Baj a bajban – Malonyai Péter publicisztikája

Amikor 1938-ban a magyar labdarúgó-válogatott második lett a világbajnokságon, a legendás Aszlányi Károly „Baj van a bajjal” címmel írt cikket a Nemzeti Sportban. A lényeg megszívlelendő: „Évtizedek óta visszatér a magyar sajtóban a »Mi a baj?« című közleménysorozat. Egy labdarúgó-vereségre átlag hét »Mi a baj«-cikk esik. Egy csapat életében mindig nagy baj, ha a bajkeverő hajlamúak folyton felfedeznek valami bajt; és ha valóban van baj, ekkor ez súlyos baj.”

Mára persze változott a helyzet, hiszen hol vannak már azok az idők, amikor egy világbajnoki ezüstérem volt a „baj”, s persze napjaink kommunikációjában hét írásnál sokkal, de sokkal több kürtöli világgá a szerző okosságait. Arról nem beszélve, hogy a világ itt is felgyorsult, hiszen ami a bajokat illeti, csak versenykiírás (selejtezők, kupák) kérdése, milyen gyakran beszélünk válságról.

A projekt a marseille-i kudarc (1969. december: Csehszlovákia–Magyarország 4:1, és nem leszünk ott a vb-n) után indult be igazán. A következő esztendőben az állami és pártfórumok visszatérően napirendre tűzték a magyar futball ügyét, a csúcspont az volt, hogy a végén párthatározat foglalt állást „a lazaságok, a visszásságok ellen”, és meghatározta a tennivalókat. Az indok mindmáig érvényes, hiszen „a labdarúgás közvélemény-formáló erő, nívója, eredményessége befolyásolja a közhangulatot”. Jellemző, hogy a határozat nem került nyilvánosságra, de az is, hogy a parancsuralom jóvoltából mindenki kötelességének érezte, hogy tegyen valamit (legalább egy újabb határozat erejéig).

A dokumentumok közül a legérdekesebb az a felmérés, amelyet a Testnevelési Főiskola Kutatóintézete készített a futballistákról 1970-ben. Az NB I mind a 16 csapatát vizsgálták, 256 játékos válaszolt a kérdőívekre. A kutatás adatai, de főként kérdésfelvetései ma sem érdektelenek. Ha valaki némi áthallást fedez fel, nem a véletlen műve.

Kezdték azzal, hogy mennyit keresnek a labdarúgók. A válaszok alapján a budapesti csapatoknál 7330, a vidékieknél 6350 forint az átlagjövedelem (országosan: 2222), de ehhez jön még némi „béren kívüli” juttatás. Az összeg nem tartalmazza az átigazolásnál kapott pénzt s a lakást, amelyhez kedvezményesen juttatta hozzá a játékosokat klub. És a különleges járandóságokat sem. Győrben például a textilgyár a győztes meccsek után ruhaanyagokat csomagoltatott be a feleségeknek, a húsipari vállalat pedig ingyen látta el termékeivel a futballisták családját.

Ennél nagyobb gond volt, hogy a csapaton belül sehol sem létezik a tudás, a teljesítmény szerinti differenciálás, és az is, hogy a másodosztályú együtteseknél gyakran azért nem cél a feljutás, mert tudják, az NB I-ben sikertelenebbek lesznek, így a játékosok kevesebbet keresnek.

Maradva még az anyagiaknál, a tanulmány megállapítja, hogy „Magyarországon nincs olyan NB I-es labdarúgó-szakosztály, amely – minden tételt számítva – ne lenne deficites”. Akkoriban is azért kesergett mindenki, hogy az NB I-es meccsek átlagnézőszáma csökken (1964: 16129, 1969: 8363), ám nem lehetett volna olyan magas, hogy a csapatok ne szorultak volna rá külső támogatásra. Az úgynevezett „bázisszervekére”. És ez nem csupán anyagi segítség, ugyanis „a játékosok 94.5 százaléka ott van alkalmazásban”. Cserébe a funkcionáriusok egy része szerepet kap a klubvezetőségben, s ha már ott van, lassan-lassan elhiszi, hogy ért is a futballhoz, beleszól hát mindenbe, „Én hozom a pénzt!” felkiáltással.

Érdekes az is, honnan jönnek a labdarúgók. A budapesti csapatok játékosainak 44.79 százaléka vidékről érkezett, a vidékieknél viszont csupán 16.13 a fővárosiak aránya. A vidéki csapatok többsége a saját megyéjére(!) támaszkodik, például a Győri ETO játékosainak 68.4 százaléka Győr-Sopron megyei, a DVTK-nál és a Szombathelynél pedig 63.1 százalék az adat Borsod és Vas megye vonatkozásában. A szomszédos megyéket is figyelembe véve még magasabbak az értékek: Győri ETO (84.1), DVTK (78.8), Szombathely (73.5), SBTC (73.2), Pécs (66.5), Szeged (61.1) az első hat sorrendje.

Ami a játékosok származását illeti, feltűnő, hogy „a labdarúgók szüleinek mindössze 1.2 százaléka paraszt, téesztag, mezőgazdasági dolgozó”, ami nem a korban szokásos kategorizálás miatt fontos, hanem azért, mert ez „az ország lakosságának legnagyobb százalékát kitevő foglalkozási réteg”, magyarán, „a falu fehér folt”.

Érdekes és lényegi kérdés, mi kellene ahhoz, hogy a játékosok jobban szeressék a futballt. A többség a nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést említi, mögötte rögtön ott van a kevesebb keményebb edzés, a több megértés, a több néző. A „kevesebb keményebb edzés” azért érdekes, mert egy visszaemlékezés szerint, amikor a válogatott tagjai Tatán időzve megnézték a női röplabda-válogatott tréningjét, egyikük felkiáltott: „Na, ez hiányozna nekünk!” A futballszeretetet 26 pontos skálán mérték a kutatók, a válaszok értelemszerűen jól fésültek, ám az átlagérték így is csak 16.4 pont.

Ide tartozik: nem egy edző panaszkodott, hogy tudja, mit kellene csinálni, de nem mer többet követelni a játékosaitól, félve attól, hogy megfúrják. Bezzeg ha előírnák! – mondta jó néhány. Aztán jött az elátkozott „követelményrendszer”, a szakvezetők pedig felháborodottan tiltakoztak az ellen, hogy beleszólnak a munkájukba.

A tanulmány sorsa ismeretlen, az viszont tény, hogy részleteiben az éppen hatalmon lévő futballvezetőség folyamatosan igyekezett meríteni a tapasztalatokból. Például a jövedelmeknél, természetesen ez volt a legkeményebb ügy. Nem utolsósorban azért is, mert kifejezetten megtiltották a játékosoknak, hogy bemenjenek a munkahelyükre, a „fal állásuk” miatt ugyanis sok helyen kikeltek magukból a dolgozók. Így aztán a labdarúgó a klubjában vette fel a fizetését, a munkahely oda utalta át az összeget. Bevezették a pontpénzt, egy-egy pont 800 forintot ért. Sok akkori játékos hivatkozik arra, hogy fillérekért bocsátotta áruba tehetségét, de ne feledjük: a pontpénz a prémium volt. Az alapfizetést egészítette ki. Bene Ferenc például az 1975–1976-os idényben 108 ezer forintot keresett, a havi átlaga tehát 9000 forint volt (az országos átlag ekkor: 3174) – hivatalosan. Ő (és jó néhány kortársa) persze a klasszisa alapján jóval többet érdemelt volna, a maiakhoz képest még szorzót sem tudok írni, de az akkori viszonyokat nézve nem volt rossz pénze.

Az inflációs szorzókkal nem vagyok tisztában, ne várjanak tőlem átszámítást a mai viszonyokra. A korabeli tanulmányt is csak azért hoztam elő, mert manapság még nyomaiban sem vetődött fel, hogy hasonló szülessen. A futballcsapatok mögött komplett laboratóriumok állnak, kis túlzással még a pedikűrös is minimum tagja e tudományos akadémiának, ám a háttér megáll a természettudományoknál, a társadalmi háttérre mintha senki sem lenne kíváncsi. Leszámítva persze a pszichológusözönt, ám őket is a sportoló teljesítménye, nem a paciensük lényege után ítélik meg.

Pedig miközben a hozzáértők igyekeznek egyről a kettőre juttatni a különféle fennkölt programokat, nem ártana tudni, kik is azok, akikkel dűlőre kell jutniuk. Lehet, hogy jó néhány szakembernek új, de a pályán emberek jönnek-mennek, teljesítenek jól-rosszul, nekik nem csupán testük van, múltjuk, személyiségük is. Érkeztek valahonnan, igyekeznek valamerre, vágyakkal, célokkal, egyikük ezt hozott otthonról, másikuk azt.

Ráadásul a maiak többsége kiemelkedett a közegéből, hogy ne kerteljek, első generációs milliomos, ami azért hatással van a személyiségfejlődésre, a jellem alakulására. Ahogy játék közben kiderül valakiről a frankó, úgy akkor is, amikor szakmájában kiemelkedően elismert lesz. Majd' azt írtam, hogy sztár.

Tudni is kellene, nem csak látni, hogy „Mi a baj?”