga pedig a megméretés a nemzetközi porondon. A minőségre nincsen garancia, de alapvető követelmény a maximumra törekvés legyen, a következetes munka. Hittel kell odaállni és csinálni, egyetlen napra sem feledni a célt. Németh Lászlóval szólva: „Azért vagyok pedagógus, hogy a természetnek nyers gyémántját szép vigyázattal csiszoljam kristályba”. De ez csak akkor megy, ha a tanítvány kristály akar lenni. Vagy ahogyan az egyre több magyar fiatalt a soraiban tudó DVSC vezetőedzője, a közelmúlt Loki-sikereinek kovácsa, Herczeg András az NS-nek a minap prózaibb módon megfogalmazta: „A dicsőségért azonban harcolni kell.”

S leginkább a szürke hétköznapokon – hogy méltón ünnepelhessünk.