A vörös salak átka

Bírja kondival? Bírja kondival?

Már csak epizódszereplő lehetek – válaszolta Hamar István. – Próbáltam tiszta erőből lefutni a tízszer százat, de nem megy. Nem bírja az izomzatom, és pontosan érzem, ha végighajtanám a távot, szó szerint beleszakadnék. Így aztán megbeszéltem magammal, hogy majd beszállok az utolsó negyedórákra, és eldöntöm a meccseket.

Jól hangzik. Ráadásul harmincnyolc évesen nem a megye III-ban, hanem az NB II-ben futballozhat.

Büszke is vagyok rá. Úgy vagyok vele, amíg kellek, jövök, és amíg bírom, hajtok. Egyébként jól mondta, majdnem a megye III-ba kerültem, tudniillik Szanyó Károly játékos-edzőként dolgozik a megye III-as Törtelnél, és felhívott, hogy vezessek le náluk. Én persze hajlottam rá, mert negyven felé az ember ne ugráljon a profik között. Akkor jött Détári Lajos telefonja, és neki nem tudtam és nem is akartam nemet mondani. Különben az ősszel Tökölön még a másodosztályban futballoztam, igaz, jobbára csereként léptem pályára, s úgy gondoltam, onnan fogok visszavonulni. Ehelyett elköszöntek tőlem.

Kirúgták Tökölről?

Dehogyis. Egyszerűen az új stáb ifjabb Albert Flórián vezetésével tisztességes módon közölte velem, hogy fiatalítani szeretnének, így nem számítanak a játékomra. Én meg azt gondoltam, drukkolok a csapatnak, jöjjenek helyettem a gyerekek, de csak akkor, ha tényleg jobbak nálam.

És jobbak?

Ez majd elválik. Mindenesetre Vecsésen remek közösségbe kerültem. Pisont Pistával és Dömével amúgy is baráti kapcsolatban vagyok évek óta. Élvezem a társaságot, a közös munkát és azt, hogy jó csapatban játszhatok – mert a Vecsés igenis az.

Nem gondolja, hogy lefutják, megeszik, eltüntetik a huszonéves bekkek, aztán majd azt kiabálják a lelátóról: Hamar Pisti, miért röhögteted ki magad öreg fejjel?

Mondom, tisztában vagyok a saját helyzetemmel, ráadásul megbeszéltem Détári Lajossal, hogy heti két edzésen veszek csak részt, mert a virágkertészkedést már nem akarom abbahagyni. Reggelente olykor a piacon kezdek, segítek apunak, s egyre inkább belejövök ebbe a munkába. De a két tréning is elég lesz ahhoz, hogy az ön fogalmazásával élve ne röhögtessem ki magam. Van bennem még tűz és győzni akarás.

Ez mindig megvolt önben?

Ezt hogy érti?

Arra akartam rákérdezni, hogy mindig profi módon élt-e?

Tudom, hogy legendák övezik az éjszakai dorbézolásaimat, de ennek csak a fele igaz. Én a meccsekre mindig felkészültem, az persze nem titok, hogy a bajnokik után feszültséglevezetésként elmentem az éjszakába, de ez nem volt különösebb meglepetés, hiszen ott volt a fél NB I. Imádtam a szép nőket, az édes életet, de ki merem jelenteni, hogy igenis profi módon éltem.

És úgy érzi, igazi profit csináltak Hamar Istvánból?

Na látja, ez már más téma. Tudja, mikor döbbentem meg először futballistaként? Amikor 1993-ban a Honvédhoz szerződött edzőnek a finn Martti Kuusela. Olyan edzésmunkát végeztetett velünk, amilyenről korábban még csak nem is hallottam. Mi hozzá voltunk szokva a Cooper-teszthez, a négyszáz méteres futáshoz körbe-körbe a salakpályán. Erre idejött ez a finn szakember, s megmutatta, milyen az a gyorsasági állóképesség. Na, akkor már pontosan tudtam, hogy amit én gyerekként megtanultam a csepeli vörös salakon tíz éven át, az semmi az igazi futballszakmához képest.

Tíz évig játszott a csepeli salakoson?

Pontosan. De nemcsak én, hanem korosztályom tagjai is. Salak volt a Vasasnál, Újpesten, a Honvédnál, a mi generációnkat ezen próbálták megtanítani az alapelemekre. Aztán csodálkoztunk, hogy soha semmit sem nyerünk a nemzetközi porondon. Sajnos nem csak a fizikai felkészítésünk volt korszerűtlen. Emlékszem, magam is milyen vékony gyerekként kerültem be a Csepel csapatába. Konditermet sohasem láttam, és senki sem mondta, hogy Pistikém, erősítsd már a mellizmodat, a válladat. Persze nemcsak ez volt a gond, hanem a mentális felkészítés hiánya is.

Nem pumpáltak önbe önbizalmat?

…és akkor még finoman fogalmazott. Ezt akkor éreztem, amikor jóval később Törökországban és Izraelben profiskodtam. Ott – némi túlzással – önbizalomtól duzzadó, de jóval szerényebb képességű futballistákkal voltam körülvéve. Belőlem, belőlünk ez hiányzott. Részsikereket elérhettünk, mint például az olaszok elleni budapesti kettő kettő, de esélyünk sem volt kiugró eredményre. Ráadásul pontosan tudtuk, hogy mi már jóval gyengébbek vagyunk, mint az előző garnitúra, hogy meg sem közelítjük az 1986-os csapatot. De végül is nincs okom panaszra, én szerencsésebb voltam, mint az idősebbek, akiket nem engedtek ki külföldre. Én legalább belekóstolhattam az igazi profi világba.

Meddig akar még futballozni?

Amíg szükség van rám valahol.