Elszabadult érzelmek vagy tudatos agresszió? A futballhuliganizmus pszichológiája

Szurkolói szokások

Természetesen a mérkőzésre kilátogatókat és a futballhuligaznimus szereplőit nem feltétlenül ugyanazok a személyek alkotják, de bizonyos réteg mutat átfedést. A két főcsoportot a nézők és a szurkolók jelentik. A néző a labdarúgásra mint szórakozásra tekint. Olykor megnéz egy-egy mérkőzést, akár a televízió előtt, akár a stadionokban, azonban ha nem találja meg számításait a mérkőzésekben, más időtöltés után nézhet. A szurkoló ezzel szemben

KOMOLYAN KÖTŐDIK A SPORTÁGHOZ, AZON BELÜL KIZÁRÓLAG EGY-EGY CSAPATHOZ.

A klub iránti lojalitását jelzi, hogy a szurkoló úgy számol be a mérkőzésekről, mintha ő is aktív részese lett volna („Mi nyertünk”). A szurkolókon belül több típust is megkülönböztetünk:
Passzív szurkolók: elkötelezetten, de inkább a televízió előtt ülve biztatják a csapatot. Valószínűleg korábban aktív szurkolók voltak, de feltehetőleg a színvonal esése miatt, vagy a nézőtéri erőszaktól tartva, inkább otthon maradtak. Ide sorolható a kiskorúak tábora is, akik egyedül még nem tudnak mérkőzésre járni.

Aktív szurkolók – rajongók (fun): rendszeresen látogatják a mérkőzéseket, csapatukat elkísérik akár idegenbeli, akár külföldi mérkőzésekre is. A stadionból színházat csinálnak, arcukat kifestik, a klub mezét, valamint ahhoz köthető egyéb ruhadarabokat viselnek. A rajongók nem kezdeményeznek verekedést, de előfordulhat, hogy belekeverednek valamilyen rendbontásba, ebben az esetben inkább áldozatként.

Aktív szurkolók – huligánok: valószínűleg már átélték a rajongói fázist. Magatartásuk jellemzően agresszív, melyet fokoz a stadion hangulata is. Általában a társadalom alsóbb osztályaiból kerülnek ki, s csapatuk erejét a pályán kívül is meg akarják mutatni. A verekedéseket általában ők szokták kezdeményezni.

Aktív szurkolók – ultrák: többnyire magasabb iskolai végzettségűek, látványosan szurkolnak, alapvető funkciójuk saját csapatuk minél színesebb és expresszívebb támogatása. Nem előre kitervelten, de időnként verekedésekbe is belesodródónak.

Marxista vagy posztmodern?
Az 1980-as évektől kezdve kezdett kialakulni egy közös megegyezés arról, hogy a futballhuliganizmus nem kizárólag egy „angolkór”. Ekkor indultak el az Anglián kívüli kutatások, a szurkolói viselkedések részletesebb vizsgálatai, melyek lehetővé tették a jelenség egyre pontosabb megértését. A futballhuliganizmust vizsgáló szociológiai tanulmányok között három különböző megközelítést lehet elkülöníteni: az Ian Taylor és John Clarke nevéhez fűződő marxista megközelítést, a Leicester Iskolához köthető „figurációs” megközelítés, és Giulianotti és Redhead nevével fémjelzett posztmodern megközelítés.

Marxista megközelítés
Ian Taylor brit szociológus szerint a futballhuliganizmus kialakulása bizonyos társadalmi és gazdasági változások hatására alakult ki. A futball alapvetően a munkásosztály sportja, és körükben egyre inkább kiváltotta az elidegenedést a futball nemzetközivé válása, valamint az, hogy egyre inkább az üzletről szól. John Clarke is hasonlóan érvelt. Szerinte a futballhuliganizmus kiváltó oka a hagyományos meccsnézés összeütközése a sport professzionalizációjával. Clarke hangsúlyozta, hogy a munkásosztály tipikus szubkulturális elemei – jelen esetben a hagyományos meccsnézési szokások –segítettek csökkenteni például az anyagi nehézség okozta feszültséget. A professzionalizáció hatására ezek a szubkulturális elemek eltűntek, ami a futballhuliganizmust eredményezte.

Azonban mindkét elméletalkotó megközelítését bírálták annak spekulatív és politikai indíttatású volta miatt, amelyek ráadásul empirikusan kevésbé voltak alátámasztva.

„Figurációs” megközelítés
Egy alternatív megközelítést dolgozott ki a futballhuliganizmusra a Leicester Egyetemen a már említett Ian Taylor, Eric Dunning és kollégáik. Ez az elmélet nagyban támaszkodik a német szociológus, Norbert Elias civilizációs folyamat elméletére. Eszerint a történelem szemszögéből vett civilizált viselkedés folyamatosan áthatja a különböző társadalmi osztályokat Európában, azonban a munkásosztályon belül ez nem figyelhető meg teljesen. Magában a futballhoz viszonyuló viselkedésben is bekövetkezett egy „civilizációs” folyamat, amihez nem tudtak alkalmazkodni az alsóbb munkásosztály tagjai, azon belül is legkevésbé a férfiak. Ennek következtében hatalmasodott el a futballhuliganizmus. Dunning – aki szintén szociológus professzor – és kollégái ugyan megemlítik, hogy nem kizárólag ennek a társadalmi osztálynak a rétege alkotja a futballhuligánok csoportját, legtöbbjük mégis innen kerül ki.

Ugyan a Leicesteri Iskola elméletét is megtalálták a kritikus hangok, mégis ez a legszélesebb körben ismert, és a futballhuliganizmus természetét és okait meghatározó megközelítése.

Posztmodern megközelítés
Steve Redhead angol professzor írása a posztmodernizmus hatását hangsúlyozza a futballkultúrán belül. Szerinte a 80-as és 90-es évek határán jelentős változás következett be a férfias futballkultúrában. A futballhuliganizmuson belül is eltűntek a hagyományos szurkolók,

ÉS FELVÁLTOTTA ŐKET A MÉDIA ÁLTAL KIALAKULT POPULÁRIS SZURKOLÓTÁBOR.

Redheadhez hasonlóan Richard Giulianotti szociológus professzor szerint is a posztmodernizmus terméke a futballhuliganizmus. Nála is megjelenik a hagyományos szurkolók fogalom, amit szintén a futballkultúra változásával magyaráz.

Míg a futballhuliganizmust a többség általában egy egyszerű és egyértelmű jelenségnek tartja, addig a cikkben igyekeztünk bemutatni a jelenség komplexitását, különböző tudományos megközelítéseit. Mivel egy viszonylag friss kutatási területről van szó, így minden bizonnyal számos új aspektusára fognak rávilágítani a legújabb kutatások.