Kicsikből nagyok – Vincze András publicisztikája

Titokban abban reménykedtem, hogy így október vége, november eleje táján eljön a nagy pillanat, és ránk zörgeti a szerkesztőségi ajtót futballfőnök, edző, játékos, utánpótlás-szakember, menedzser, edzőképző, licences és nem licences, mondván, na, ezek a horvátok aztán tudják, hogyan kell focit csinálni!

De néma csend...

A történetnek persze van előzménye: lapunk főmunkatársa, Csillag Péter egy hónapja felkerekedett, körülnézett Horvátországban, majd pedig riport- és interjúsorozatban megírta, tőlünk egyhatárnyira, Budapesttől néhány száz kilométernyire hol és hogyan terem a futballcsoda. A cikkek megjelentek, a nyári, oroszországi világbajnokság ezüstérmes csapatának és labdarúgóinak cseppet sem hétköznapi története rendkívül tanulságos sztorivá kerekedett, s kiderült, hogy bár sok mindenben közös a magyarral, sok részletben mégis nagyon más a horvátországi futball eredettörténete. Többször is elolvasva a nyilatkozatokat, vissza-visszakalandozva a cikkekhez egy-egy gondolatért, úgy érzem, ezekben az újságcikkekben ott volt (van) a régen keresett sikerrecept, és ezért is szomorkodom amiatt, hogy a magyar foci szakmai berkeiben nem ütötte át az ingerküszöböt. Persze ha valakiben felbuzogna a vágy, s utánaolvasna annak, miről van szó pontosan, akkor a nemzetisport.hu oldalunkon megtalálja a sorozatot (ha az nso-n beütik a következő keresőszavakat „Horvátország Csillag Péter”, megtalálják a cikkeket is), amely remek keresztmetszete, hogyan lehet sikerre vinni a futballt, hogyan lehetnek a kicsikből nagyok. A kihívás módszertanáról, a horvát labdarúgás lehetőségeiről, a négy és fél milliós lélekszámú országban kinevelt focisták képességeiről ugyanis beszélt a korábbi sztárjátékos, Davor Suker (ő ugyebár manapság a szövetség elnöke), egy falusi kiscsapat, az Orkan edzője, Ervin Nazor, az utánpótlás-nevelésről híres Dinamo Zagreb szaktekintélye, a Magyarországon a Fradinál, a Vasasnál is dolgozó Marijan Vlak, az oroszországi torna nagy csatáiban szereplő Domagoj Vida édesapja, Rudika Vida – aki egyébként az 1998-as vb-bronzérmes generáció, azaz a Suker-korosztály tagjaként maga is nagy tehetségnek számított –, s ami hab volt a tortán: átfogó értékelést adott a világbajnoki ezüst hátteréről az a szakember, aki leginkább érintett volt a nyári csodatételben, azaz Zlatko Dalic szövetségi kapitány.

A világ második legjobb edzője a következőt tartotta (és persze tartja) fontosnak a válogatott keret-, a csapatépítés, ergo a futballfelemelkedés kapcsán: „Olyan fiatal játékosokra van szükség, akikben van akarat, akik éhesek a sikerre. A válogatottnál melléjük kell megtalálni azokat a tapasztalt, idősebb futballistákat, akik egyensúlyt teremthetnek a csapaton belül.”

Huncut igazság ez, hiszen fejre állítja azt a régóta szajkózott tételt, miszerint a rutin mellé kell a fiatalság, Zlatko Dalicnál ez az igazság éppen hogy fordítva érvényes, s a kapitány vélekedése futballstadiont fénybe borító reflektorok erejével világít rá arra, amit a magyar fociban három évtizede képtelenség sikerre vinni: nincs más út, mint az, hogy hinni kell a fiatalokban! Ha a kicsivel több mint négymilliós országban a módszer működik (az 1998-as vb-bronz, majd az idei ezüst fényében főleg!), akkor a tízmilliósban is működnie kell. Elég volt az öregfiúk-légió-sokból, az ugródeszkázó külföldiekből, a sérülés után az NB I-ben felépülőkből: „fiatal játékosokra van szükség!” A horvát szakemberek elemzésében ráadásul vissza-visszatérő elem, hogy szerintük a magyar labdarúgás irigylésre méltó helyzetben van, mert erős az akadémiai rendszer, nagyszerű, hogy sok stadion és pálya épül, a sportágfejlesztést célzó támogatásoknak hála van jövője is a focinknak.

És akkor itt következik a „de” – azért azt is hozzáteszik, hogy annál nincs nagyobb szakmai kincs, mint az, ha a játékos (fiatal, rutinos, messziről jött vagy messzire küldött) küzdeni is akar.

Háborút, országégést sohasem kíván az ember, mégis megkerülhetetlen, hogy déli szomszédainknál a mély szenvedésben, puskaropogás közepette felnőtt generáció tagjaiban hatványozottan megvan a kitűnni vágyás, a sikeréhség, ami hatalmas elszántságot, bátorságot, élnivágyást generál – még manapság, a csendesebb, békés időkben is.

Dalic a futballjukra ható érzelmek erejéről így beszélt: „Meccsről meccsre gyulladt be egyre jobban az ország, eleinte csak a főbb helyeken nézték a meccseket, aztán kisvárosok, falvak terein is, és végül mindenütt úrrá lett a láz. Több mint egymillióan ünnepeltek az utcákon. A délszláv háború után felnőtt nemzedékek most tapasztalhatták igazán, mit jelent horvátnak lenni, horvát zászlót lengetni, mit ér a szabadság, milyen a valódi hazaszeretet.”

A küzdeni tudás kapcsán Sukertől Rudika Vidáig minden megszólaltatott ugyanígy vélekedett a mentális erő, a kitörési vágy, a fiatalos lendület fontossága kapcsán.

A történetben itt jön az a csavar, hogy mi, magyarok is pontosan tudjuk, micsoda érzelmi energiát képes felszabadítani a futballsiker, hiszen a franciaországi kontinenstorna csoportmeccsei során országunk is ezt az eufóriát élte meg. S amikor a foci kapcsán arra hajlik a szó, hogy itt, Európa szívében összefonódik a horvát és a magyar labdarúgás, hogy a szakmai és érzelmi gyökerek ugyanabba a földbe kapaszkodnak, akkor valóban a sportághoz kapcsolódó életérzés (országos ünneplés) bizonyítja, milyen sokat ér a tehetség, a szakmai tudás, s milyen rövid távon lehet eredményt elérni odafigyeléssel, alázattal – küzdelemmel. Persze más, s nem elhanyagolható kérdés: amíg a horvátok az érzelmi tüzet (lelkesedés) képesek a szürkébb, s olykor súlyos vereséget hozó, kijózanító eredményeket – mint amilyen volt a vb utáni spanyolok elleni hatgólos vereségük a Nemzetek Ligájában – követően is életben tartani, aközben mi még a jobb napjainkon is engedjük lohadni, pislákolni, kihunyni.

Talán ez a legnagyobb különbség a nem olyan régen nélkülöző és szenvedő, valamint a minden kényelmet, kényeztetést élvező sport-, és azon belül a futballkultúra között.

No, de maradjunk a legfontosabb üzenetnél: küzdeni kell!

Ezzel az a bökkenő, hogy a magyar ifjú (szerintem) ha akar, akkor sem tud küzdeni. Nemigen hagyják, mert az öltözői hierarchiában elé helyezett tucatlégiós manapság nem rivális, hanem inkább akadály, akit képtelenség félreállítani. Hányszor halljuk a futballvezetőktől, hogy amíg a magyar tehetség kinevelése, fizetése túl drága, addig egy-egy más országbeli játékos megszerzése, szerepeltetése, javadalmazása töredékösszegbe kerül, ezzel nélkülözhetővé teszik az átlagosnál jobb, erősebb hazai lábakat, s nélkülözhetetlenné a gyenge külföldit. A magyar srácok többségének – ellentétben a fiatalon már BL- vagy Európa-liga-meccsre nevezett horváttal – nemhogy a nemzetközi porondon, a hazai bajnokikon sincs lehetőségük megmutatniuk magukat, hiszen az NB I-ben dolgozó edzőknek semmilyen érdekük nem fűződik hozzá, hogy ezeket a fiatalokat bevessék, higgyenek a képességeiben akkor is, amikor éppen – merthogy az ifjúsági futball már csak ilyen – hullámzó a produkciója. S akkor ehelyütt jöjjön az újabb idevágó idézet Zlatko Dalictól: „Mifelénk, Kelet-Európában gyakori szokás, hogy egy-két rossz eredmény után azonnal kirúgják az edzőt. Nem szabad. Időt kell adni neki. Hosszabb távlatokban érdemes gondolkodni. Nem hat hónapban, hanem minimum két-három évben.”

Küzdeni kell. A saját nevelésű játékosért, a nézőért, a bevételért, a szakmai fejlődésért, az annyira vágyott futballstílusért.

S nálunk csend van. S emiatt talán azért is „kiabálunk” éppen most, mert a Bundesligában dolgozó, s az M4 Sportnak nyilatkozó Dárdai Pál is azt érzi, hogy lehet bármilyen erős a segítő szándék, születhetnek ötletek, reformok tucatszám, alakulhatnak bizottságok, ha a papírmunkát nem követik a tettek, ha nincs valódi akarat, ha hiányzik az a bizonyos küzdeni akarás, előrelépés sem lesz. Márpedig a futballunknak most van olyan edzőgenerációja, amelynek tagjai a süketeléshez túl sokáig, s túl sokszor nem adják a nevüket, a profi közegben szerzett tapasztalataikat, s azt ötleteiket.

Két évvel ezelőtt néhány hétig ünnepeltük az Eb-ről hazatérő válogatottat, most még bőszen tapsolunk a Vidinek, ha helytáll az Európa-ligában – szóval, ha van egy kis siker, elégedetté válunk (ó, hát nincs itt baj!), s nem próbálunk küzdeni a futballjövőnkért.

A horvátok viszont ilyenkor fordulnak vissza, hogy megnézzék, a sikerek mögött mi a helyzet a kicsikkel, hiszen pontosan tudják, később velük lesznek újra nagyok.