Fedél nélkül

Hull a hó.

Ezen a télen nem különösebb szenzáció. Emlegetik a globális felmelegedést, aztán mégis olyan hideg volt a tél, hogy az ember ki sem akart mászni a dunyha alól. Esik, szitál, az arcunkba csap a fehér, hideg pihe, a szél pedig még elviselhetetlenebbé teszi a pillanatot. De a pillanat bizony így is izgalmas s élményekkel teli: megannyi ügyes hokipalánta kergeti a pakkot a jégen. Őket aztán nem zavarják a mínuszok, észre sem veszik, hogy arcuk úgy kipirosodott, mintha egyenesen a malibui tengerpartról jöttek volna. Edzés van a Kisstadionban, pörgős, jókedvű, felszabadult tréning.

Így megy ez napról napra, hétről hétre, évről évre.

Csak az a kérdés, meddig.

Mikor jön el az a pillanat, amikor az illetékesek – rátekintve a naptárakra, s így szembesülvén a ténnyel, hogy immár a XXI. században élünk – tetőt szereltetnek ide?…

Egyszer volt, régen volt, a lassan épülgető szocializmusban történt.

Akkoriban sokan és sokszor próbálkoztak engedély nélküli építkezéssel. Nem volt az kockázatmentes vállalkozás, az ötvenes évek végén még nem érkeztünk el a Kádár János-féle puha diktatúrához, így a rendszer nagyon is odacsördített a spekulánsoknak. Németh Imre, az egykori kalapácsvető olimpiai bajnok, aki akkor a Népstadion igazgatójaként dolgozott, nem sokat vacillált, remek kapcsolatait felhasználva a Budapesti Honvédon keresztül a Magyar Néphadsereghez fordult. A naptárak 1959 augusztusát írták, amikor megkezdődött a Kisstadion építése. Honvédségi buldózerek lepték el a környéket. Azt a területet, amelyet a senki földjének tartottak, s amely a tervek szerint előbb-utóbb buszgarázsnak adott volna helyet. De onnan már nem volt megállás, a serény munka eredményeként 1961-ben elkészült a nagy mű, s átadták a létesítményt.

Írhatnánk azt is, hogy ünnepélyes keretek között, csakhogy ez nem igaz.

Tudniillik a felettes sporthivatal az engedély nélküli beruházás miatt fegyelmit adott Németh Imrének.

Ennek már csaknem ötven éve.

Az eltelt fél évszázad során felejthetetlen emlékek egész sorát adta a nagyközönségnek az aréna. Rendeztek itt műkorcsolya Európa-bajnokságot (ez volt a sportág utolsó szabadtéri kontinensviadala...), súlyemelő Európa- és világbajnokságot, női kosárlabda Eb-t, válogatott ökölvívó-mérkőzéseket, később profi címvédő meccseket és tenisz Davis-kupa-viadalt. Szerepelt itt az amerikai és az ukrán jégrevű, gyönyörködhettünk a Harlem Globetrotters kosárlabdázóinak trükkjeiben, és belefeledkezhettünk a Black Sabbath, az Emerson Lake and Palmer, a Deep Purple és az REM muzsikájába.

S akkor nem beszéltünk a számtalan hazai kedvenc koncertjéről.

De a kultikussá váló hely elsősorban a hokimeccseknek köszönhetően lett mind népszerűbb.

Akik anno jártak a Fradi–Újpest hokirangadókra, sohasem felejtik azokat a találkozókat. Szakadhatott a hó, a lelátó dugig megtelt, emitt a zöldek, amott a lilák szurkoltak, a lelátón futballisták, táncdalénekesek, a kor ismert alakjai, a jégen pedig öldöklő küzdelem.

Különösen a ferencvárosiak gondolhatnak nosztalgiával a Kisstadion fénykorára, Jakabházy László és Rajkai László edzősködése mellett 1971 és 1981 között tíz bajnoki aranyat gyűjtöttek be. S eközben volt olyan BEK-sorozat, amikor a Fradiról beszélt Európa.

Az 1973–74-es kiírásban előbb az olasz Bolzanót győzték le a zöldek, majd a nyugatnémet EV Füssen gárdáját (idegenben 8–7, Budapesten 5–3…).

Akkor 14 000-en buzdították az FTC-t!

A jelenkor egészen más képet mutat.

A Kisstadion gyakorlatilag elveszítette rangját, jelentőségét, és nem tud konkurálni a modern, fedett jégcsarnokokkal. Már nincs itt semmi, csupán a korosztályos csapatok tréningjei. Igaz, Kiss György, a Budapesti Olimpiai Központ vezetője rendkívül lelkesen dolgozik, és szívén viseli a létesítmény sorsát.

Hosszú távon persze valamilyen megoldást kell találni, hogy ez a kihasználatlanság, már-már patthelyzet változzon. A stadion fenntartása az időjárástól függően nagyjából hatvanötnyolcvanöt millió forintra rúg. Az esetleges átépítés, illetve átalakítás a Puskás Ferenc Stadion rekonstrukciójához kapcsolódhat. Jelenleg az a helyzet, hogy a létesítmény a Magyar Jégkorongszövetség mindenkori igényét elégíti ki, vagyis november és március között jégfelületet biztosít hétfőtől péntekig 13 és 22.30 óra között a korosztályos csapatok tréningjeinek. Hétvégenként ugyancsak gyerekek veszik birtokba, ekkor bajnoki meccseket rendeznek.

Íme a hivatalos érv, amely a lebontás ellen szól: a létesítmény fenntartása a korlátozott budapesti jégfelület miatt indokolt. Bezárása, lebontása esetén a korosztályos csapatok lehetőségei jelentősen korlátozódnak.

Mindenesetre biztató, hogy nincsenek még kész tervek a létesítmény eltüntetésére.

Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert tavaly a jégkorongválogatott világbajnoki sikere után felvetődött egy új jégcsarnok megépítésének terve. S nem akárhol, a Kisstadion helyén. Az akkor napvilágra került tervek szerint 2010-re készült volna el a nagyjából ötezer férőhelyes aréna, és ide költözött volna a sportág vezetősége, a válogatott az utánpótlás-korosztálytól egészen a felnőttekig. Szép terv volt, aztán semmivé foszlott.

Nincs pénz, nincs háttér.

Egyébként a Kisstadion befedése nem új keletű probléma.

Egy apró bibi azonban mindig bezavar: a stadion tervezési hibák miatt túl szélesre sikerült, így nem könnyű megoldást találni a tetőszerkezet megépítésére. Az évek során felvetődött, hogy nehéz-, majd könnyűfémszerkezettel látják el, de ez az íróasztalfiókokban maradt. Aztán a hetvenes években a csehszlovákok felajánlották, hogy ötmillió forint értékű dunai kavicsért cserébe befedik a mi kedvenc téli sportközpontunkat, ám az akkori vezetőség sajnálta tőlük a sódert. Később egy úgynevezett Spandon-rendszerű fedelet terveztek rá, de ez negyvenötmillió forintba került volna, s természetesen erre sem volt pénz.

Hallani, hogy az idén három koncertet rendeznének itt.

Jelentős sportesemény nem szerepel az éves programban.

Jövőkép helyett marad a nosztalgia – és az egyre kevesebb pénzből végzett állagmegóvás.

A Fradi–Újpest hangzavara után a csend az úr.