Ramsey serege, az Ipswich Town 1961–62-es bajnokcsapata
Ramsey serege, az Ipswich Town 1961–62-es bajnokcsapata
A MATTOT ADÓ SAKKOSOK
Kevés egysíkúbb liga van Európában, mint a portugál: a Benfica-Porto-Sporting hármas uralma csak a legritkább esetekben borult fel. Mindössze két alkalom volt, mikor nem a három nagy egyike nyerte a bajnokságot annak 1934-es megalapítása óta: a lisszaboni Belenenses, mely akkoriban a negyedik nagycsapatnak számított (1945–46), és a portói „sakkosok”, azaz a Boavista (2000–01).
Hasonlóan egyhangú a görög élvonal, melyben az Olympiakosz-Panathinaikosz-AEK trión kívül csak a két szaloniki nagy (PAOK, Arisz) nyert bajnokságot – egy kivételével. „Az alföld királynője”, azaz Lárisza ugyanis 1988-ban elhódította az elsőséget, ezzel a mai napig az egyetlen „vidéki” hellén gárda, amely aranyéremmel büszkélkedhet.
Egyszeres bajnok mindössze négy van az angol liga történetében, a legnagyobb hagyományú négyes (Liverpool, Manchester United, Arsenal és Everton) pedig 57 bajnoki címet osztott el egymás között – ez már nagyjából jelzi is, mekkora bravúr kell egy (relatíve) kiscsapat aranyérméhez.
A második világháború óta mindössze két gárdának sikerült az egyedi tett: először (és utoljára) elhódítani a bajnoki trófeát. Ami még érdekesebbé teszi őket: mindkettő újoncként (!) lett első az angol élvonalban.
Az egyik „valószínűtlen” győztes az
Ipswich Town, mely általános megdöbbenésre az 1961–62-es szezonban aranyérmes lett. A „traktoros srácokat” 1955-ben vette át Alf Ramsey, és vezetésével a klub néhány év alatt a harmadosztályból az elsőbe verekedte magát, története során először. Amire senki sem számított, az az volt, hogy az Ipswich egyből meg is nyeri a Division One-t.
Ramsey taktikai újításaival nem tudtak mit kezdeni az ellenfelek, a kék-fehérek pedig a gólkirály Ray Crawford vezérletével három ponttal megnyerték a bajnokságot az esélyes Burnley és Tottenham előtt. A tréner 1963-ban átvette az angol válogatott irányítását, 1966-ban pedig világbajnoki címet szerzett a „háromoroszlánosokkal” – az Ipswich meg azóta sem járt közel a siker megismétléséhez… Két évvel később már a második ligában volt a csapat, jelenleg is itt található, a 10. helyen.
Egy másik klub meglepő bajnokságának története nagyon hasonló: a
Nottingham Forest Európa egyetlen klubja, melynek több BEK-győzelme van, mint bajnoki elsősége. A maximum középcsapatnak számító Forestet 1975-ben vette át a Derbyvel már egyszer a ligát alaposan meglepő Brian Clough, és az új mester 1976–77-ben az élvonalba vezette a gárdát.
A mese itt kezdődött: a Nottingham parádézott az egész szezonban, márciusban begyűjtötte a Ligakupát, áprilisban pedig már bajnoki címet ünnepelhetett újoncként – ez azóta sem sikerült más angol csapatnak. A kulcsemberek között ott volt az angol futball történetének talán legjobb kapusa (Peter Shilton), első színes bőrű válogatott játékosa (Viv Anderson), az Aston Villa jelenlegi menedzsere (Martin O’Neill) és a gólvadász Trevor Francis.
Egy évvel később a BEK-et is begyűjtötte a Forest a svéd Malmö ellen, majd sikeresen megvédte címét a Hamburger SV ellen, elsősorban Shilton lélegzetelállító védéseinek köszönhetően. Bekerült a vitrinbe még egy Szuperkupa és két Ligakupa is.
Clough sokáig az élcsapatok között tartotta a Nottinghamet, de műve szétesett, miután 1993-ban kipottyant a gárda az élvonalból. A legendás menedzser távozása óta a Forest mindössze négy szezont töltött az angol élvonalban. Az egykori tréner 2004-ben, rákban hunyt el – emlékét szobor őrzi a stadionban (Ramseyét szintén Ipswichben), Clough munkásságát pedig fia folytatja, aki a Derby County menedzsere. A Forest kiesés ellen harcol a 2008–2009-es szezonban a Championshipben, tehát a régi dicsőségnek még a nyomában sem járnak a piros-fehérek…
NÉMETORSZÁGA Bundesliga megalakulása (1963) óta a nagycsapatok dominanciája egyértelmű: a rekordbajnok Bayern Münchenen kívül a Hamburg, a Stuttgart, a Dortmund, a Werder Bremen és a Mönchengladbach „vitte haza” az aranyak döntő többségét. 1965 és 67 között azonban „felborult a világ”, két meglepetésbajnok is volt: az egyik azóta a másod-, a másik a harmadosztályban sínylődik.
A kevésbé meglepő az
1860 München 1965–66-os bajnoki címe volt, hiszen az „oroszlánok”, bármily meglepő, akkoriban nagyobb csapatnak számítottak a városi riválisnál, és nyertek már Német Kupát, valamint voltak KEK-döntősök is. Az 1860 aztán az évtized végére szétesett, és a csapat kapaszkodhatott vissza a Regionalligából… A klubnak voltak rosszabb (’70-es évek) és jobb ('90-es évek) időszakai, most éppen a Bundesliga 2-ben szerepel, és súlyos anyagi válságban van.
Az igazi sokkot az
Eintracht Braunschweig okozta, mely 1966–67-ben félelmetes védelmének köszönhetően megnyerte a bajnokságot. A legfeljebb középcsapatnak tippelt sárga-kékek mindössze 27 gólt kaptak a szezon során, ez akkor rekordnak számított, és csak 1987–88-ban dőlt meg.
A Helmuth Johannsen összerakta csapat tulajdonképpen névtelen játékosokkal ért fel a csúcsra: Lothar Ulsass, a kapus Horst Wolter vagy Jürgen Moll neve talán még Németországban is feledésbe merült… A csapat az Essenben kihacolt „tipikus” 0:0-val nyerte meg a bajnoki címet.
A bajnoki cím legnagyobb „hőstette” is ehhez a meccshez kötődik: a gyaloglóbajnok (és szurkoló) Viktor Siuda a sorsdöntő meccsre 328 (!) kilométert „sétált”, és 20 perccel a kezdés előtt ért oda!
Johannsen csapata példásan sportszerű volt, a mai napig tartja a leghosszabb Bundesliga-sorozatot kiállítás nélkül: 1963 és 1973 között 322 (!) meccsen nem küldtek le senkit a Braunschweigből a játékvezetők.
A klub úttörő is: 1973-ban az ő mezükön virított először szponzori felirat, igaz, a DFB azt már nem engedélyezte, hogy a csapatból Eintracht Jägermeister legyen. A Braunschweig mostanában a harmadosztály középmezőnyében vegetál.
OLASZORSZÁGA Serie A a második világháború óta három egyszeres bajnokot köszönthetett: két esetben „benne volt” a meglepetésgyőzelem az érintett csapatokban, az 1984–85-ös végeredményt viszont az olasz szakírók is futballtörténeti csodának tartják.
Kezdjük a körképet Szardínián. A sziget legnagyobb klubja, a
Cagliari 1964-ben jutott fel az élvonalba, és tulajdonképpen már ekkor is megvolt a későbbi bajnokcsapat gerince: a védő Mario Martiradonna, a középpályás Pierluigi Cera és az életveszélyes csatár Luigi „Gigi” Riva.
A piros-kékek első szezonjukban csodálatos tavaszt produkálva menekültek meg a kieséstől, majd fokozatosan az esélyesek közé léptek. Az 1968–69-es szezonban még elpackázták a lehetőséget, egy idénnyel később azonban már nem kegyelmeztek.
A betonvédelmű csapat mindössze 11 gólt kapott, amely megközelíthetetlen rekord a nagy európai bajnokságokban, az 1970-ben vb-ezüstérmet szerző Carlo Domenghini és Riva pedig lőtték a gólokat: a Cagliari álma megvalósult. A klublegenda Riva visszavonulása aztán véget is vetett a szép időknek: a szárdok 1976-ban már a Serie B-ben játszottak, az élvonal középmezőnyénél nem jutottak sokkal tovább az utóbbi évtizedekben. Jelenleg 7. a csapat a Serie A-ban.
VÉR ÉS ARANY, MEG A ROUX FIÚK
A kilencvenes években két valódi meglepetésgyőztest is ünnepelhetett a francia futballszerető közönség: az RC Lens-t és az AJ Auxerre-t. A „vér és arany” Daniel Leclerq vezetésével a Metzet előzte meg az 1997–98-as bajnokságban. Érdekesség, hogy a csapat stadionjának befogadóképessége (41 233) nagyobb, mint a város lakosságszáma (36 257)!
1996-ban Európa egyik legzseniálisabb nevelőedzője, az auxerre-i Guy Roux tette fel koronát életművére a francia bajnoki címmel. A rövid megszakítással 1961–2005 között folyamatosan a kék-fehéreket irányító edzőlegenda „fiai” a PSG-t és a Monacót előzték meg.
Franciaországban a Lenson és az Auxerre-en kívül még két csapat egyszeres bajnok a második világháború óta: a már megszűnt Roubaix-Tourcoing (1946–47) és a Strasbourg (1978–79).
Másfél évtizeddel később aztán jött egy csapat, mely minden idők legmeglepőbb olasz bajnoki győzelmét aratta. Az Osvaldo Bagnoli vezette
Hellas Veronát még véletlenül sem emlegették az esélyesek között, de a rutinos játékosokból és fiatal tehetségekből remekül összekovácsolt gárda szenzációszámba menő győzelmet aratott.
A kulcsszerepet a légiósok – Hans-Peter Briegel, Preben Elkjaer Larsen – és az élete formáját futó Antonio Di Gennaro, Giuseppe Galderisi kettős játszották. A Hellas egy fordulóval a vége előtt bergamói döntetlenjével megnyerte a bajnokságot, Itália nagy ámulatára.
Megjegyzendő: az 1984–85-ös volt az egyetlen szezon, amikor a játékvezetőket sorsolással küldték a találkozókra. Hogy ez szerepet játszott-e a veronai sikerben, azt alighanem sosem tudjuk meg. A Hellas manapság a harmadosztály középmezőnyében sínylődik.
Nem volt ilyen meglepő a
Sampdoria történetének egyetlen bajnoki címe, 1990–91-ben: a genovaiaké volt Olaszország egyik legjobb csatárduója (Gianluca Vialli, Roberto Mancini) és sztárok sora volt a jugoszláv Vujadin Boskov gardírozta csapatban.
A Samp 1990-ben KEK-et nyert, majd a következő évben lendületből megszerezte a scudettót is, ötpontos előnnyel az Inter előtt. A BEK-döntő már nem sikerült: a Wembleyben Ronald Koeman szabadrúgásával a Barcelona nyert. A bajnoki címnek pedig azóta sem jutott a közelébe a Sampdoria, igaz, a Serie A-nak (viszonylag) állandó tagja.
SPANYOLORSZÁGSpanyol földön sem hosszú az egyszeres bajnokok sora: a második világháború óta a Sevilla és a Deportivo La Coruna mondhatja el magáról, hogy egyszer minden sikerült nekik.
A
Sevilla 1945–46-ban néhány jó szezon után már bajnokesélyes volt, és abban az idényben összeállt a kép: Oliver Ward szórta a gólokat, a piros-fehérek pedig a végelszámolásnál egyetlen pontocskával megelőzték a Barcelonát. Két évvel később a Király Kupát is elhódította a Sevilla, aztán visszasüllyedt a szürkeségbe egy jó időre.
A másik egyszeres bajnok diadalának története egyfajta igazságszolgáltatás: kevesen vitathatták, hogy a
Deportivo La Coruna 1990-es években nyújtott teljesítménye után megérdemelte a Primera División elsőségét.
A „SuperDepor” az 1990-es évek elején állt először össze, hogy aztán Fran, Donato, Manjarín, Mauro Silva és Bebeto vezetésével félelmetes csapattá fejlődjön. 1994-ben másodpercekre, tizenegy méterre és egy gólra volt a csapat története első bajnoki címétől, de Miroszlav Djukics a 92. percben kihagyta a Valencia ellen megítélt büntetőt, és a Barcelona jobb gólkülönbséggel aranyérmes lett.
A kilencvenes évek közepén hullámvölgybe került a csapat, ám nemsokára eljött a koronázás ideje: Javier Irureta 2000-re felkészítette a második nagy generációt, mely hihetetlen izgalmas versenyfutásban elsősorban Roy Makaay góljainak köszönhetően maga mögött tartotta a Barcát.
Az Espanyol elleni meccsen, az utolsó fordulóban nem ismétlődött meg a ’94-es rémálom: a galíciaiak megszerezték történetük első, és mindmáig utolsó bajnokságát. Az 1994-es „majdnem hősök” közül Fran, Mauro Silva és Donato pedig végre begyűjthette a vágyott aranyérmet – ami azóta a Depornak csak vágyálom maradt.
A két csapat elkerülte a sok más meglepetésbajnokot sújtó „átkot": mindkettő a Primera División stabil tagja.
