Szárd csodától a traktorosokig: rangos bajnokságok meglepő győztesei

ANGLIA

Egyszeres bajnok mindössze négy van az angol liga történetében, a legnagyobb hagyományú négyes (Liverpool, Manchester United, Arsenal és Everton) pedig 57 bajnoki címet osztott el egymás között – ez már nagyjából jelzi is, mekkora bravúr kell egy (relatíve) kiscsapat aranyérméhez.

A második világháború óta mindössze két gárdának sikerült az egyedi tett: először (és utoljára) elhódítani a bajnoki trófeát. Ami még érdekesebbé teszi őket: mindkettő újoncként (!) lett első az angol élvonalban.

Az egyik „valószínűtlen” győztes az Ipswich Town, mely általános megdöbbenésre az 1961–62-es szezonban aranyérmes lett. A „traktoros srácokat” 1955-ben vette át Alf Ramsey, és vezetésével a klub néhány év alatt a harmadosztályból az elsőbe verekedte magát, története során először. Amire senki sem számított, az az volt, hogy az Ipswich egyből meg is nyeri a Division One-t.

Ramsey taktikai újításaival nem tudtak mit kezdeni az ellenfelek, a kék-fehérek pedig a gólkirály Ray Crawford vezérletével három ponttal megnyerték a bajnokságot az esélyes Burnley és Tottenham előtt. A tréner 1963-ban átvette az angol válogatott irányítását, 1966-ban pedig világbajnoki címet szerzett a „háromoroszlánosokkal” – az Ipswich meg azóta sem járt közel a siker megismétléséhez… Két évvel később már a második ligában volt a csapat, jelenleg is itt található, a 10. helyen.

Egy másik klub meglepő bajnokságának története nagyon hasonló: a Nottingham Forest Európa egyetlen klubja, melynek több BEK-győzelme van, mint bajnoki elsősége. A maximum középcsapatnak számító Forestet 1975-ben vette át a Derbyvel már egyszer a ligát alaposan meglepő Brian Clough, és az új mester 1976–77-ben az élvonalba vezette a gárdát.

A mese itt kezdődött: a Nottingham parádézott az egész szezonban, márciusban begyűjtötte a Ligakupát, áprilisban pedig már bajnoki címet ünnepelhetett újoncként – ez azóta sem sikerült más angol csapatnak. A kulcsemberek között ott volt az angol futball történetének talán legjobb kapusa (Peter Shilton), első színes bőrű válogatott játékosa (Viv Anderson), az Aston Villa jelenlegi menedzsere (Martin O’Neill) és a gólvadász Trevor Francis.

Egy évvel később a BEK-et is begyűjtötte a Forest a svéd Malmö ellen, majd sikeresen megvédte címét a Hamburger SV ellen, elsősorban Shilton lélegzetelállító védéseinek köszönhetően. Bekerült a vitrinbe még egy Szuperkupa és két Ligakupa is.

Clough sokáig az élcsapatok között tartotta a Nottinghamet, de műve szétesett, miután 1993-ban kipottyant a gárda az élvonalból. A legendás menedzser távozása óta a Forest mindössze négy szezont töltött az angol élvonalban. Az egykori tréner 2004-ben, rákban hunyt el – emlékét szobor őrzi a stadionban (Ramseyét szintén Ipswichben), Clough munkásságát pedig fia folytatja, aki a Derby County menedzsere. A Forest kiesés ellen harcol a 2008–2009-es szezonban a Championshipben, tehát a régi dicsőségnek még a nyomában sem járnak a piros-fehérek…



NÉMETORSZÁG

A Bundesliga megalakulása (1963) óta a nagycsapatok dominanciája egyértelmű: a rekordbajnok Bayern Münchenen kívül a Hamburg, a Stuttgart, a Dortmund, a Werder Bremen és a Mönchengladbach „vitte haza” az aranyak döntő többségét. 1965 és 67 között azonban „felborult a világ”, két meglepetésbajnok is volt: az egyik azóta a másod-, a másik a harmadosztályban sínylődik.

A kevésbé meglepő az 1860 München 1965–66-os bajnoki címe volt, hiszen az „oroszlánok”, bármily meglepő, akkoriban nagyobb csapatnak számítottak a városi riválisnál, és nyertek már Német Kupát, valamint voltak KEK-döntősök is. Az 1860 aztán az évtized végére szétesett, és a csapat kapaszkodhatott vissza a Regionalligából… A klubnak voltak rosszabb (’70-es évek) és jobb ('90-es évek) időszakai, most éppen a Bundesliga 2-ben szerepel, és súlyos anyagi válságban van.

Az igazi sokkot az Eintracht Braunschweig okozta, mely 1966–67-ben félelmetes védelmének köszönhetően megnyerte a bajnokságot. A legfeljebb középcsapatnak tippelt sárga-kékek mindössze 27 gólt kaptak a szezon során, ez akkor rekordnak számított, és csak 1987–88-ban dőlt meg.

A Helmuth Johannsen összerakta csapat tulajdonképpen névtelen játékosokkal ért fel a csúcsra: Lothar Ulsass, a kapus Horst Wolter vagy Jürgen Moll neve talán még Németországban is feledésbe merült… A csapat az Essenben kihacolt „tipikus” 0:0-val nyerte meg a bajnoki címet.

A bajnoki cím legnagyobb „hőstette” is ehhez a meccshez kötődik: a gyaloglóbajnok (és szurkoló) Viktor Siuda a sorsdöntő meccsre 328 (!) kilométert „sétált”, és 20 perccel a kezdés előtt ért oda!

Johannsen csapata példásan sportszerű volt, a mai napig tartja a leghosszabb Bundesliga-sorozatot kiállítás nélkül: 1963 és 1973 között 322 (!) meccsen nem küldtek le senkit a Braunschweigből a játékvezetők.

A klub úttörő is: 1973-ban az ő mezükön virított először szponzori felirat, igaz, a DFB azt már nem engedélyezte, hogy a csapatból Eintracht Jägermeister legyen. A Braunschweig mostanában a harmadosztály középmezőnyében vegetál.



OLASZORSZÁG

A Serie A a második világháború óta három egyszeres bajnokot köszönthetett: két esetben „benne volt” a meglepetésgyőzelem az érintett csapatokban, az 1984–85-ös végeredményt viszont az olasz szakírók is futballtörténeti csodának tartják.

Kezdjük a körképet Szardínián. A sziget legnagyobb klubja, a Cagliari 1964-ben jutott fel az élvonalba, és tulajdonképpen már ekkor is megvolt a későbbi bajnokcsapat gerince: a védő Mario Martiradonna, a középpályás Pierluigi Cera és az életveszélyes csatár Luigi „Gigi” Riva.

A piros-kékek első szezonjukban csodálatos tavaszt produkálva menekültek meg a kieséstől, majd fokozatosan az esélyesek közé léptek. Az 1968–69-es szezonban még elpackázták a lehetőséget, egy idénnyel később azonban már nem kegyelmeztek.

A betonvédelmű csapat mindössze 11 gólt kapott, amely megközelíthetetlen rekord a nagy európai bajnokságokban, az 1970-ben vb-ezüstérmet szerző Carlo Domenghini és Riva pedig lőtték a gólokat: a Cagliari álma megvalósult. A klublegenda Riva visszavonulása aztán véget is vetett a szép időknek: a szárdok 1976-ban már a Serie B-ben játszottak, az élvonal középmezőnyénél nem jutottak sokkal tovább az utóbbi évtizedekben. Jelenleg 7. a csapat a Serie A-ban.



Másfél évtizeddel később aztán jött egy csapat, mely minden idők legmeglepőbb olasz bajnoki győzelmét aratta. Az Osvaldo Bagnoli vezette Hellas Veronát még véletlenül sem emlegették az esélyesek között, de a rutinos játékosokból és fiatal tehetségekből remekül összekovácsolt gárda szenzációszámba menő győzelmet aratott.

A kulcsszerepet a légiósok – Hans-Peter Briegel, Preben Elkjaer Larsen – és az élete formáját futó Antonio Di Gennaro, Giuseppe Galderisi kettős játszották. A Hellas egy fordulóval a vége előtt bergamói döntetlenjével megnyerte a bajnokságot, Itália nagy ámulatára.

Megjegyzendő: az 1984–85-ös volt az egyetlen szezon, amikor a játékvezetőket sorsolással küldték a találkozókra. Hogy ez szerepet játszott-e a veronai sikerben, azt alighanem sosem tudjuk meg. A Hellas manapság a harmadosztály középmezőnyében sínylődik.

Nem volt ilyen meglepő a Sampdoria történetének egyetlen bajnoki címe, 1990–91-ben: a genovaiaké volt Olaszország egyik legjobb csatárduója (Gianluca Vialli, Roberto Mancini) és sztárok sora volt a jugoszláv Vujadin Boskov gardírozta csapatban.

A Samp 1990-ben KEK-et nyert, majd a következő évben lendületből megszerezte a scudettót is, ötpontos előnnyel az Inter előtt. A BEK-döntő már nem sikerült: a Wembleyben Ronald Koeman szabadrúgásával a Barcelona nyert. A bajnoki címnek pedig azóta sem jutott a közelébe a Sampdoria, igaz, a Serie A-nak (viszonylag) állandó tagja.

SPANYOLORSZÁG

Spanyol földön sem hosszú az egyszeres bajnokok sora: a második világháború óta a Sevilla és a Deportivo La Coruna mondhatja el magáról, hogy egyszer minden sikerült nekik.

A Sevilla 1945–46-ban néhány jó szezon után már bajnokesélyes volt, és abban az idényben összeállt a kép: Oliver Ward szórta a gólokat, a piros-fehérek pedig a végelszámolásnál egyetlen pontocskával megelőzték a Barcelonát. Két évvel később a Király Kupát is elhódította a Sevilla, aztán visszasüllyedt a szürkeségbe egy jó időre.

A másik egyszeres bajnok diadalának története egyfajta igazságszolgáltatás: kevesen vitathatták, hogy a Deportivo La Coruna 1990-es években nyújtott teljesítménye után megérdemelte a Primera División elsőségét.

A „SuperDepor” az 1990-es évek elején állt először össze, hogy aztán Fran, Donato, Manjarín, Mauro Silva és Bebeto vezetésével félelmetes csapattá fejlődjön. 1994-ben másodpercekre, tizenegy méterre és egy gólra volt a csapat története első bajnoki címétől, de Miroszlav Djukics a 92. percben kihagyta a Valencia ellen megítélt büntetőt, és a Barcelona jobb gólkülönbséggel aranyérmes lett.

A kilencvenes évek közepén hullámvölgybe került a csapat, ám nemsokára eljött a koronázás ideje: Javier Irureta 2000-re felkészítette a második nagy generációt, mely hihetetlen izgalmas versenyfutásban elsősorban Roy Makaay góljainak köszönhetően maga mögött tartotta a Barcát.

Az Espanyol elleni meccsen, az utolsó fordulóban nem ismétlődött meg a ’94-es rémálom: a galíciaiak megszerezték történetük első, és mindmáig utolsó bajnokságát. Az 1994-es „majdnem hősök” közül Fran, Mauro Silva és Donato pedig végre begyűjthette a vágyott aranyérmet – ami azóta a Depornak csak vágyálom maradt.

A két csapat elkerülte a sok más meglepetésbajnokot sújtó „átkot": mindkettő a Primera División stabil tagja.